Első Hallásra - Május a szerkesztők és munkatársak fülével

Véget ért a tavasz, eljött újra a nyár. Jöhet a strand, a Balaton, indulnak a fesztiválok. Még egy röpke pillanat erejéig pillantsunk vissza az előző évszakra, és nézzük meg melyik lemez lett május hónap legjobbja. Tavaszbúcsúztatónak egy olyan album nyert, amely egy nagy öreg dicsőséges visszatérését mutatta meg a nagyvilágnak, habár sok negatív kritika is érte a kiadványt. Nemsokára egy teljes lemezkritikát is olvashat róla a kedves Olvasó. Az összképet nézve a tíz lemez relatíve magas pontszámot ért el, hat pont alá mindössze egy korong zuhant. Tehát elmondhatjuk, hogy jó hónapot zártunk, lesz min agyalni az év végi listák kapcsán…

7.5 – The Cult: Choice of Weapon
7.4 – Slash: Apocalyptic Love
7.3 – Firewind: Few Against Many
7.2 – Nightmare: The Burden of God
6.8 – Tenacious D: Rize of the Fenix
6.5 – Grand Magus: The Hunt
6.4 – Kill Devil Hill: Kill Devil Hill
6.4 – Shadows Fall: Fire From The Sky
6.0 – Sabaton: Carolus Rex
5.4 – Sonata Arctica: Stones Grow Her Name

Adamwarlock

10.0 – The Cult: Choice Of Weapon
8.5 – Firewind: Few Against Many
8.5 – Tenacious D: Rize Of The Fenix
8.0 – Kill Devil Hill: Kill Devil Hill
7.0 – Grand Magus: The Hunt
6.5 – Slash: Apocalyptic Love
6.5 – Nightmare: The Burden Of God
5.5 – Sabaton: Carolus Rex
5.5 – Shadows Fall: Fire From The Sky
4.0 – Sonata Arctica: Stones Grow Her Name

The Cult: Aztat mondják az okosak, hogy Ian bátyónak már nincs olyan jó hangja? Meg aztat, hogy a The Cult önmagát ismétli… meg amikor nem, akkor a The Doors-t? Az előbbi nem igaz, az utóbbi meg nem baj. Igen, „dórszosabb” a kiadvány, de elképesztő a hangzás, a számok pedig parádésak. Az Astbury énekhangja pedig veszített a magasságából, de a zene igazodik hozzá, így nem érzek ezzel kapcsolatban problémát. Ja, és ennyit a fanyalgókról, szerintem az év egyik legjobb lemeze!

Firewind: Ez a Gus gyerek tud valamit. Végre egy olyan power lemez, ami nem klisékből táplálkozik. Erőteljes, erőszakos, ráadásul kiváló zenészi munka. Nem akar senkit utánozni, saját stílusa van. A Firewind a power új messiása. Ilyet tőlem egy életben egyszer lehet hallani. Talán az tetszik benne igazán, hogy vannak hard rock áthallások.

Tenacious D: Talán annyi hozzáfűzni valóm van a lemezkritikámhoz, hogy sokan azt kérik számon Jack Black-en és Kyle Gass-en, hogy nem egy fasza hard rock lemezt tettek le az asztalra. Ők nem hard rock banda, ők egy comedy rock csapat. Annak pedig tökéletesek. Ezért a magas pontszám.

Kill Devil Hill: Ha csipázod a doomot, a Black Sabbathot, ha csipázod Vinnie bácsit, de elég csipáznod a súlyos, riffelős zenéket, és máris kilóra megvesz a Kill Devil Hill. Remélem lesz folytatás, és nem csak egy ilyen egy album+turnéra összetrombitált supergroupról van szó.

Slash: lásd lemezkritikámat.

Grand Magus: Ahogy Wágner Úr mondaná, „Ez egy jópofa!”. Ez bizony az. Nem egy világmegváltó muzsika, de nagyon intelligens, és jól van megszerkesztve. Nekem bejön ez a profizmus, és örülök, hogy egyre több csapatnál látom.

Nightmare: Még egy profin összerakott zene. Hallani, hogy minőségi produktum, és erőteljes, dinamikus világa van, ami csak javára válik. Kell még fejlődni, de az irány jó. Hangzás nem az igazi, és féltettem a lemezt az unalomba fulladástól. Szerencsére nem történt meg, de éppen hogy…

Sabaton: Sohasem voltam oda annyira oda értük, de problémát sem találtam bennük. Szépen éldegéltünk egymás mellett úgy, hogy nem zavartuk egymást. Ismerve azért a zenéjüket, azt kell mondanom, hogy semmi újat nem tudtak hozzátenni az eddigi életművük során hallottakhoz. Kell nekik valami innováció, mert az ajtón bizony kopogtat az ötlethiány.

Shadows Fall: Nem lenne ez annyira rossz, csak elég egysikú történet. Vannak benne jófajta dolgok, és dögös a hangzás, de ellaposodik, így max 1-2 szám marad meg.

Sonata Arctica: Ez a csapat egyértelműen a lejtőn van. Eddig azt hittem, hogy csak az élő teljesítményükben, de már látszik, hogy stúdióban is. Egy-két év és ez a lejtő szakadékká válik, amiben csak zuhanni tudnak. Rájuk férne egy feloszlás, aztán 5 év múlva újraalakulás. Ez a lemez egy jó nagy repedés a lejtőjük aszfaltjában. Készülhetnek a szabadesésre.

Jocke

9.0 – Firewind: Few Against Many
8.5 – Shadows Fall: Fire From The Sky
8.5 – Nightmare: The Burden Of God
7.0 – Sabaton: Carolus Rex
7.0 – Grand Magus: The Hunt
7.0 – The Cult: Choice Of Weapon
6.5 – Tenacious D: Rize Of The Fenix
6.0 – Sonata Arctica: Stones Grow Her Name
6.0 – Kill Devil Hill: Kill Devil Hill
6.0 – Slash: Apocalyptic Love

Firewind: A hónap lemeze – egyértelmű. Gus bizonyította, hogy kétfelé is tud figyelni, a srácok a heavy metalosabbra vették a figurát és írtak tíz ***** jó számot. A No Heroes, No Sinners megunhatatlan! Bővebben róluk emitt.

Shadows Fall: Egy összeszokott társaság, amely már tíz éve együtt zenél, és ez meg is látszik ezen az albumon: méregerős. Pont az egy évtizeddel ezelőtt megjelent ’The Art of Balance’ albumukat hallottam legelőször, de aztán egy jó darabig nem követtem a pályafutásukat. A ’Fire from the Sky’-ból kiindulva lesz mit bepótolnom.

Nightmare: Elkényeztet minket a teremtő jobbnál-jobb power anyagokkal, a nyolcvanas években induló, majd 15 éves szünetet tartó Nightmare is odapakolta a magáét arra a bizonyos asztalra. Az intro számnál már alig várja az ember, hogy a marcona arcok, élükön az Amore testvérekkel belecsapjanak a lecsóba. Kiemelném az énekteljesítményt, a hangzást és a rövid, de fogós refréneket.

Sabaton: Zeneileg olyan sokat nem mutat a ’Carolus Rex’, de a témaválasztást nagyon eltalálták Joakimék. A karolin koncepciónak köszönhetően megtudhatjuk, hogy miként háborúztak a svédek, amikor még háborúztak (nem most volt). Egy-két szöveg kifejezetten jó: a Harmincéves Háborúról szóló Lifetime of War-é például meglepően jó. A kritikában keményebb voltam, most kihasználva az EH nyújtotta „engedményeket”, felpakolok plusz egy pontot a svéd koncepció miatt.

Grand Magus: Úgy tűnik, a Grand Magus végleg felhagyott a doomosabb megközelítésű metallal és inkább az ős-heavy/rock felé orientálódnak. Azt minden esetre tudják, hogy kell hangzatos címeket adni a daloknak (nem is hiányoznak a jól bevált „storm”, „Valhalla”, „sword’, „iron” főnevek), de egyúttal hiányérzetem is volt őket hallgatva. Ugyan üdvözölendő a poros, oldschool hangzás, de hiányoltam a fogósságot, vagy azt a bizonyos pluszt. Persze egy hetesre még így is bőven kaphatók!

The Cult: Egy jó kis feelingelős album, aminek már tavaly ki kellett volna jönnie, és kemény versenyben van az év legrosszabb borítója címért.

Tenacious D: A végzet pengetőjén kívül nem igazán figyeltem, hogy mi van a srácokkal, noha Jack Blacket nagyon bírom – mint színészt. Pont ebbéli ismeretsége okán talán jóval nagyobb a hírnevük, mint valódi zenei értékük, de ez egy távolról sem rossz hallgatnivaló. Ráadásul egy vicces anyag, az ilyenből mostanság mintha egyre kevesebb lenne.

Sonata Arctica: Ez a lemez szerintem sem sikerült túl jól. Viszonylag széles skálán mozog, például a Shitload of Money hard rockját nem igazán tudtam hová tenni. Ettől még nem rossz, sőt, az I Have a Right azt hiszem, nem csak nekem avanzsálódik kedvencemmé, de összességében egy kis megtorpanást érzek Kakkóék részéről (de nem magyarázok bele semmit, inkább csak annyit mondok: ezt most annyira nem jött be).

Kill Devil Hill: Van valami ilyen mondás, hogy amihez nem értesz, abba ne szólj bele. Vagy talán az egyszeri suszterrel példálóznak, tökmindegy. A lényeg, hogy tökéletesen elment mellettem az album, de azt nyilván érzi az ember, hogy nem piszkítottak rá magasról – nyilván ezt Vinny Appice-tól és Rex Browntól nem is várja az ember. Maradjunk annyiban, hogy „korrekt”, feleslegesen nem rizsázok.

Slash: Istenkísértés Slash-t egy ilyen lista végére száműzni – bár, a korábbiakkal ellentétben, májusban már a hatosnál megáll a szégyenmenet. Pont emiatt a kalapos királynak sincs szégyellnivalója, bűne csak annyi, hogy az ilyen rockzenét távolról elkerülöm, hogy semmi baj ne érjen. Egy bizonyos sorrendet pedig csak fel kell állítani. Myles is egy szimpatikus, jó kiállású, jó hangú figura, csak valamiért nem tudom befogadni.

Meszo

8.5 – Slash: Apocalyptic Love
7.5 – Firewind: Few Against Many
7.5 – Kill Devil Hill: Kill Devil Hill
7.0 – Sabaton: Carolus Rex
6.5 – Sonata Arctica: Stones Grow Her Name
6.0 – Nightmare: The Burden Of God
6.0 – Tenacious D: Rize Of The Fenix
5.5 – The Cult: Choice Of Weapon
5.5 – Shadows Fall: Fire From The Sky
4.5 – Grand Magus: The Hunt

Slash: Bár a tudósítások nemrég a Guns N’ Roses reunion cáfolásáról szóltak, amíg Slash ilyen színvonalú munkákkal hozakodik elő, addig számomra egyáltalán nem hiányzik a nagy összeborulás. Már csak azért sem, mert az énekes-gitáros Myles Kennedy-nél jobb társra jelenleg keresve sem találhatna. Nagyszerű hang birtokosa, aki most kibontakozhat egy nagyszerű albumon! (8,5 pont)

Firewind: A görög csapat eddig kimaradt az életemből, azonban a 'Few Against Many' alapján ez hiba volt. Na de mégiscsak jobb később, mint soha… A korong életműben elfoglalt pozíciójának eldöntését pedig a rajongókra bízom. (7,5 pont)

Kill Devil Hill: Amennyire nem nyerte el tetszésemet az Appice-testvérek legutóbbi dobos bemutatója, olyannyira földbe döngöl itt Vinny játéka. Szerencsére ehhez megfelelően magas színvonalú dalokat is kapunk, bár félidő tájékán talán már kissé egysíkúvá válnak. Azonban még ezzel együtt is egy sikeres debütálásként könyvelhetjük el a Kill Devil Hill munkáját. (7,5 pont)

Sabaton: Nem épp az én műfajom a Sabaton zenéje, de e munkájukat mindenképp rendben lévőnek találtam. A Status Quo slágerének újraértelmezéséért pedig külön dicséret jár! (7 pont)

Sonata Arctica: Bíztató kezdés után furcsán csapongóvá válik a korong.  A helyzetet számomra tovább rontja, hogy a hangzást is inkább műanyagból, mintsem acélból sikerült kikeverni az erre szakosodott műhelyben. Bizonyára még így is elnyeri a lemez egyesek tetszését, de a zenekar megosztó érája a jelek szerint még mindig nem ért véget. (6,5 pont)

Nightmare: Nos, ezzel ne igazán tudtam mit kezdeni… Erő és húzás lenne ugyebár bőven, és énekfronton sem lehet panaszunk, mert Jo Amore a csillagokat is leénekli az égről, de sajnos a dallamai olyan szinten érdektelenek, hogy a harmadik dal után elfáradtam. Ez pedig e műfajban súlyos hiba… (6 pont)

Tenacious D: Kedvelem Jack Black-éket, azonban jelene esetben nehéz helyzetbe hoztak. Paródiaként valóban szórakoztató, amit művelnek, azonban a valós produktum pontozásától sajnos nem tudok eltekinteni, ami pedig tőlem nem kaphat hatnál több pontot. (6 pont)

The Cult: Nagy lelkesedéssel kezdtem el az általam nagyon kedvelt zenekar új albumát hallgatni, ez azonban hamar alábbhagyott. Amellett, hogy a zenei anyag sem sikerült száz százalékosra, a legnagyobb problémát számomra maga Ian Astbury jelentette, ugyanis igencsak úgy fest, hogy az egykor zseniálisan egyedi hangú énekes elfelejtett énekelni. Régi énjéhez viszonyítva, és önmagában véve is sokszor a vergődés szóval tudnám leginkább jellemezni az itt hallható teljesítményét. Kár érte… (5,5 pont)

Shadows Fall:  Van egy nagyon rossz tulajdonságom, miszerint ha hörgést hallok, akkor a zenére adott képzeletbeli pontszámom automatikusan visszaesik. Jelen esetben nem csak képzeletbeli pontozást végzünk, így sajnos kénytelen vagyok alaposan lehúzni a Shadows Fall  friss termékét. Pedig hallom a tudást a fiúkon, na de az a fránya hörgés... (5,5 pont)

Grand Magus: Fájdalmasan szürke, unalmas album, mindehhez pedig egy rettenetesen amatőr hangzás. Egyszerűen képtelen voltam végighallgatni, mert ezek a lapos refrének veszélyeztetik az idegrendszeremet. Azért értékeljük a néhol felbukkanó élvezhetőbb pillanatokat... (4,5 pont)

Mike

9.0 – The Cult: Choice Of Weapon
8.5 – Slash: Apocalyptic Love
8.0 – Shadows Fall: Fire From The Sky
7.0 – Nightmare: The Burden Of God
7.0 – Firewind: Few Against Many
6.0 – Kill Devil Hill: Kill Devil Hill
5.5 – Tenacious D: Rize Of The Fenix
5.0 – Grand Magus: The Hunt
3.0 – Sonata Arctica: Stones Grow Her Name
3.0 – Sabaton: Carolus Rex

The Cult: Erről az igen-igen remek lemezről az jut eszembe, amikor a megfáradt férfiember betér a fogadóba, ráhajol a szutykos söntéspultra, elkortyol pár pohár whiskyt, s közben a kezén pihenteti tekintetét. Azon pedig kirajzolódik egy egész emberöltő… Apropó: a Hónap Albuma. (kilences)

Slash: Egy szót mondok: Dög! Ennyi. Kell ennél több? Na, ugye. (nyolc és feles)

Shadows Fall: Igaz, hogy egy hallgatás után nem sok minden maradt meg bennem az új SF-ből, de bizony vannak itt cupákos csemegetémák dögivel, így aztán van egy sejtésem, hogy idővel majd beérik az album. Vagy nem. Meglássuk. (nyolcas)

Nightmare: Ugyan Jo Amore énekes egy kiváló „teszkógazdaságos” Dio-klón, és a muzsika is szívet-fület melengetőn betonozó meg heroikus, ámde a sok egyívású középtempó hamar elálmosít. Pedig hát egy szőrös tökű power metal korongnak minden, csak nem ez lenne a küldetése! (hetes)

Firewind: A Gus gyerek az utóbbi időkben túl sok Zakk Wylde-ot hallgathatott, mert az anyazenekara (nem, nem az Ozzy Band) némileg visszavett a fütyülhetően melodikus heavy/powerből, hogy jól megmártózzék a koszos „grúvos” metalban. Az is jó vót, ez is jó, megveszekedett rajongójuk ezentúl sem leszek. (hetes)

Kill Devil Hill: Jóféle groove metal ez, de. Igazából nem tudom, mi volt vele a bajom, leginkább az, hogy nem találtam semmiféle kapaszkodót, nem emlékszem egy árva kiemelkedő pillanatra vagy ordas nagy refrénre, amire csettintenék, hogy na, igen! Ösztönszerű mocskossága azonban begyün! (hatos)

Tenacious D: Nem szeretem a többnyire akusztikus buli zenét, még akkor sem, ha a Nagy Jack Fuckin’ Black húsos ujjai által pengetett vala. Vannak jó pillanatai, de hosszú távon ölég idegesítő. Filmben jobban érvényesül, így önmagában hallgatni olyan, mint csupasz pizzatésztát majszolni… (öt és feles)

Grand Magus: A harmatos ének engem az aggkori Ian Gillanére emlékeztet, ez is, az is olyan vékony, mint Hummer alatt a jég… Viszont a riffeknek szerencsére van teste, ráadásul az a koszos-ormótlan fajta, szeretem is az olyat, ezek a refrének azonban teljességgel semmitmondóak, úgyhogy vikingtémában maradok a Bathorynál többek közt. (ötös)

Sonata Arctica: Valamiért mindig is marhára irritált Kakko úrfi hangja, úgyhogy a Sonata általában mínusz egypontnyi hendikeppel indul nálam. A korai albumaikat szívesen el-elhallgatom, de ez a tinglitangli bazári dáridó nem az én gyomromnak való. A förtelem borítótól pedig tényleg visszaköszön az ebédem! (hármas)

Sabaton: Ilyen megmosolyogtatón amatőrr antiénekkel egyszerrűen nem tudom komolyan venni ezt a bandát. Egy-két ökölrrázós rrefrrén, amiben láttam fantáziát, a többi (a lemezanyag 90%-a) márr nem nekem szól, gyorrsan ki is mosom a fülemből, még mielőtt karrdot rragadok, és lekaszabolom itthon a muskátlikat. (hárrmas alá)

MMarton88

8.0 – Shadows Fall: Fire From The Sky
7.5 – Tenacious D: Rize Of The Fenix
7.0 – Slash: Apocalyptic Love
7.0 – Sabaton: Carolus Rex
6.5 – Nightmare: The Burden Of God
6.5 – Kill Devil Hill.: Kill Devil Hill
6.5 – Grand Magus: The Hunt
6.0 – Firewind: Few Against Many
5.5 – Sonata Arctica: Stones Grow Her Name
5.0 – The Cult: Choice Of Weapon

Shadows Fall: Kicsit lemaradtam a 2000-es évek elején kitörő metalcore őrületről, akkoriban abszolút nem tudott megfogni sem a Shadows Fall, sem a társaik zenéje. Úgyhogy igazán megleptek ebben a hónapban, a 'Fire From The Sky' roppant energikus, profi, iszonyatosan húzós, ütős, pörgős... na és melodikus. Hibátlan refrének, dallamok, és remek számok sorakoznak itt, azt hiszem érdemes lesz kicsit visszaásni magam az életművükben. Noha alapvetően dallamhívő vagyok, az, hogy olyan ügyeletes kedvenceket vertek el nálam lazán, mint a Sabaton, a Firewind, vagy a Sonata Arctica, sokat elárul a lemez minőségéről. A Divide and Conquer pedig egyszerűen a hónap dala.

Tenacious D: Annak ellenére, hogy alapvetően ez egy „humorlemez”, képesek a dalok megállni a saját lábukon. Ez pedig olyan ritka ebben a műfajban, mint a fehér holló! Persze, nem írták meg Jack Blackék a Number Of The Beastet, vagy Dark Side Of The Moont, de kiadtak egy laza, szórakoztató, ám ízig-vérig rock’n roll albumot, amelyiktől nem csak könnyesre röhögöd magad, de még hallgatni is jól esik. Nagy kincs manapság az ilyesmi.

Slash: Nem igazán egyezik mindenhol az én ízlésemmel, de kétségtelenül egy remek lemez. Helyenként az énekkel nem vagyok kibékülve, de alapvetően ez a modernség felé törekvő iszonyat feelinges, és laza hard rock szimpatikus. Slash meg aztán bitang jól műveli. A You’re a Lie pedig a hónap egyik orbitálisan ütős dala lett.

Sabaton: Kicsi jóindulat is van a pontszámban. Én már az előző lemez kapcsán úgy éreztem, hogy kezd a banda kifulladni. Nem volt alaptalan a megérzésem, cserélődött a felállás, és kicsit a stíluson, no meg a bevett formulákon is változtattak Joakimék. Javukra vált? Nyilvánvalóan nem. Legalábbis rövid távon semmiképp. Egy kicsit görcsös, erőlködő, kicsit útkereső lemezt kaptunk ezúttal, ám a fiúk dallamérzéke még mindig rendkívüli, és a helyenkénti gyengébb momentumok mellé kapunk az arcunkba pár igazán erős Sabaton slágert. Amúgy meg nem kell félni, pár lemez és beérek a most elkezdett zenei nyitás gyümölcse.

Nightmare: Szimpatikus, igényes, dallamos melodikus/poweres heavy metal. Helyenként kicsit túlbonyolítják a dolgokat a ritmusváltásokkal, és néhol a dallamok is lehetnének fülbemászóbbak, de így is a hónap egyik kellemes, erős produkciója.

Kill Devil Hill: Jajj, veszélyes területre tévedtünk, maradjunk annyiban, hogy ebben a stonerbe hajló világban nem egyszerű nálam betalálni. Ennek ellenére teljesen jó zenét játszik a Kill Devil Hill, abszolút szimpatikus a debüt, de nekem hiányoznak az igazán ütős dallamok ahhoz, hogy huzamosabb ideig a lemezjátszómban maradjon az album.

Grand Magus: Határozottan jobban tetszik, mint az elődje, de hosszú távon számomra még mindig nehezen befogadható. A csapat rajongóinak igazi kincs lesz, ehhez kétség nem fér, de azért nem találták fel ők a spanyolviaszt, a szélesebb ismertséghez/népszerűséghez ennél több direktebben ható sláger kell.

Firewind: Nem. Egyszerűen nem. Félre ne tessék érteni, jó ez, meg ügyes, meg szimpatikus, de egész egyszerűen nem érzem benne azt a pluszt, ami kiemelkedővé tette a The Premonitiont. Persze, kicsit összetettebb, kicsit kevésbé közérthető ezúttal a végeredmény, de én úgy érzem, ezúttal a Firewind bőven túlbonyolította a power metalt, a kevesebb több lenne. Ráadásul Apollo sokszor már-már suttogós hangja számomra többször is kifejezetten zavaró.

Sonata Arctica: Értem én, hogy 30 évesen már nem okvetlenül ugyanazt a zenét hallgatod, meg akarod játszani, mint amit 20 évesen. Ezen felül Tony Kakko alapvetően egy szimpatikus, jópofa fazon, aki nagyon ügyesen viszi a hátán zenekarát. De a Sonata Arctica vesszőfutására ez sem mentség. Tinédzserkorba ért a csapat, keresik a helyüket, az útjukat, a saját stílusukat. Ezzel nincs is semmi baj. De ennek a hozománya az, hogy az új lemez... maradjunk annyiban, hogy harmatos. Akad rajta rengeteg jó pillanat, fifikás téma, gyönyörű dalszöveg, de kicsit csapkodó, kicsit összevissza anyag ez, amelyik nem tudja, hogy mit is akar. Képtelenség bárkinek is mindenfajta stílusban ugyanolyan minőségű dalokat írnia, reméljük hamarosan ezt Tony is belátja. Addig pedig nyeljünk le egy-egy olyan baklövést, mint a Stones Grow Her Name.

The Cult: Szerettem nagyon a Sonic Temple lemezüket... és itt ki is merül kb. minden, amit a Culttal kapcsolatban pozitívumként el tudok mondani. Élőben sem győztek meg, és az új lemez sem az igazi, próbál alternatív lenni, de ahhoz túl régimódi, rocknak nem elég rock, elszól a háttérben, nem zavaró, de különösebben aztán nem is jó.

Pálinkás András

8.5 – The Cult: Choice Of Weapon
8.5 – Nightmare: The Burden Of God
8.0 – Grand Magus: The Hunt
7.0 – Sonata Arctica: Stones Grow Her Name
7.0 – Tenacious D: Rize Of The Fenix
6.5 – Slash: Apocalyptic Love
6.0 – Sabaton: Carolus Rex
6.0 – Kill Devil Hill: Kill Devil Hill
5.0 – Firewind: Few Against Many
4.0 – Shadows Fall: Fire From The Sky

The Cult: Szerencsére vannak zenekarok, amelyek nem akarnak megöregedni, ilyen a The Cult is. Lehet a legendás zenekar nem minden lemeze egységesen magas színvonalú, de szerintem most nagyon eltaláltak valamit. Ugyan olvastam egy rakás negatív kritikát a lemezről, de nem értek egyet velük. A dalok szinte mindegyike sláger, kiváló zenészi teljesítményekkel, valamint Ian Astbury óriási dallamaival.

Nightmare: A francia heavy/power metal úttörőinek új lemeze megmutatja, hogy is kell ezt a stílust játszani. Remek riffek, hatalmas refrének, és épp annyi szimfonikus megoldás amennyit a dalok megkívánnak. Remek lemez!

Grand Magus: A svédek legutóbbi nagylemeze, a 2010-es 'Hammer Of The North' remek, a '80-as években gyökeredző heavy metal muzsikája telitalálat volt számomra. A 'The Hunt' címmel ellátott új lemezükkel egy sokkal könnyedebb, rockosabb irányba fordultak, de szerencsére annyi jó dallamot rejtenek az új dalok, hogy ez a lemez is hamar megtetszett.

Sonata Arctica: Az első lemez a Sonata életműben, ami nem fogott meg úgy, mint elődei. Pedig vannak itt remek dalok, és mégis az az érzésem, hogy ezúttal nem a maximumot hozta ki magából Tony Kakko és zenekara.

Tenacious D: A 'Rize Of The Fenix' fő erőssége a tahó szövegekben van, de nem csak a viccek miatt érdemes hallgatni ezt a lemezt, ugyanis Jack Blacket és Kyle Gasst nagyszerű muzsikusok segítik, így a zene sokkal igényesebb, mint ahogy azt a szövegek sejtetik.

Slash: Slash egy komplett zenekart hozott össze, és mivel ezúttal nincs sztárparádé a mikrofonnál (Myles Kennedy lett az egyedüli frontember), így jóval egységesebb is lett az összkép, mint legutóbbi lemezen. Szerzett pár kellemes percet ez a korong, annak ellenére, hogy ez a fajta rock muzsika nem az én világom.

Sabaton: Sosem voltam nagy rajongója ennek a zenekarnak, de érdeklődéssel figyeltem, hogy a banda kettészakadása után mire lesz képes Joakim Brodén énekes és Pär Sundström dobos. A válasz pedig egy, a Sabaton életműbe könnyen beilleszthető, hamisítatlan militari metal lemez lett, ami nekem jobban is tetszik, mint elődje, a 'Coat Of Arms'.

Kill Devil Hill: Ez a zene az éneken vérzik el, legalábbis számomra. Dewey Bragg dallamai kísérteties hasonlóságot mutatnak az egykori Alice In Chains énekes Layne Staley  dolgaival, és ez számomra nem túl örömteli, ugyanis sosem tudtam barátságot kötni a fent említett zenekarral és néhai énekesével. Mindamellett a zenét sem érzem kiemelkedőnek, pedig nem kenyérfényezők, hanem igazi nagy nevek muzsikálnak ezen a korongon.

Firewind: Nem akarok senkit megbántani, de számomra ez a zenekar sosem volt több, mint egy másodvonalas heavy/power banda, melynek soraiban egy igazán jó kezű gitáros penget. Amikor Gus G-t felkérte Ozzy, hogy játsszon az új nagylemezén, kissé meg is lepődtem, de Gus bizonyította, hogy tényleg a legjobbak között a helye. Most visszatért a Firewinddel és a rajongókat biztosan nem is hagyja cserben, de ez számomra még mindig csak egy a sok power lemez közül.

Shadows Fall: Ahogy a metalcore bandák többségével, úgy a Shadows Fallal is ugyanaz a problémám, mégpedig a vokális témák. Még a sablonos kiabálás, hörgés elmegy, de a dallamos éneket kifejezetten gyengének és idegesítőnek találtam. Kár érte, mert a zenében vannak emlékezetes pillanatok, erős thrashes riffek, kidolgozott death metal ritmusok, csak egy igazán karakteres énekes hiányzik, de az nagyon.

Tomka

8.5 – Slash: Apocalyptic Love
8.0 – Firewind: Few Against Many
7.5 – Grand Magus: The Hunt
7.5 – The Cult: Choice Of Weapon
7.0 – Nightmare: The Burden Of God
7.0 – Tenacious D: Rize Of The Fenix
6.5 – Sabaton: Carolus Rex
6.0 – Sonata Arctica: Stones Grow Her Name
5.5 – Shadows Fall: Fire From The Sky
5.0 – Kill Devil Hill: Kill Devil Hill
 

Slash: Ez a tökéletes Kínai Demokrácia – még úgy is, hogy a végére kicsit mérséklődik a hangulat. „Axl Kennedy” tökéletes párost alkot Slash-sel, remélem a rocktörténelem újabb nagy duóját köszönthetjük bennük, akik még sok ilyen lemezt levágnak a kocsmapultra!

Firewind: ’Days of Defiance’ megbocsájtva, ’Premonition’ színvonal belőve, léc rezeg, a bravúr majdnem sikerül, mindenki boldog – maradéktalanul.

Grand Magus: Pontosan így kell tolni az old school metalt, semmi sallang, csak tökös, elegánsan súlyos riffek, persze dúdolható refrén, és szevasz… A ’Hammer of the North’ egy hajszálnyival jobb volt, de szőrszálhasogasson az, aki annyira ráér két headbangelés között…

The Cult: Ha lehagytak volna 3-4 szürkébb dalt, akkor ez a lemez most dobogós lehetne, köszönhetően az olyan utánozhatatlan kult-daloknak, mint a Pale Horse, a The Wolf, vagy a For The Animals… Koncertet Magyarországra!

Nightmare: Lassan valamelyik nálam okosabb firkász kitalálhatná a „Dio revival” trendet, ami egybefogja azokat a próbálkozásokat, amik kivételesen nem egy emlékzenekar, hanem új dalok formájában hajbókolnak a Mester előtt. Annyi biztos, hogy a Nightmare ott lenne az előzmény-, az alapító- és a vezető bandák között is…

Tenacious D: Vannak azok a filmek, amik úgy röhögik pofán a hülye hollywoodi filmek kliséit, hogy közben ők maguk is betartják azokat… ezt a lemezt hallgatva pont ilyen érzésem volt, csak rockzenére átültetve: viccnek tök jó volt, de nem hiszem, hogy harmadjára-negyedjére is elővenném… talán ha megint filmet forgatnának hozzá?

Sabaton: Szerintem Joakimék a ’The Art of War’-ral fejlesztették tökélyre a stílusukat, a Ghost Division letaglózó zúzdájánál, a 40:1 sebességhimnuszánál, vagy a The Price of A Mile málházás témáinál ütősebbre már nem lehet csiszolni ezt a haddelhadd metalt. A ’Coat of Arms’ így üdítő önismétlés volt, amiből mostanra fogyott ki a spiritusz – persze, a ’Carolus Rex’ nem jobb vagy rosszabb, mint az előző lemezek, nagyjából ugyanolyan, csak már sok a hasonszőrű dalból. Ettől függetlenül mintha ezúttal kissé hadilábon álltak volna az emlékezetes refrénekkel…

Sonata Arctica: Papírforma szerint ennek a lemeznek kéne visszahódítani minden olyan rajongót, aki csalódott a ’The Days of Grays’-ben – de ez valahogy mégsem megy, mert a túlontúl „változatos” lemez valahogy szétfolyik, a hard rockos dalok nem ütnek (ellentétben pl. az Edguy Fucking With Fire c. dalával), a „kísérletezések” csak zavart értetlenkedést váltanak ki; még szerencse, hogy a régi vonalas dalok hozzák a kötelezőt, és a Wildfire a végén pozitív irányba billenti a mérleget. Az erő és a dinamika nagyon hiányzik innen…

Shadows Fall: Jó, jó, háttérzenének jó…

Kill Devil Hill: Számomra a színtelen-szagtalan középlemez mintapéldánya – hallatszik, hogy jól össze van rakva, jól el van játszva, de se lelkesedést, se egyediséget nem hallok ki a sorok közül, de nem is emlékszek egy hangra se utólag a produkcióból …