Széttépve: Sleep, A Storm of Light - Club 202, 2012.05.12.

írta Tomka | 2012.05.21.

Hogy a High On Fire főnök Matt Pike-nak miért éppen akkor jutott eszébe turnéra vinni minden idők legkultikusabb stoner brigádját, amikor mostani zenekara épp április elején szülte meg hatodik nagylemezét ’De Vermis Mysteriis’ keresztnéven, az talán mindörökre rejtély marad. Ám a Matt Pike-Al Cisneros duó (Jason Roeder Neurosis dobossal kiegészülve, aki 2009-ben váltotta a visszavonult Chris Hakiust) sosem arról volt híres, hogy munkásságát a kiadói, netán a promóciós érdekek mentén alakítgatta volna. Ennek megfelelően a múltidéző Sleep buli is kellőképp anti-kommersz, kompromisszummentes és ultrasúlyos volt ahhoz, hogy valamirevaló stoner arcoknak az év koncertjét jelentse. A többiek meg belezöldülhetnek az irigységbe.

De mielőtt alámerültünk volna a szárazra facsart gitárriffek füsttengerében, egy korántsem érdektelen előzenekar hangolta át a rockereket a koncertek előtt vetített ismeretterjesztő műsorról (?) némi indusztriális beütésű, poszt-apokaliptikus háttérvetítéssel kísért fémzenére. Az A Storm of Light kvartettje azt a poszt-metalnak becézett zeneszörnyet szabadította rá a moderáltan bólogató hallgatóságra, amit a Neurosis nevelt fel úgy a ’Through Silver in Blood’ környékén, és a Tool látott el identitásformáló benyomásokkal. Az első párhuzam korántsem véletlen, hiszen a new yorki banda agytrösztje az a Josh Graham, akit bizonyos körökben a Neurosis látványfelelőseként ismernek. Graham itt gitározik és énekel, utóbbit pedig annyiban pontosíthatnánk, hogy anti-hangján kántálva színezi az ólomsúlyú, zajos zenéjüket. Habár az A Storm of Light mostanság a poszt-zenéken belül némi rock-hatást is magára kapott, és a gitárcentrikus, dallamorientált post-rock felé is kikacsintott, a koncert összképe bőven a horzsoló, hipnotikus poszt-metalon belül maradt.

A már-már fülsértő hangerő, illetve Graham és Andrea Black izmos, szálkás riffjei azzal a kikerülhetetlen, lassan araszoló erővel hengerelték le a hallgatóságot, amit alapjáraton a végzetmetalnak szokás tulajdonítani. Habár az egyediség látszólag nem volt kenyere a zenekarnak, a műfaji kitételeknek maradéktalanul megfeleltek – és ha már egy „vizuális művész” vezette a bandát, elengedhetetlen volt, hogy impozáns képáradatot is rázúdítsanak a hallgatóságra. A fekete-fehér, bombázásokat, temetőket, és többnyire poszt-apokaliptikus jeleneteket megfestő vetítés csak elmélyítette az A Storm of Light amúgy is nyomasztó, jókedélyt szétmorzsoló zenéjét, és sikeresen hangolt rá a ’Dopesmoker’ monolitikus metaljára. Aki miatt viszont nem csak a koncert hangulata, hanem a prezentált zene is emlékezetes maradt, az B.J. Graves volt, aki hatalmas elánnal tette próbára dobcucca fizikai tűrőképességét, ráadásul szimpatikus módon, „felvágósan” dobolta szét a számokat. Graves a kiszámítható mederben pusztító poszt-metalt ritmikailag komplex, díszítésekkel és apró truvájokkal kiegészített játékkal színesítette.

Csakúgy, mint Jason Roeder, aki – talán mondani sem kell – remek választás volt Hakius helyére; mi mást várhatnánk a Neurosis ütősétől, mint hogy heves beleéléssel, mérnöki precizitással és a technikai komplexitást is szem előtt tartva hozza a Sleep agyament, cingyilkos témáit? Igaz, ahhoz hogy ezt vizuálisan is megcsodálhassuk, egészen közel kellett merészkedni a színpadhoz, ugyanis Roeder minimálcájgja konkrétan elveszett a kipakolt erősítőmonstrumok hegyei között, amik az egész este folyamán biztosították az agyszaggató hangerőt. A Sleep-lemezekről már ismert koszos, mocskos, csontszáraz hangzás ordított a hangláda-erdőből is – de a gyilkos megszólaláshoz nem is találhattunk volna markánsabb ellenpontot a basszeros Al Cisneros-nál. A kissé megterebélyesedett zenész ugyanis már-már gyerekesen kedves hangon konferált, és halkan, abszolút visszafogottan szólította meg a közönséget – igaz, sokat nem tökölt, csak bemondta a dalcímeket és a dátumukat, aztán csókolom, elkezdte valamilyen álmos transzban pengetni különc, hátborzongató basszusfutamait.

De Matt Pike-ot se kellett félteni – nála lazább fazont ritkán látni a színpadon. A magába forduló gitáros többnyire csak a hátát, és a rajta feszülő tetkókat mutogatta a közönségnek, és Cisneros-szal egyetemben gyakran csak odacammogott a nagy lendülettel, széles karmozdulatokkal doboló Roederhez, hogy hárman belterjes kört alkotva elzenéljenek, mintha csak jammelnének. Ami azt illeti, jammeltek is, hiszen valószínűleg a ’Dopesmoker’ fülbezúgó gitártémáit is így írták, és így is adták elő – itt-ott változtatva, kibővítve az adott dalokat. Hipnotikus középtempóban zajlott a zene, és a lemezről ismert dalok néha túlnyújtóztak, elnyúltak határaikon túlra, mint az egyik legnagyobb „Sleep-sláger”, a Dragonaut. A sabbathos beütésű dal során sajnos a gitárszóló kissé elveszett a hangorkánban, de ez már a lemezen is így volt – ahogy Al Cisneros stoneres fantáziajeleneteket megörökítő „énektémái” (amik itt is inkább kántálásra emlékeztettek, és még annyi dallam se szorult beléjük, mint a ’93-as felvételeken) is háttérbeszorultak az este során.

A főszerep természetesen a szénné torzított, savasra mart gitártémáké volt, a masszív-másvilági riffeké, amik Matt Pike közönyös kezei közül tekeredtek kifelé: az Aquarian kigyúrt riffjei, a From Beyond doomos döngölése, vagy a szintúgy sabbathos ízű Sonic Titan – a koncertet nyitó, kvázi félórás Dopesmoker-részletről nem is beszélve – egy másik dimenzióba helyezték a hallgatóságot (a zenészeket nem kellett, ők gondolom nem nagyon szoktak visszatérni onnan a valóságba). Mindezt a földöntúli, réveteg hangulatot a hol szárnyaló sárkányokat, hol a Stonehenge-t, hol az űr tovasuhanó képeit sorjázó háttérvetítés mélyítette el. A Sleepé egy totálisan másik univerzum, a füstmentes világtól eltérő hangulatokkal, érzésekkel, tapasztalatokkal – legyen az valami elidegenedett üresség-érzés, space cake-es boldogságos utazás, hagymázas hallucináció, kavargó rémálom, vagy valamiféle eltorzult transzcendencia-érzet. A széttépett zenészek széttépett, recsegő témázgatásai leginkább egy ősi rituáléra emlékeztettek, hiszen egy-egy befogadhatóbb, hagyományosabb dalon kívül itt bizony keményen az ismétlődések, a kitartott-elnyújtott hangok, és a kitartóan pulzáló riffek domináltak.

Összességében csak annyi történt, hogy három amerikai srác feljött a színpadra, kifacsart magából pár beteg riffet és dobtémát, majd bő másfél óra után, gitárzúgás közepette, szép komótosan leballagott a színpadról, mint aki jól végezte dolgát. Hogy jobban nem is végezhették volna, azt talán jól mutatja, hogy csak elvétve bukkantak fel füstcsíkok a teremben vagy a kerthelyiségben, a Sleep muzsikájára ugyanis enélkül is simán rá lehetett hangolódni. Szerencsére nem lett a koncertből füstbe ment, erőltetett nosztalgia, a ’70-es évek szellemiségét megidéző zenekar elszállós muzsikája most is akkorát harapott, mint a kiábrándultabb ’90-es években. Ezzel a produkcióval idén csak a Saint Vitus júliusi koncertje versenyezhet – bár ki tudja, lehet hogy fű alatt a Kyuss Lives! repetája lesz a befutó…

Setlist:

Dopesmoker / Holy Mountain / Dragonaut / Sonic Titan / Aquarian / From Beyond / Dopesmoker (reprise)

Tomka

Képek: Karancz Orsolya

Köszönet a Concertonak!