Első Hallásra - Április a szerkesztők és munkatársak fülével

írta Hard Rock Magazin | 2012.05.05.

Azt lehet elmondani az e havi termésről, hogy ilyen még nem volt az Első Hallásra rovat történetében. Volt már olyan hónap, hogy erős volt a felhozatal, volt olyan is, hogy kifejezetten gyenge, de ilyen, mint most, talán még soha. Minden egyes lemez, ami terítékre került ebben a hónapban, kifejezetten neves bandához fűződik, sőt nem egy rock történetileg legendás együttes is jelentkezett lemezzel áprilisban. Íme tehát az eddig leghíresebb nevekből összeálló Első Hallásra epizód!

7.6 – Arjen Lucassen: Lost In The New Real
7.3 – Anathema: Weather Systems
7.1 – Paradise Lost: Tragic Idol
7.3 – Accept: Stalingrad
6.9 – Europe: Bag of Bones
6.7 – Dragonforce: The Power Whitin
6.5 – Moonspell: Alpha Noir / Omega White
6.5 – Unisonic: Unisonic
5.7 – At Vance: Facing Your Enemy
5.6 – Running Wild: Shadowmaker


Szakáts Tibor

8.0 – Europe: Bag of Bones
7.5 – Running Wild: Shadowmaker
7.0 – Accept: Stalingrad
6.5 – Arjen Lucassen: Lost In The New Real
6.5 – DragonForce: The Power Within
6.0 – Unisonic: Unisonic
5.5 – At Vance: Facing Your Enemy
4.0 – Paradise Lost: Tragic Idol

Europe: Hogy mennyire „juroppos” a Bag of Bones, azt döntsék el a zenekar rajongói, egy biztos, ebben az erősnek mondott havi felhozatalban magasan a legváltozatosabb és legszórakoztatóbb lemez, sőt úgy érzem, a Europe utóbbi munkái közül is kiemelkedő.

Running Wild: Eddig sok jót nem olvastam a Rolffi visszatérő albumáról, nekem mégis teszik, sőt nagyon is teszik. Többet erről nem is tudok mondani… (Forrest Gump után, szabadon)

Accept: Már tavaly sem álltam be az Accept visszatérését tömjénezők társaságába és most sem csapom fel az ereimet attól, hogy újra létezik a banda, de a 'Stalingrad' sokkal jobban bejön nekem, mint elődje.

Arjen Luccassen: Minden jót el lehet mondani erről a lemezről, vagyis semmi rosszat, de valahogy mégsem tudott igazán megfogni. Nem tudom miért…

DragonForce: Dragonék munkásságán mindig jót mosolyogtam, különösen igaz ez a dobjátékra. Most sem okoztak csalódást, ezzel a lemezzel is újra lehet éleszteni egy utcán összeesett embert. Egy-egy dalnál úgy érzem magam, mint amikor az ismert mesében, Fiona az erdőben reggelit készít Shreknek és az áldozati madár kivégzésére, igen különleges módot választ. Néha én is azt vártam, mikor robban le a fejem… A dallamok és a riffek nagyon jók. Mi lenne, ha felére vennék a tempót? Valószínű nem lennének ennyire népszerűek.

Unisonic: Hát nem tudom… Hazudnék, ha azt mondanám, ezt vártam. Igen, azt előre lehetett tudni, hogy nem heavy metal lemez lesz a Unisonic bemutatkozó albuma, de ez ezért messze van attól, amit egy Kiske-Hansen párostól vártam. Mindettől függetlenül Kiske hangilag még mindig ott van a csúcson.

At Vance: Az At Vance kissé izzadtságszagú új lemeze nekem inkább olyannak tűnik, mintha szerződési kötelezettségek miatt mindenáron ki kellett volna adni. Kevés az igazán egyedi és kiforrott ötlet és ez unalmassá is teszi az anyagot.

Paradise Lost: Álszent lennék, ha azt mondanám, hogy a Paradise Lostnak és nekem van valami közünk egymáshoz, amin eme lemez meghallgatása után nem is csodálkozom.


Jocke

8.5 – Arjen Lucassen: Lost In The New Real
7.5 – Paradise Lost: Tragic Idol
7.5 – Accept: Stalingrad
7.0 – Anathema: Weather Systems
7.0 – Unisonic: Unisonic
7.0 – Moonspell: Alpha Noir / Omega White
6.0 – DragonForce: The Power Within
6.0 – Europe: Bag of Bones
5.0 – Running Wild: Shadowmaker
5.0 – At Vance: Facing Your Enemy

Arjen Lucassen: Ami űrtéma, az bármikor jöhet! Szerintem ez egy zseniális album, a Pink Beatles in a Purple Zeppelin már a neve miatt is piros pont. Bár tudom, hogy sokan nem szeretik, de nekem tetszik, amikor felvezetésként beszélnek egy albumon, mert kerekebbé teszi a koncepciót. Talán egyszerre egy picit hosszú (másfél óra), de hát, mint tudjuk, a jóból sosem elég…

Paradise Lost: A hónap borítójával, jó hangzással simán második a Paradise Lost nálam. Sokat nem tudok hozzátenni, egyszerűen jó ez az album és jó volt hallgatni.

Accept: Én valahogy kimaradtam ebből a nagy Accept visszatérésből, és az a felett ült disznótorból. Természetesen meghallgattam a ’Blood of the Nations’-t, nem is egyszer, de olyan nagyon nem voltam elájulva tőle, csak konstatáltam, hogy egyszerűen jó. A ’Stalingrad’ miatt sem kellett rám kihívni a mentőket, mégis odakerült az élbolyba, és azt hiszem, hogy sok „öreg banda” irigykedhet rájuk, hogy ennyi év után is ilyen minőségű lemezeket tudnak produkálni. Előre szólok: nem borítókritizáló hónapot tartok idén áprilisban, de szerintem ez az egyszerű, de nagyszerű tipikus példája.

Anathema: Az Anathema hozza a szokásosat. Már évek óta barátkozunk, több-kevesebb sikerrel, de azt el kell ismernem, hogy amit csinálnak, az tulajdonképpen jó. Kellemes és nyugtató muzsika, néha nagyon jól tud esni.

Unisonic: Lásd az albumkritikát!

Moonspell: A Moonspell sem az a banda, amelyet orrba-szájba hallgatok, de bikán szól ez az album. Bár az ilyen vámpíros-farkasemberes sztoriktól bárhová felmászok, ez most valahogy nem tudott negatívan befolyásolni.

Dragonforce: Ez a lemez alapvetően jó dalokkal van, vagy lehetne tele, de a Sárkányerő két dolog miatt nagyon zavaró számomra. Az egyik, hogy amit éneklés címszó alatt művelnek, arról sajnos nem tudok pozitívan nyilatkozni (pedig énekes-váltás is volt), a másik, hogy görcsösnek és kötelezőszagúnak érzem ezt a sebességmániát.

Europe: Noha szerintem a Europe a legkirályabb nevű rockzenekar a földön, sosem tudtam igazán megbarátkozni a munkásságukkal, és úgy érzem, hogy a 2004-es visszatérés óta nem sikerült kiadniuk igazán jó albumot. Most sem, sajnos, nagyon csúcspontot sem találtam a lemezen.

Running Wild: Kedvelem Kaspareket, a Running Wild volt az egyik banda, amely bevitt a sűrűbe. Teszem hozzá gyorsan: akkor még ízig-vérig zenekar voltak. Épp ezért nem kitolásból mondom, de a borító kb. tükrözi a lemez belbecsét is. Először kiült a szokásos mosoly, amikor elkezdődött a Piece of the Action, de aztán egyre lejjebb kúsztak szám sarkai, és most már nem is nagyon kerül elő nálam.    

At Vance: Nagyon nagy csalódás volt az At Vance. Nem tudok mást mondani rá, de számomra ez a lemez egyszerűen disszonáns. Úgy éreztem, mintha a gitárok és az ének rühellnék egymás társaságát, és ezáltal képtelen voltam egynél többször végighallgatni. Remélem, csak velem van a baj.


Meszo

8.5 – Europe: Bag of Bones
8.0 – Accept: Stalingrad
7.5 – Anathema: Weather Systems
7.0 – Unisonic: Unisonic
7.0 – At Vance: Facing Your Enemy
7.0 – Paradise Lost: Tragic Idol
7.0 – DragonForce: The Power Within
6.5 – Arjen A. Lucassen: Lost In The New Real
5.5 – Running Wild: Shadowmaker
4.0 – Moonspell: Alpha Noir / Omega White

Europe: Akik a The Final Countdown, avagy a Rock The Night egyenes folytatását várják, fussanak, amerre látnak! A zenekar koncepciója 2012-ben ugyanis egészen más. Sehol sincsenek stadionostromló, női szíveket megdobogtató refrének, helyette azonban megkapjuk a Deep Purple hangulatú hammondos hangszereléseket, illetve a Led Zeppelin szerű szikár riffeket, mindezt a tagok kvalitásaihoz mérten, csúcsminőségben. Nem kérdés, hogy a svéd csapat alaposan megosztja majd a hallgatóságot, azonban egy biztos: ez az album nekem nagyon tetszik! (8,5 pont)

Accept: Bár személy szerint nem gyarapítom az Accept fanatikusok táborát, ezt a lemezt mégis kiválóan sikerült akceptálnom. Igazi időutazás jellegű heavy metal album született, még a hang is megszólalásig a kis, avagy nagy elődöt Udo-t idézi. Reméljük, hogy hasonlóan magas színvonalú folytatást is kapunk majd a német harcosoktól! (8 pont)

Anathema: Rendkívül érdekes, sajátos hangulatú albumot sikerült összehoznia a csapatnak. A mai világ sokszor tucatmunkának is nevezhető kiadványai mellett igazán jóleső hallani egy olyan produkciót, ahol minden dalnak lelke van. Ajánlom mindenkinek, aki nem sajnálja idejét egy ötvenhat percnyi lebegésre! (7,5 pont)

Unisonic: Michael Kiske új projektje nem kimondottan az európai speed metal definícióját kívánja prezentálni, azonban egy egészen kellemes hallgatnivalót képes nyújtani az úriember életjel adását váró közönség számára. Bár a korong valószínűleg nem lesz része az apokalipszis előtt összeállított túlélőcsomagomnak, a világvége hisztériáról alkotott véleményemnek megfelelően felesleges is oda a versengés… Komolyabbra fordítva a szót, az Unisonic debütálását jómagam is elégedetten füleltem. (7 pont)

At Vance: Biztosan az én Hörapparatomban van a hiba, azonban az eddigi negatív kritikákkal ellentétben nálam nem vallott kudarcot az At Vance legfrissebb korongja. Ehhez nyilván hiányos ismereteim is hozzájárulnak, és tudom, a halláskárosultság sem elfogadható magyarázat…  A lényeg, hogy vélhetően sok emberrel ellentétben nem merészkedek a hetes alá. (7 pont)

Paradise Lost: A Paradise Lost életműve ismeretének teljes hiányában ez a korong tetszett. A hét pontot pedig ezúttal inkább egy szubjektív benyomásként, mintsem egy objektív értékelésként értelmezheti a kedves Olvasó. (7 pont)

DragonForce: Nem mondom, hogy helyenként nem fárasztott el kellőképp az instrumentális sprint, illtetve nem értem volna be kevesebb virgaheggyel, azonban az mindenképp rokonszenves számomra, hogy a DragonForce tagjai emellett képesek dallamokban gondolkodni. Éppen ezért a dalok a tempóbeli hasonlóság ellenére sem húztak el mellettem japán expresszvonat módjára. (7 pont)

Arjen A. Lucassen: Sajnos a verőfényes, tavaszi napsütésben kevésbé voltam képes azonosulni ezzel a tömény sci-fi hangulattal, amelyet e kétlemezes alkotás rejt. Lucassen tehát sajnos nem aratott nálam nagy sikereket, de azért talán később teszek még egy próbát az anyaggal. (6,5 pont)

Running Wild: Nos, ezen az albumon leginkább unatkozni tudtam… Rettentő egysíkú metálklisék halmaza a nyolcvanas évekből, amelyek már az első perctől alvásra késztetnek. Az unalom szintje persze nem egyenletes, sőt, a Me+ And The Boxs című szerzeménnyel sikerült megalkotni az év egyik legnagyobb zenei viccét… (5,5 pont)

Moonspell: Előrebocsátom, a fémzene ezen műfajait sosem voltam képes befogadni. Ezzel a  kétrészes albummal is ez a legnagyobb problémám. Az első fele már a hörgés miatt sem volt képes betalálni hozzám, míg a második „felvonás” a számomra borzasztó unalmas terjengőssége miatt került lapátra. Akik esetleg fantáziát látnak a lemezben, azoknak jó szórakozást kívánok hozzá, és bocsássák meg a kritikus stílusbeli korlátait… (4 pont)


Mike

8.0 – Anathema: Weather Systems
7.5 – Paradise Lost: Tragic Idol
7.0 – Arjen Lucassen: Lost In The New Real
7.0 – DragonForce: The Power Within
6.5 – Unisonic: Unisonic
6.0 – Europe: Bag of Bones
5.5 – Moonspell: Alpha Noir / Omega White
5.5 – At Vance: Facing Your Enemy
5.5 – Accept: Stalingrad
3.0 – Running Wild: Shadowmaker

Anathema: hol szépségében felemelő, hol elringató – hol pedig kissé álmoskás… Az egyszeri ismerkedés azonban nem mérvadó az esetükben, így megelőlegezem a bizalmat egy nyolcassal.

Paradise Lost: hol sötéten romantikázó, hol old school-módon doomolgatós. Leginkább pedig paradiselostos. (hét és feles)

Arjen Lucassen: hol puhán simogató és poposan duhajkodó, hol bizony unalomba fulladó. És van, hogy Rutger Hauerből is megárt a sok. (hetes)

DragonForce: hol jóféle heroikus dallamokban, hol ordas sablonokban tapicskoló. Szofisztikáltabban pedig emitt. (hetes)

Unisonic: hol kellemesen önfeledt, hol habkönnyűen dáridózós, hol pedig zavaróan közhely-puffogtató. Számomra ez túlságosan töketlen produkció – és most nem a Helloweenre gondolok. (hat és feles)

Europe: hol füstösen ledzeppelines, hol kissé ötlettelenül csordogáló. Kérdés, ki költ ma Europe-ra eurót? (hatos)

Moonspell: hol thrash-esen kapkodós, hol gótikusan a Holdat ugató, hol pedig giccsmetalos Sisters Of Mode-ként tetszelgő. Összességében viszont annyira izgalmas csupán, mint a Twilight-széria… (öt és feles)

At Vance: hol hősiesen kardcsattogtatós, hol bátortalan és kliséhalmozó. Rick Altzi énekes azonban remek, tapsot neki! (öt és feles)

Accept: hol hagyományőrzőn „szögletes”, hol dúdolható szólókban tobzódó, hol pedig roppant kiszámítható és egysíkú. S ugyan Tornillo antihangja felér száz tökön rúgással, a ’Stalingrad’ még így is megeszi reggelire az új Running Wildot. (öt és feles)

Running Wild: „…hol van a szó, amely elmondaná, amit érzek belül”, miközben hallgatom ezt a 10 számos büntetést?! Ez biza büdösebb, mint egy hónaljszagú PVC-dzseki… (hármas)


MMarton88

8.0 – Arjen Lucassen: Lost In The New Real
8.0 – DragonForce: The Power Within
7.5 – Accept: Stalingrad
7.0 – Paradise Lost: Tragic Idol
6.5 – Anathema: Weather Systems
6.0 – Running Wild: Shadowmaker
6.0 – Moonspell: Alpha Noir / Omega White
6.0 – Unisonic: Unisonic
6.0 – At Vance: Facing Your Enemy
5.5 – Europe: Bag of Bones

Arjen Lucassen: Azoknak, akik kedvelik Lucassen hangulat-, illetve dallamvilágát, kihagyhatatlan. Egy remek, erős album, mely ezúttal kicsit talán jobban eltávolodott a metaltól, mint amire előzetesen számítani lehetett. Több a progresszív, a pszichodelikus hatás, a lazaság, meg a dobozgitár, de a végeredmény egy érdekes, izgalmas, feszültséggel teli sztori. Egy a mester nevéhez méltó, igényes utazás.

Dragonforce: Power metal, és gyors… na az ilyen dolgokkal nálam nem lehet hibázni. Kissé egysíkú, de így is remek album. Király dalok, pozitív hangulat, szélvész tempók, minden itt van, amit a Dragonforcetól elvárunk. Alig várom, hogy újra megnézzem őket élőben.

Accept: Hangyányival én is gyengébbnek érzem, mint az elődjét… azt meg hangyányival gyengébbnek éreztem, mint a klasszikusokat. Akad itt jó pár remek tétel, de a németek heavy metal csapatai közül továbbra sem az Accept lesz a kedvencem. Annak ellenére, hogy igen erős, és élvezetes kis korongot hoztak össze megint, egy igazi csemegét a tradicionális heavy metal szerelmeseinek.

Paradise Lost: Profi. A Paradise Lost egyike azoknak a bandáknak, akikkel először élőben találkoztam, és a koncertteljesítményük hatására kezdtem meg velük az ismerkedést. Annak ellenére, hogy a csapatból abszolút nem én vagyok a gothic szakértő, számomra is értékelhető, és szerethető dalok sorakoznak itt. Hátborzongató hangulat, no meg szövegvilággal.

Anathema: Depresszíven progresszív. Vagy progresszíven depresszív? Nem egyszerű hallgatnivaló, hangulat, idő, no meg némi figyelem kell hozzá, de hosszútávon hálás kiadvány, amely szépségei idővel jönnek elő. Ennek ellenére kissé óvatosan bántam, bánok vele. Valahogy még a Paradise Lost, Moonspell duónál is jobban lehangol.

Running Wild: Óhatatlanul csalódás, bár néhány erősebb számot, és eltaláltabb pillanatot azért tartalmaz. De megmondom őszintén, nem bántam volna, ha kevesebb a rock’n roll, és több a heavy metal.

Moonspell: Jó, élvezetes album, néhány igazán remek pillanattal, bár a nagy része elment mellettem. A csapat rajongói ennek ellenére biztosan szeretni fogják.

Unisonic: A hónap, sőt talán az év csalódása. Persze, lehetett sejteni, hogy Kiske nem fog Helloween szerű kétlábgépes happy powert tolni, de Hansen csatlakozása, meg a címadó eléggé elhúzta az orrunk előtt a mézesmadzagot. Az összes többi dal viszont kissé fájdalmas, no meg kissé unalmas dallamrockoskodás. Erőltetettnek is érzem, meg kicsit tucatszagúnak is. Ahelyett, hogy Hansen beszállt a Unisonicba, Kiskének kellett volna inkább belépnie a Gamma Raybe.

Europe: Régebben csíptem a glames dolgaikat. Ez a bluesba hajló hard rock viszont egyrészt nagyon nem az én világom, másrészt szerintem különösebben nem is csinálják jól a svédek. Eleinte még volt benne potenciál, de így a sokadik albumra már abszolút nem tud lázba hozni. Szerintem a legendás nevet ezért az irányvonalért nem kellett volna pár évvel ezelőtt felbolygatni.


Pálinkás András

9.0 – Paradise Lost: Tragic Idol
8.5 – Moonspell: Alpha Noir / Omega White
8.0  Arjen Lucassen: Lost In The New Real
8.0 – Anathema: Weather Systems
7.5 – Europe: Bag of Bones
7.5 – Accept: Stalingrad
6.0 – Unisonic: Unisonic
6.0 – Running Wild: Shadowmaker
5.5 – At Vance: Facing Your Enemy
5.5 – Dragonforce: The Power Whitin

Paradise Lost: A legendás brit doom banda az elmúlt években igencsak magára talált. Mind a 2007-es 'In Requiem,' mind a 2009-ben megjelent 'Faith Divides Us – Death Unite Us' remekül sikerültek, de a 'Tragic Idol' még ezeket is felülmúlja. Sötét, súlyos, agresszív és mély dalok sorakoznak egymás után, nem is adja magát könnyen a lemez, de a hosszas, kitartó ismerkedés meghozza gyümölcsét. Az egyik legerősebb album a Paradise Losttól, ami simán odatehető a kultikus 'Icon' mellé.

Moonspell: A Moonspell eddigi lemezei nem sok kárt tettek bennem, néhány hallgatás után rendre félredobtam őket, de ezzel a monstre alkotással megfogtak. A lendületes, kemény, ötletes dark/goth dalokból felépített dupla korong végig izgalmas és élvezetes, egy pillanatra sem engedi, hogy elkalandozzon a figyelmünk róla. A portugál brigád egy bitang jó lemezt alkotott, szerintem a jövőben sokszor fogjuk még  emlegetni az 'Alpha Noir/Omega White'-ot

Arjen Lucassen: Arjen mester ismét egy rendkívül hosszú lemezzel jelentkezett, amin hónapokig lehet csemegézni, köszönhetően egy újabb, jövőben játszódó kozmikus történetnek, na meg a kiválóan megkomponált, sokszínű daloknak. Persze ezt már megszokhattuk a holland zeneszerzőtől, hiszen messziről felismerhető a stílusa, és műveit általában hasonló elven építi fel, de a 'Lost In The New Real' szerintem az egyik legjobb alkotása lett. Jó érzékkel fűzött feldolgozásokat a történet szálai közé, zeneileg tökéletesen harmonizálnak az album többi dalával, és sikerült a saját képeire formálnia olyan klasszikusokat, mint a Welcome To The Machine, vagy a Battle Of Evermore.

Anathema: A 'Weather Systems' erősebbnek tűnik, mint elődje, a 'We're Here Because We're Here', és a hangzás is elképesztően tiszta, természetes, de engem ez az Anathema már nem tud úgy lenyűgözni, mint az az Anathema, aminek az 'Alternative 4' vagy a 'A Natural Disaster' lemezeket köszönhetjük. Elsősorban nem a metal hiányzik a zenéből, hanem inkább az elkeseredett hangulat, a mélység. Számomra ezek a dalok túl kifinomultak, túl fényesek, derűlátóak, és nem ezeket az értékeket keresem egy új lemezen. Ennek ellenére az Anathema még mindig egy különleges zenekar, melynek tisztelet és elismerés jár, azért mert a saját útját járja kompromisszumok nélkül.

Europe: A komoly sikereket elért 2009-es 'Last Look At Eden' lemezzel magasra tették a mércét a skandináv rockerek, de biztos vagyok benne, hogy a 'Bag of Bones' nem fog csalódást okozni a műfaj kedvelőinek. Friss, ropogós, modern hangzású rock muzsika, kemény riffekkel, ízléses szólókkal, leheletnyi blues hangulattal. A Europe nem a múltjából akar megélni, hanem előre tekint, és egy remek rock lemezzel finoman jelzi, hogy még mindig van mondanivalója.

Accept: Imádok mindent, ami Accept néven napvilágot látott a '80-as évek végéig. Mai napig szívesen hallgatom (és rendszeresen előveszem) a 'Breaker'-t, a 'Restless and Wild'-ot, vagy a 'Metal Heart'-ot. Sajnos a '90-es években mélyrepülésbe kezdett egyik örök kedvencem, és 2009-ig nem is gondoltam, hogy valaha jó Accept lemez fog készülni a germánok műhelyében. Aztán jött Mark Tornillo, és jött a 'Blood Of The Nations', ami engem ugyan nem vett le a lábamról, de legalább reményt adott, hiszen messze felülmúlta az 'Eat The Heat' vagy a 'Predator' lemezek színvonalát. Most itt a 'Stalingrad' veretes germán metal nótákkal megpakolva, és szerintem jobb is, mint elődje, de valahogy még mindig hiányzik valami számomra. Nem érzem azt a mágiát, amit a korai lemezeken, pedig minden van itt, amire csak szüksége lehet egy PVC dzsekis, tornacipős rockernek, tökös riffek, együtt éneklős vastag vokálok, remek szólók. Megértem azokat, akik azt mondják, hogy ez így jó, ahogy van, de én inkább előkapom a 'Restless'-t!

Unisonic: Egyértelmű volt, hogy nem fog egy 'Keeper Of The Seven Keys' szintű heavy metal lemezt írni a Unisonic legénysége, de a nevek alapján kicsit többet vártam ettől a korongtól. Ugyan vannak nagyszerű pillanatok, kiemelkedő dalok a lemezen, és Kiske hangja is óriási, de túl sok a közepes minőségű nóta, néha  unalomba süllyed a produkció. Mindezek ellenére úgy érzem, hogy van potenciál ebben a zenekarban, lehet a következő lemezen meglepnek valami igazán kiemelkedővel, én reménykedem benne.

Running Wild: Engem hidegen hagyna ez a kavarás, amit Rolf kapitány csinál a Running Wild élén, ha jó lemezeket készítene. Miattam elsüllyesztheti a vén csatahajót, majd egy-két év múlva előkotorhatja a hullámsírból, ha az aktuális lemezeken olyan szintű nóták sorakoznának, mint az Under Jolly Roger vagy a Ballad Of William Kidd. Sajnos nem így történik, ez a korong sem üti meg az olyan legendás lemezek színvonalát, mint a 'Pile Of Skulls' vagy a 'Black Hand Inn', és ezért nem is tudok másra gondolni, mint hogy Rock'n'Rolf csak egy kis extra média figyelmet szeretett volna magának ezzel a hirtelen feltámadással.

At Vance: Az Olaf Lenk vezette At Vance új nagylemeze kevés emlékezetes pillanatot tartalmaz, pedig Olaf egy rendkívül tehetséges gitáros/billentyűs/dalszerző, ezt többször is bizonyította már, korai lemezei igen biztatóak voltak. Hiába a jó torkú énekes, a fölényes hangszeres tudás, ha a dalok unalmasak, önismétlők. A túltelített heavy/power mezőnyben manapság ilyen dalokkal nem lehet labdába rúgni.

Dragonforce: Pályafutásuk kezdetén a Dragonforce egy igen egyedi, különleges zenekarnak számított, köszönhetően az elképesztő sebességgel előadott gitárszólóknak, tekeréseknek. A probléma ott van, hogy egy őrületes sebességgel eltekert skála önmagában nem elég, ami anno különleges volt, mára unalmassá vált, és a dalok semmi egyéb értékekkel nem szolgálnak, pedig a 'The Power Within' viszonylag változatos lett, vannak középtempós dalok is, de ezekben sem tűnik fel semmi érdekesség, ami arra késztetne, hogy újra és újra meghallgassam ezt a lemezt.


Tomka

8.5 – Arjen Lucassen: Lost In The New Real
8.0 – Accept: Stalingrad
8.0 – Moonspell: Alpha Noir / Omega White
7.5 – Paradise Lost: Tragic Idol
7.0 – DragonForce: The Power Within
7.0 – Anathema: Weather Systems
7.0 – Unisonic: Unisonic
6.5 – Europe: Bag of Bones
6.0 – Running Wild: Shadowmaker
5.5 – At Vance: Facing Your Enemy

Arjen Lucassen: Lucassen sztárvendégsereg nélkül is hozza epikus űroperái színvonalát, igaz, az első osztályú énekesek biztosította vokálmágia kicsit hiányzik. Ettől (és egy-két szürkébb számtól) függetlenül zseniális alkotás, és külön öröm, hogy a dalszövegekben Lucassen újfent számot vet azzal a világgal, ami körülvesz bennünket (internet, stb.). Tetszett az az ironikus hozzáállás is, amivel az elején (Pink Beatles In A Purple Zeppelin) konstatálja a rockzene helyzetét („mindent eljátszottak már”), majd olyan, néhol múltidéző, de mégis élvezetes prog.rock operát ír, amiben a műfaj legnagyobb klasszikusait is képes a saját képére formálni…

Accept: Ha el is párolgott már a ’Blood of the Nations’ okozta vérszag, amit a régi, de friss hús feletti öröm gerjesztett, és a vadabb metalkodást rockosabb, de ugyanannyira kiérlelt fémes örömzene váltotta, attól ez még k…a jó! A gitárjátékot pedig továbbra is tanítani kellene.

Moonspell: A duplalemez remek húzás volt a portugálok részéről, ugyanis a mostanában a gyökereikhez visszakanyarodó gothic metalosok nem csupán kétszer olyan hosszúra nyújtották a játékidőt, hanem először a death metalos éra, másodszor pedig a dallamos, gótba mártott éjfekete rockzene szerelmeseinek kedveskednek. Mivel én mindkét korszakukat kedvelem, így ez most dupla élvezet volt…

Paradise Lost: Nem üt akkorát, mint a ’Faith Divides Us’, de a zene még így is fenséges, csak Nick Holmes nem produkált ezúttal annyi fülbe sírt bánatdallamot.

DragonForce: Rendesen odapörkölnek pár jól irányzott lángcsóvával a srácok, de a dalközpontúbb sprintelés és a konszolidáltabb gitármatyizás sem rejtheti el azt a tényt, hogy ez még mindig elég messze van a debütlemez zsenialitásától. Mindenesetre határozottan jobban tetszik, mint az előző.

Anathema: Szép, szép, de nekem ez így egy idő után unalomba fullad – ezt a „transzcendentális” rockzenét szerintem mások jobban csinálják (pl. Sigur Rós), és akárki akármit mond, akkor is hiányzik a „régebbi” (de nem a korai) Anathema…

Unisonic: Először – és az EP alapján – csak úgy illedelemből nem állt szándékomban összepisálni magam a közreműködők nevétől, de ahogy egyre többet hallgattam ezt a kellemesen felvizezett rocklemezt, egyre jobban megkedveltem. Kár a pár töltelékdalért, mert amúgy nagyon kellemes lájtrockot tudnak játszani a srácok. Szigorúan csak limonádéval öblögetett nyári délutánokra!

Europe: Szerintem ez tipikusan az a lemez, amit kifejezetten kellemes hallgatni, amíg szól, utána viszont egy hangot vagy dallamot is igencsak problémás visszaidézni a produkcióból. Semmi bajom ezzel a Zepes, bluesos vonallal, de Tempest összekaphatná magát legközelebb…

Running Wild: Bulilemeznek korrekt, de azért remélem Rolf bácsi legközelebb fél órával többet szán egy-egy dalra, és akkor meglesz a Running Wild igazi visszatérő lemeze is.

At Vance: Lásd a lemezkritikát.