Maradványérték - 2012. április I. rész

Rolling Stones: L.A. Friday („...ez az élő album a maga nyers hangzásával megmutatja, hogyan szólt a Rolling Stones a hetvenes években.”)
Hawkwind: Space Chase 1980-1985 (Space-rock slágergyűjtemény kezdőknek és haladóknak, a fapados Pink Floydtól.)
Terrorizer: Hordes of Zombies (A Morbid Angel tagokat felvonultató legendás grindcore/death együttes újabb csapása.)
Crimson Cult: Tales of Doom („A Crimson Cult a Black Sabbath súlyos világát kelti életre, ráadásul Walter Stuefer is bátran beállhatna azok sorába, akik elmondhatják magukról, hogy Dio-éhoz hasonlít a hangjuk.”)
Wino & Conny Ochs: Heavy Kingdom (Érzelemgazdag, keserédes akusztikus album a doom legenda Saint Vitus énekesétől.)
Anywhere: Anywhere (Cedric Bixler Zavala, a The Mars Volta énekesének akusztikus/progresszív rockzenei projektje.)
Howlin Rain: The Russian Wilds (Rick Rubin sztárproducer legújabb felfedezettjei.)
Job For A Cowboy: Demonocracy (Az amerikai halálbrigád eddigi legerősebb lemeze.)

Rolling Stones: L.A. Friday (Live 1975)

Ez a mostanában napvilágot látott koncertlemez annak az 1975-ös amerikai koncert körútnak a Los Angeles-i állomásán készült, ahol Ronnie Wood bemutatkozott a közönségnek. Ha valaki elolvasta Hobo 1982-ben megjelent Stones könyvét, az abban elmesélt egy évvel későbbi zágrábi koncerten is szinte hasonló programot nyomtak Jaggerék. Ez a retrospektív kiadvány is híven tükrözi, hogy a Rolling Stones tagjai sosem tartoztak a világ legtechnikásabb zenészei közé, hiszen hiba akad, nem is egy, különösen Jagger nincs a helyzet magaslatán, de Keith Richards vagy Ronnie Wood sem mindig találja meg a megfelelő hangot. De ez így van rendjén, a Stones ezekkel a bakikkal is a Világ Legjobb Rock and Roll Zenekara. Hogy is mondta Keith Martin Scorsese ’Shine A Light’ mozijában? „Ronnie és én külön-külön egyformán szarok vagyunk, de együtt utánozhatatlanok.” A műsorban minden nagy sláger elhangzik (még az Angie is), a Get No kivételével, a vendégzenészek, Billy Preston, Ian Stewart a zongorán, Ollie Brown Charlie Watts mellett a ritmusszekcióban, és Bobby Keys a szaxofonnál is odateszik magukat. A kiváló gitáros, Mick Taylor távozása után a stúdióban nem nyújtottak egyenletesen jó teljesítményt (ebben az időben készült szerintem az egyik legborzasztóbb albumuk, a ’Black and Blue’), a koncerteken azonban kárpótolták a rajongóikat. Azoknak az ifjaknak, akik most ismerkednek a Rolling Stones zenéjével, ez az élő album a maga nyers hangzásával megmutatja, hogyan szóltak a hetvenes években. (Bigfoot)

Hawkwind: Space Chase 1980-1985

2011-ben jelent meg ez a rendkívül figyelemreméltó kompiláció a zenekartól, mely a kevésbé kultikus nyolcvanas éveket, pontosabban annak az első felét szeretné átfogni – öt lemez anyagát gyűjti tehát össze, relatíve a legfontosabb nótákat, lehetőleg néhány ritkasággal megtűzdelve, de ami még ennél is fontosabb: végre újrakeverve!

A Hawkwind sorlemezeinek sajnos sosem szenteltek remaster sorozatokat. Korongjaikat változó bónuszokkal és néha újrakeverve, néha feljavítás nélkül adta ki az Atomhenge, a Griffin és az RCA. Éppen ebből – a kiadók által létrehozott – kereskedelmi káoszból alakult ki a zenekar összegyűjthetetlen diszkográfiája, hiszen egy-egy lemezből több kiadás is született az idő előrehaladtával, néha még a borítók is megváltoztak. Szerencsére a ’Space Chase’ az általa kijelölt 1980 és 1985 közötti időszakból megpróbál rendet vágni, természetesen a legjobb dalok kiválasztásával és újrakeverésével.

A válogatás közvetlenül Robert Calvert kilépése után veszi fel a fonalat – elsőként a ’Levitation’ albummal, melynek „A” oldalát egy rövid átkötő nótát leszámítva végig megkapjuk a válogatáson. Ezeket két ritkaság (köztük a Shut Down In The Night élő verziója, amit eredetileg az 1980-as ’Live Seventy Nine’-on hallhatunk – és mint címéből látszik, valójában 1979-es felvétel), majd a ’Sonic Attack’ című klasszikus lemezük újabb három dala követi. A ’Church of Hawkwind’ elég szegényesen képviselt: csak a Nuclear Drive szerepel a dallistán. A rajongói favorit ’Choose Your Masques’-ről három nótát szalajtottak ide, köztük a hetvenes évek kultdalát, az újra felvett Silver Machine-t. Őket már csak egy EP-s ritkaság követi a fantasy-érából (Dragons and Fables), aztán zárásként jön két dal a ’The Chronicles of the Black Sword’-ról.

A Hawkwindet ismerők számára talán már világos lehet, hogy a válogatást javarészt a slágeresebb nótákból rakták össze. Meg sem próbáltak kísérletet tenni az 1983-as ’Zones’ album élő és demó felvételeinek áttúrására, pedig azokkal bizony meglehetősen érdekes momentumokkal bővült volna a CD-nk, és a valódi ritkaságok is hiányoznak. 

Azonban a ’Space Chase’ nagyon korrekt válogatás. Kreatív, dögös, hangulatos, körültekintően átrostált dalokat kapunk a zenekar egy kifejezetten izgalmas, de kellemes érájából. A Hawkwind zenéjével ismerkedők feltétlenül szerezzék be a korongot, így könnyebb lesz megismerniük és megszeretniük a zenekart! Rajongóknak a jó hangzás miatt különösen ajánlott! (TShaw)

Terrorizer: Hordes of Zombies

Az 1986-ban megalakult Terrorizer örökre beírta nevét az extrém metal nagy lexikonjába a 'World Downfall' című debütáló lemezével, hiszen amellett, hogy az elsők között voltak, akik ezt a brutális stílust tűzték zászlajukra, a lemez hangzásával még felül is múlták pályatársaik műveit. A remek bemutatkozást követően a banda felfüggesztette tevékenységét, a tagok olyan zenekarokban folytatták pályafutásukat, mint a Morbid Angel és a Napalm Death. 17 év múlva született meg a második nagylemezük 'Darker Days Ahead' címmel, de a gitáros Jesse Pintado halála, majd Peter Saldoval dobos hát-problémái miatt ismét egy huzamosabb szünet következett. 2009-ben örömteli hírként ért, hogy ismét összeállt a legendás banda, Katina Culture gitárossal kiegészülve, majd idén februárban meg is jelent legújabb lemezük, a 'Hordes of Zombies'.

Hiába telt el megannyi év az egyes lemezeik megjelenése között, a hozzáállás és a lendület mit sem kopott, az új Napalm Death-hez hasonlóan fiatalokat megszégyenítő iram és erő feszíti szét az új lemez dalait. A nagy cséphadarást persze helyenként megszakítják thrashes zúzdákkal, villámló gitárszólókkal, de alapvetően a sebesség és persze Anthony Rezhawk mély, vaskos bömbölése dominál. A 'Hordes of Zombies' cím nem sok mögöttes tartalomra enged következtetni, de ha valaki mégis rászán egy kis időt és utánaolvas a szövegeknek, az láthatja, hogy bizony egyfajta görbe tükröt állítanak a mai, értékrendjéből teljesen kifordult társadalmunk elé.

A hangzásba nem lehet belekötni, kellően vaskos, tömör, koszos, de arányos a megszólalás, viszont elenyésző számban ugyan, de néhány dalt kissé rutinszerűnek érzek. Ennek ellenére egy kifejezetten erős, ötletes korong lett a 'Hordes of Zombies', mely könnyedén megállja helyét a mai grindcore mezőny elitjében. (Pálinkás András)

Crimson Cult: Tales of Doom

1968-ban jelent meg egy sokak által kultikusnak tartott horrorfilm, a Crimson Cult, amelyben többek között Christopher Lee is szerepelt – elsősorban nem a Gyűrűk Urát, vagy a Star Warsot említeném meg nála, hanem horrorszerepeit, sokszor játszotta Drakulát hosszú pályája során az idén 90 éves és még mindig aktív (!) színész. Ezt csak érdekességként, mert most nem róla szól az értekezés, hanem arról a Crimson Cultról, amelyet 2008-ban alakított meg négy fiatalember Salzburgban. 2009-ben mutatkoztak be ’Crimson Cult’ c. albumukkal, amely igencsak pozitív kritikákat kapott. Három évvel később itt a folytatás, és első hallásra úgy tűnik, hogy megérte várni rá.

A Crimson Cult a Black Sabbath súlyos világát kelti életre, ráadásul Walter Stuefer is bátran beállhatna azok sorába, akik elmondhatják magukról, hogy Dio-éhoz hasonlít a hangjuk. Az osztrák négyes mindenese a tipik német nevű Günter Maier, aki az egy szem gitár mellett a billentyűtémákat is feljátszotta (plusz az akusztikus részeket). Az album egyik nagy erőssége, hogy a melankolikus, borongós részekből játszi természetességgel vált fogós power metalba és vissza. A gitárok torz hangzása és a szaggató riffelések az egész albumon megállják a helyüket, mindezt úgy, hogy mindegyik dal más és más. Az utolsó a sorban, az akusztikus Inquisition egy tisztelgés Gary Moore emléke előtt, egy szép gesztus. Egy másik, kevésbé direkt párhuzam is eszembe jutott, de inkább a hangulat tekintetében: a ’Tales of Doom’ sokszor hozott olyan részeket, amelyről a Lake of Tears ’Forever Autumn’-ja ugrott be.

Szokásomhoz híven időzök egy kicsit a dalokon. Fantasztikus a kilenc perces Long Way (nem tudom, hogy mikor hallottam valaha is gyereksírást metal dalban), amelyet egy eszméletlenül feelinges akusztikus rész zár le. Vagy a szintén akusztikus alapokra helyezett On the Edge, pengeéles szólóval és kis Maidenes beütéssel, esetleg a sebességét a semmiből előkapó Second Life. A nagy kedvenc mégis a Crimson Empire, szintén az akár jellegzetesnek is nevezhető zakatolással, egy fantasztikus szólóval és egy überfeelinges refrénnel. De felsorolhatnám mind a tízet, most komolyan. Ez egy első osztályú album, amelyet nem tudok nem ajánlani. (Jocke)

Wino & Conny Ochs: Heavy Kingdom

Miközben a doom metal fanatikok elégedetten dőlnek hátra, kezükben szorongatva a Saint Vitus visszatérésének tárgyi bizonyítékát, a zenekar énekese, a „munkamániás” Wino a ’Lillie: F-65’-val párhuzamosan egy csendes-ülős akusztikus lemezt is piacra dobott. Wino azzal a Conny Ochs-szal jegyzi közösen a ’Heavy Kingdom’-ot, aki tavaly tűnt fel ’Raw Love Songs’ c. lemezével, és akivel Wino előző szólólemeze, az akusztikus ’Adrift’ lemezbemutató turnéján játszott együtt. Ekkor született meg a közös kiadvány ötlete, amely elsősorban az amerikai énekes-dalszerző tradíciót ápolja (ne kövezzetek meg, de Ochs teljesítményét elhallgatva néhol még a Nirvana (amúgy szvsz zseniális) ’MTV Unplugged In New York’ c. koncertlemeze is beugrott, ld. Vultures By The Vines). A ’Heavy Kingdom’ korántsem súlyos, sőt: két szál akusztikus gitárral előadott muzsika, amiben vágni lehet az „amerikana feelinget”. A dalok egyszerű, fülbemászó akkordokra és harmóniákra épülnek, meg persze Wino és Ochs duettjeire, akik kiválóan adják elő a keservkáuntri hangnemében elővezetett melódiákat (ld. pl. a Townes Van Zandt átiratot, a Highway Kindot).

Mint minden hasonló lemeznél, az alkotás titka itt is az egyszerűségében rejlik: a ’Heavy Kingdom’ őszinte, hol fájdalmasan szomorkás (Traces of Blood, Dust, Somewhere Nowhere), hol rockosan szikár (Heavy Kingdom, Vultures By The Vine) akusztikus dalok gyűjteménye, amit nem megfejteni kell, csupán élvezni. „Két srác, aki összejött jammelni” – ezt üzeni a lemez, ám a végeredmény ettől függetlenül maximálisan érzelemgazdag és relaxáló. Aki szívesen hallgatna olyan Bob Dylan lemezt, amin kiváló dallamok is akadnak, vagy bejönnek neki például Scott Kelly szólócuccai, az nyugodtan tegyen egy próbát a ’Heavy Kingdom’-mal is. (Tomka)

Anywhere: Anywhere

Az Anywhere zenekar Christian Eric Beaulieu gitáros (Triclops!, Liquid Indian) valamint, Cedric Bixler Zavala énekes, dobos (The Mars Volta, At The Drive-In) közös pszichedelikus/progresszív rock projektje. A zenekar 2010-ben kezdett formát ölteni, amikor Beaulieu és Zavala mellé felsorakozott Mike Watt (The Stooges, fIREHOSE, Minutemen) basszusgitáros. A saját névre keresztelt első nagylemezt egy tavaly megjelent EP előzte meg ’Pyramid Mirrors’ címen, ami kizárólag vinyl lemez formátumban, és csupán 500 példányban került a boltok polcaira.

Előzetes elképzelések szerint akusztikus lemeznek indult az 'Anywhere', és valóban az akusztikus hangszerek dominálnak a lemezen, mégis formabontó az itt hallható muzsika, ugyanis nem egy szomorkás, tábortűz mellett előadott unplugged koronggal van dolgunk, hanem egy tüzes, rengeteg ütős hangszerrel, elektromos gitárral, tangóharmónikával színesített, latinos ízeket is magában hordozó, pszichedelikus rock lemezhez. Természetesen vannak lassabb, szomorkásabb pillanatok is az albumon, mint például a Rachel Fannan vendégénekesnő finom, szárnyaló hangjával édesgető Rosa Rugosa, ami aztán a közepétől átcsap egy vad lendületű, latinos nótába. Persze a hangsúly a zene mellett Zavala dallamain van, aki nem csak énekel a lemezen, hanem dobol is, nem is akárhogyan, bármelyik prog.rock zenekarban megállná a helyét, hangja pedig, mint ahogy a The Mars Voltaban már megszokhattuk, szárnyaló és fájdalmas dallamokkal teli. Az Anywhere-t hallgatva nekem valahogy folyton a Led Zeppelin ugrik be, pedig ez a zene nem hasonlít a legendás együttes munkásságára, de mégis ugyanazt a keserűséggel keveredő, zabolázatlan vadságot érzem ebben a muzsikában, mint amit az Achilles Last Stand-ben, és egyfajta kifinomult, elegáns tisztaságot, mint a The Battle of Evermore-ban.

Lehet, hogy ez a lemez kicsit kilóg egy ilyen rock/metal magazin hasábjairól, de értékei vitathatatlanok, hiszen nagyszerű művészek alkotnak rajta őszinte és egyedi muzsikát mindenféle műfaji megkötés és korlát nélkül. (Pálinkás András)

Howlin Rain: The Russian Wilds

Magyarországon bizonyára nem ismerik túl sokan Ethan Miller nevét, aki a 2000-es évek közepén a Comets of Fire nevű bandája jazz-inspirált psych-rockjával lett minimálisan híres a jó öreg US of A-ben. Nos, ha őt nem is, Miller „új” zenekarának producerét talán már többen: igen, a mostanság csak sajátos munkamódszere kapcsán emlegetett Rick Rubin felelt a ’The Russian Wild’ c. korongért is. A fáma szerint azért kellett 4 évet várni erre a lemezre, mert Rubin elküldte Milleréket turnézni, hogy élőben is beérjenek a dalok, mielőtt felveszik őket. Nos, ha csak ennyit csinált Rubin, akkor már megérte, ugyanis a ’The Russian Wilds’ inkább kevesebb, mint több hibával támasztja fel a ’70-es évek bakelitekben porosodó korszellemét. A nagy kiadóval (a lemez az American Records gondozásában jelent meg) némi finomodás is járt: a Comets of Fire vadsága már a múlté, de a 2006-os debütlemez Creedence Clearwater Revivalre emlékeztető szőrös-tökös rockzenéje is; az idei eresztésen a ’70-es évek nagyzoló, dagályos és epikus rock vonulata dominál. Szóval, lehet lubickolni a több perces gitárszólókban, akad majd’ minden szerzeményben, de fura mód működik ez a néhol kontrollálatlan nosztalgia, még ha néha túl is van dramatizálva a dolog (ld. a Strange Thunder öngyilkos-balladáját).

Kétségkívül, nem fukarkodnak a srácok a játékidővel, a dalok többségében viszont kellően ráéreznek a retro-ízre: bluesosra vett életérzés-daltól, a Deep Purple legszebb pillanatait idéző, hard rockos epikákon keresztül (The Self-Made Man) a Beach Boys énekstílusú lájt-rockig (Beneath Wild Wings) minden akad a lemezen. A zenével együtt Miller énekstílusa is lágyult az évek folyamán, de szerencsére a Humble Pie-ra hajazó rekedtesebb eresztéseket se hanyagolja a sok magas fekvésű téma között. A ’The Russian Wilds’ legnagyobb erénye talán pont ez, hogy képes összebékíteni a nagy ívű, ambiciózus, prog.ba hajló rockzenét a west coast dallamosságával vetekedő melódiákkal, és ezért egyszerre képes megszólítani a ’70-es évek mainstream pop-rockjának vagy undergroundabb blues-rockjának rajongóit is. (Tomka)

Job For A Cowboy: Demonocracy

Az arizonai Job For A Cowboy története tipikus mai sikersztori, és jó példa arra, hogyan kéne tehetséges kezdő zenekaroknak kihasználni az Internet adta lehetőségeket. A banda 2003 végén alakult 15-16 éves srácokból, akik saját szerzeményeiket Myspace oldalukon tették közzé, melynek nézettsége rohamosan növekedett, köszönhetően az ott hallható deathcore muzsikának. 2005-ben megjelentették első kislemezüket ’Doom’ címen, ami felkeltette a kiadók érdeklődését is, így hamarosan leszerződtek a Metal Blade-hez. 2007-ben látott napvilágot az első nagylemezük ’Genesis’ címen, amiből 13 000 darab kelt el az első héten, ezzel túlszárnyalták a Slipknot 1999-es bemutatkozó lemezének eladási mutatóit is. Második lemezük, a ’Ruination’ 2009-ben érkezett, és hasonlóan sikeres volt, mint elődje, mindjárt a Billboard lista 42. helyéig jutott a megjelenést követő első héten.

A zenekar az évek során rengeteg tagcserén esett át, így csupán Jonny Davy énekes maradt csatasorban az alapítótagok közül. A nagy jövés-menés a zenére is hatással volt, a kezdetben deathcore muzsikát játszó csapat folyamatosan formálódott át igazi technikás death metal brigáddá. A tavalyi étvágygerjesztő ’Gloom’ EP után, a most megjelent ’Demonocracy’ egy újabb lépés az eddig kijelölt úton. Azonnal szembetűnik a korong brutális és kerek hangzása, valamint a megszaporodott gitárszólók száma. Al Glassman és Tony Sannicandro kiváló munkát végzett, a ránk zúduló masszív riff-özönön túl sikerült minden szerzeménybe egy remek szólót, vagy fogós harmóniát ültetniük. De nem csak a két bárdistát illeti elismerés, hanem a ritmusszekciót is. Jon "The Charn" Rice magabiztosan hozza a szélvészgyors blastbeateket, feszesen és változatosan alapozza a muzsikát, de Nick Schendzielos is őrületes dolgokat művel a basszusgitárján, ráadásul a hangszert egy kissé az előtérbe helyezték, így minden hang tökéletesen hallható, egy jóllakott oroszlánfalka módjára dorombolja végig a lemezt. Jonny Davy markáns hangja a hisztérikus rikácsolástól a mély hörgésig terjed, a stílus adta korlátok között viszonylag változatosan bömböli el a rá kiszabott részeket.

A Job For A Cowboy sikertörténete tovább folytatódik ezzel a remekbeszabott death metal lemezzel. Akik hozzám hasonlóan tűkön ülve várják az új Gojira vagy Nile lemezeket, ezzel csillapíthatják egy kicsit death metal szomjukat. (Pálinkás András)