Budapestre ért a hullámvasút: Nightwish, Battle Beast, Eklipse - Papp László Budapest Sportaréna, 2012.04.29.

Az új Nightwish bennem folyamatosan kérdéseket vetett fel. Túl ikonikus indítása volt az együttesnek ahhoz, hogy az életében bekövetkezett változások mellett a rajongók és a rockzenei világ szó nélkül menjen el. Érzésem szerint ezeknek a kérdéseknek most, az új éra második lemezének kiadása után pár hónapnyira van igazán aktualitása. Most derül ki, hogy az új formáció elég szilárd-e a problémamentes folytatáshoz. Vajon elég erősek-e, hogy az önmaguk által kitermelt démonokkal is szembeszálljanak, vagy végleg elsüllyednek? Valóban egyben van-e a csapat annyira, hogy konzekvensen végigvigyék az új koncepciójukat? Vagyis van-e hitelesen jövője az együttesnek? Egy ilyen koncert szerintem sok mindenre választ ad…

Már jóval a koncertek kezdete előtt ellepték a rajongók az Aréna előtti placcot, így az előzetes várakozásoknak megfelelően nagy tömeg gyűlt össze a Nightwish tiszteletére. Ettől függetlenül a küzdőtér csak háromnegyedig telt meg, de Magyarországon metal koncerten ez is nagy szó, s ha még hozzávesszük a borsos jegyárakat, amit a finn csapat bulijára kértek el a szervezők, akkor egyenesen csodaszámba megy, hogy ennyien eljöttek ezen a vasárnap estén. Azt azért hozzá kell tenni, hogy a zsöllye nagyon tömött volt, hiszen mindenki minél közelebb akart kerülni a színpadhoz, így igen impozáns látványt nyújtott a sűrű embertömeg. 

A nyitóbandák jól szerepeltek, kettejük közül inkább a Battle Beast nyújtott többet, és dacára előzenekari státuszuknak egy teljesen vállalható bulit csaptak a klasszikus heavy metal hívői számára. Ez meglepő volt, mert a csapat tavalyi lemeze elég ramatyul szerepelt nálunk. Az élő zene varázsa és a kiváló hangzás viszont felpontozta az előadásukat. Bár tényleg jó előzenekarokat kaptunk, a közönség tagjai már tűkön ültek, és nyálcsorgatva várták a főfogást, ami valamivel kilenc óra előtt már terítékre is került.

Egy hatalmas, szakadozott függöny takarta el a színpadot, amikor is megszólalt az ’Imaginaerum’ lemez introját képező Taikatalvi, és a hatalmas vásznon feltűnt Marco barátunk árnya egy hintaszékben, amint sejtelmesen bekúszott a dal, majd, éppen ahogy az albumon, el is indult a Storytime című – mára már szinte slágerré vált – szerzemény. Na, itt az volt a poén, hogy nem dobták le függönyt még az első refrénnél sem, így a zenekar tagjainak csak az árnyéka látszódott, miközben valami szélgép percekig lebegtette a szakadozott textíliát. A közönséget ezzel szabályosan az őrületbe kergették, és amikor végre lezuhant függöny és láthatóak lettek a főszereplők, a publikumon katarzis hullám vonult végig.

Elénk tárult a színpad, aminek nagy részét egy orbitális méretű kivetítő foglalta el, amelyen a legkülönfélébb látványos jelenetek, effektek, képek futottak végig. Általában a számokhoz igazodtak, és főleg a tavalyi lemez miliőjét láthattuk megjelenni, azaz meséket és gótikus vidámpark elemeket. Toumas is ehhez a témához volt felöltözve, és szintetizátora egy perverz módon megszerkesztett templomi orgonába volt beágyazva. Effektekben is bővelkedtünk: füst, lángok, fények, konfetti, tűzijáték… volt minden. A legimpozánsabbak a kicsiny, lövedékszerűen kilövellő lángocskák voltak. Tény és való, hogy az év egyik leglátványosabb showjában volt részünk.

Az előadás gerincét az ’Imaginaerum’ dalai képezték, hiszen rögtön kilenc darabot játszott el a csapat. A Tarjával készült lemezeket nem nagyon erőltették, a tizenkilenc számból mindössze hat került ki az előző énekesnő által fémjelzett érából. Én úgy gondoltam jól van ez így. Speciel cseppet sem vagyok kíváncsi arra, hogy hogyan adja elő egy klasszikus stílusban éneklő szoprán a teljesen operás hangra íródott és úgy előadható dalokat. Másrészről szerintem az előző két lemez etűdjei vannak olyan jók, hogy lehessen rájuk egy teljes setlistet építeni. Ettől függetlenül kiválóan adták elő a Wish I Had An Agel-t, a Planet Hell-t, és külön öröm volt a Dead To The World. Anette előadásában az Over The Hills And Far Away pedig jobban hasonlított így a Gary Moore által anno megírt eredetire.

Érzékelhető volt, hogy az új dalok nagyon erősek élőben, szerintem a hangszerelésük is komplexebb, és monumentálisabb élményt nyújtanak koncerten, annak dacára, hogy ezt az operásabb előadástól várnánk. Ettől még egyik éra sem jobb a másiknál érzésem szerint, csak radikálisan más. Ezek a mostani dalok valahogy még dallamosabbak, súlyosabb alappal rendelkeznek, és sokkal inkább a folk irányába mennek el. Személy szerint nekem ez nagyon tetszik, mert látszik Toumason, hogy ésszel mérlegelte a lehetőségeiket, és ezeknek megfelelően alakította át az irányvonalat, ezáltal cseppet sincs izzadtságszaga a koncepciónak.

A bandafőnök természetesen egész este vadul dolgozott, és megállás nélkül adta a bonyolultabbnál-bonyolultabb dallamokat, amik a számok ívét adták, míg Emppu barátunk a legszélesebb metalterpeszek közepette zúzott. Marco fel-alá járkálva, hol énekelve, hol látványosan pózolva vágta a legvadabb arcokat. Énekteljesítményét nézve én úgy éreztem, hogy formában van, de a ’Century Child’ óta megkopott a hangja. Aztán itt van még a vendégzenészként az estén többször is színpadra álló Toy Donockley, aki mindenféle népi hangszeren játszott. Ő nagyon sokat tett hozzá az előadáshoz, be kéne venni hivatalosan a bandába, mert csak magasabb szintre emeli a dalokat.

Na, és Anette… Kezdjük ott, hogy nekem fogalmam sem volt, hogy mire számítsak vele kapcsolatban. Élőben még sohasem láttam, az interneten fellelhető felvételek meg engem semennyire sem győztek meg a képességeiről (habár albumon első osztályúan teljesít), de nem is írtam le, mert a videók elég trágya minőségűek voltak, és egy ilyen volumenű hangzásnál valószínűsítettem, hogy torzul a hangja. Igazam volt. A felvételek hazudtak. A csaj több mint tökéletesen teljesített, valósággal ellopta a show-t. Ami meglepő volt, hogy eszméletlenül erős hangja van, pedig a munkássága alapján egy jóval kislányosabb, vékonyabb hangot vártam tőle, ehhez képest nagyon magabiztosan, bizonytalanságoknak a nyomát sem adva, tisztán és hatalmas erővel énekelt. Még az általam a 2011-es lemezen nem preferált Scaretale-t is felhozta, amelynek eredeti verziójában úgy visít, ahogyan Dezső a malac tehette, amikor Pelikán elvtárs belevágta a böllérkést A Tanú című filmben. Itt viszont remekül oldotta meg a dalt. Tehát teljesen elégedett voltam vele.

A visszatapsoláskor a rockzenei hagyományoktól eltérően nem valami régi, klasszikus slágerrel álltak ki, hanem az ’Imaginaerum’ lemez utolsó tételeivel. Csodák-csodája mindkét dal nagyot ütött, és hallva élőben a Last Ride Of The Day-t szerintem senkinek sem hiányozhattak az olyan kötelezőnek tűnő slágerek, mint a Wishmaster, hiszen ez a dal lett az új Nightwish talán legerősebb, legfülbemászóbb, és akárhogyan is nézzük, legjobb tétele.

Kiválóan sikerült a koncert. Volt egy erős, látványos eleje, egy nyugodtabb, lassabb számokból álló közepe, és egy slágeres, monumentális vége. Remek zenészek, okosan felépített koncepció, erős látványvilág és emlékezetes show. Ezekkel a szavakkal lehet leírni ezt a vasárnap estét. A Nightwish nagyot alkotott, és az új érában érzésem szerint végleg levetkőzték a múlt démonait.

Elhangzott dalok:

Taikatalvi / Storytime / Wish I Had an Angel / Amaranth / Scaretale / Slow, Love, Slow / I Want My Tears Back / Come Cover Me / The Crow, the Owl and the Dove / The Islander / Nemo / Last of the Wilds / Planet Hell / Ghost River / Dead to the World / Over the Hills and Far Away /// Finlandia / Song of Myself / Last Ride of the Day / (Imaginaerum)

Adamwarlock

Fotók: TT

Köszönet a Concertonak!