Minőségi muzsikára nem kí­váncsi a közönség: At Vance, Ecliptica, RG Cooper, Greedy Monsters - ((szene)), Bécs, 2012.04.20.

írta Hard Rock Magazin | 2012.04.27.

Az év elején, véletlenül botlottam bele a hírbe, hogy az At Vance fellép Bécsben. Gyorsan utána is néztem a dolgoknak és kiderült, hogy nem kacsa a hír, egy mini fesztivál keretén belül ők is játszani fognak. Furcsa volt a dolog, mert ennek az egy szem bulinak sem elő-, sem utóélete nem volt – bár Olaf Lenk, az At Vance főnöke, másnap az Ecliptica zenekarral egy speciális estén is fellépett –, nincs turnén a zenekar és a friss lemez is csak a koncertet követő héten jelenik meg. Sebaj, gondoltam, ha jönnek, ott a helyem. Imádom a zenekar munkásságát, hiszen a lemezeik szinte mind kiválóak, és Olafnak mindig sikerült egy igen jó torkot magához csábítgatnia karrierje során…

Persze a főbandáig még meg kellett néznünk három másik zenekart, amiktől féltem is picit, de így utólag azt mondhatom, hogy jól szórakoztam az este folyamán. Mindjárt egy helyi bandával kezdtünk, a Greedy Monsters-zel, akik talán valami rockabilly-punk keverék muzsikát nyomtak. A basszerost leszámítva, kiállásra mintha a Forró rágógumi sorozatból léptek volna ki a zenészek, belőtt sérók, korhű mikrofonok, méretes gitár. Azt is mondhatnám, hogy olyan érzésem volt, mintha a Volbeat zenéjét ötvözték volna a Tankcsapda korai korszakával. Persze közel sem olyan magas nívón, mint a két említett zenekar, de felvezetésnek egészen jó volt.

Az agyontetovált basszeros, Etsch Etschberger elmebeteg grimaszaival hozta a punkos vonalat a zenekarba, térdig leengedett hangszerével folyamatos mozgásban volt; a srác vonzotta a tekinteteket, és alkalmanként még vokálozni is besegített Claus Trophobia énekesnek. Érdekes stíluskavalkád volt a Greedy Monsters zenéje, az biztos, de hála a pörgősebb nótáknak, nem volt unalmas. Közben gyülekezett a nép és azt gondoltam, ha már a második fellépőn ennyien vagyunk, akkor estére egész pofás kis tömeg fog itt összeverődni. De mekkorát tévedtem!

A nem túl szimpatikus figura, RG Cooper és bandája következett, bár a lájtos félház így is remek hangulatot csinált. Ennyire szedett-vedett társaságot még nemigen láttam a színpadon, olybá tűnt, mintha a környéken éppen erre mászkáló emberekből verbuválták volna össze őket erre az estére. Adva van egy magát rockernek képzelő énekes-gitáros, akinek keresztet formázó nyaklánca alatt, gyantázott hasára a „Sex, Drugs, Rock & Roll” feliratot sikerült tetováltatnia; egy sötét napszemüveg mögé bújó, szinte teljesen észrevétlen gitáros; egy bermudagatyás energiabomba, vélhetően HC fanatikus basszeros; egy informatikus külsővel megáldott, szerintem könyörtelen gyilkosra hajazó fizimiskájú dobos és egy alteres kinézetű billentyűs lány. Na, ebből kreálj egy zenekart!

A zene még akár jó is lehetne, mert amolyan amerikai tini punk vonalon mozognak, persze minőségben csak távolról követik a nagy elődöket. A hazai pálya előnyét kihasználó banda kellően beindította a közönséget, persze ebben nagy szerepe volt a folyamatosan rohangáló, a közönséget hergelő basszeres srácnak. A többieket mintha a buli elején leszögezték volna a színpadra, minden mozgás nélkül tudták le a bulit. Amerikai filmekben lehet látni, hogy a nagyobb házibulikba vagy iskolai bálokba tök ismeretlen helyi fiatalokat hívnak zenélni, na, ezt a koncertet látva volt az az érzésem, hogy oda tökéletes választás lennének.

Nem tudom honnan vettem, de úgy gondoltam, hogy a soron következő Ecliptica zenekar olasz banda és a szimfo-metal vonalat képviselik, női énekessel. És mennyire mellétrafáltam… na jó, azért volt női énekes is, de nem Ő volt a frontkisasszony. A frontemberi posztot az extravagáns Tom Tieber sajátította ki magának, aki színpadi megjelenésében remekül hozta példaképeinek (Freddie Mercury, Steven Tyler) stílusát. Viszont a műfajt illetően nagyon nem találtam telibe, ugyanis a kezdő riffekből is kitűnt, hogy itt bizony semmilyen szimfonikus metal nem lesz: ez színtiszta power metal, még ha nem is az európai elitből.

Helyi bandáról lehet szó, mert bulijaikat pár kivételtől eltekintve Bécsben adják, ennek megfelelően az Ecliptica-pólós fanatikusok igen nagy százalékban voltak jelen. De a lassan 10 éves múltra visszatekintő zenekarnak megvan már a kellő színpadi rutinja, rendesen bemozogták a rendelkezésre álló kis teret. Az első számoknál Sandra Urbanek énekesnő teljesítménye igen gyengécske volt, a magasak nem nagyon mentek neki, de aztán magára talált a hölgyemény, és a rockosabb énekstílus is jobban állt neki. Persze ezzel még nem volt vége az énekesi szerepköröknek, a dallamos témák ellenpontozásaként Alexander Basstard basszeres hörgött néha a mikrofonba, amiket szerintem nagyon jól eltaláltak a dalszerzéskor, mert a hörgés egyáltalán nem volt zavaró, ráadásul itt-ott kellő dögöt adott a számoknak.

De ne feledkezzünk meg a két gitárosról sem, akik közül az egyik srác fazonra és stílusra olyan volt, mintha a Firewindes Bob Katsionis testvére lenne, persze billentyűk nélkül. Nagyon jó kis témákat hozott, és mindezt igen látványos keretek közt prezentálta. Markus Winkler bárdista picit visszafogottabb volt, de kritika nem érheti az Ő játékát sem. A számokat javarészt az idén januárban megjelent ’Journey Saturnine’ lemezről nyomták, pár régebbi tételt és két feldolgozást kivéve. A buli közepén belekezdtek a Metallica Enter Sandman-jébe, majd az énekes levonult a színpadról. Att barátommal összenéztünk, hogy most olyat látunk, ami ritka, azaz női Metallica-t, de nem, legnagyobb meglepetésünkre az eredeti verze helyett a hölgyemény belekezdett a Journey Don’t Stop Believing c. számába, viszont alatta a hangszeresek továbbra is az Enter Sandmant nyomták. Majd mikor a refrénhez ért volna a hölgy, Tom a színpadon termett és visszazökkentünk az eredeti dalba, és már Hetfield bácsi ismert sorait énekeltük. Majd megint Journey verze és Metallica refrén. Érdekes próbálkozás volt, de bevallom nagyon tetszett a megvalósítás.

Ráadásként kaptunk még egy feldolgozást, amibe belenyúlni igen merész vállalkozásnak tűnt, de az osztrákok igen jól megoldották a feladatot. Visszajövetelkor Tom Tieber egy királyi palástot viselt, és belekezdtek a Queen The Show Must Go On című számába, ami – ismerve az eredeti énekes kvalitásait – igen nehéz falat, sok embert láttam már elvérezni rajta. De most nem volt annyira rossz az előadásmód, mint sok más esetben. Teljesen más zenét kaptam az osztrákoktól, mint azt vártam, de igen pozitív csalódás ért a koncertjüket látva!

Rick Altzi. Országunk és metal zenénk nagy kedvelője, és semmi jel nem utalt rá, de idén már második alkalommal láthattam-hallhattam. A buli előtt, a dedikálást követően volt alkalmam pár mondatot beszélgetni vele és megtudtam, hogy gyerekkorában gyakran jártak a szüleivel Budapesten, ahol megannyi bakelit lemezt vásárolt, mivel itt elég olcsó volt. Igen tekintélyes kollekciója van Pokolgép, Ossian és Lord bakelitekből. Ezen kívül, ha jól értettem, idén két hetet tölt hazánkban a nyár folyamán, egy hetet Budapesten, egyet pedig a Balatonnál (és ezt így is ejtette ki!). Beszéltünk picit az énekesi karrierjének kezdetéről, az At Vance kevés koncertjének okairól, a Sandalinas turné dolgairól, és megjegyezte, hogy nagyon tetszett neki a tavaszi koncert helyszínének designja. Kezében egy vizes poharat szorongatott, és azt hitte, kérdőn nézek rá, amiért csak sima vizet iszik, de megjegyezte, a színpadon már sört fog inni.

Hét évet vártam az At Vance-szal való újbóli találkozásra, anno a Pecsaban léptek föl egy fesztivál keretén belül, hosszú idő volt, mit mondjak, de ez a zenekar amúgy sem a sok koncertjéről híres. Majd talán a mostani újrakezdés eredményeként többet lesznek láthatóak és bízom benne, hogy nem ez volt az utolsó találkozásunk! Mert ez is fantasztikusra sikeredett, még ha voltak is apróbb bakik a buli alatt, de ez volt az első élő fellépése ennek a felállásnak, mit várhat az ember, nagy zenekaroknál is vannak kezdeti kisebb bakik. Gyorsan essünk is túl a koncert negatívumain: először is, nem volt feldolgozás dal, amit nagyon sajnáltam, mert az átdolgozások rendre az At Vance-lemezek egyik csúcspontjának számítanak. Emellett volt pár apró technikai baki, és nagyon látszott a zenekaron, hogy nincsenek összeszokva. Picit olyan volt, mintha 4 különálló ember zenélt volna egy helyen, nagyon kevés kontaktus és mozgás volt a zenekar részéről. Csak Altzi erőltette meg magát, néha kilépett a mélynyomó ládákra és onnan énekelt vagy énekeltetett. A közönség pedig szépen lassan elfogyott a kezdő taktusokra. Simán álldogáltunk az első-második sorban, nem is kellett megerőltetnem magunkat ahhoz, hogy ennyire elől álljunk.

Innentől viszont csak pozitívumok sorakoznak, mert amúgy baromi jó koncert volt ez, amit másnap a nyaki izomlázam és a rekedtes hangom is jelzett. A 2009-es lemez címadó tételével, a bitang erős Ride the Sky-jal kezdtek, majd egy korábbi lemezük címadója, a The Evil In You, ill. a 2003-as lemez nyitótétele, a Fallen Angel következett. Mit mondjak, igen erős kezdés, bátran nyúltak a régebbi számokhoz. Kíváncsi voltam, Altzi miként hozza majd a régi klasszikusokat, de nem kellett csalódnom, picit ércesebb, fémesebb a hangja, mint az eredeti előadóké, de a számok így is nagyot ütnek még mindig! Altzi a színpadon is megemlítette, hogy megígérte valakinek, a koncert alatt sörözni fog, de azt nem mondta, hogy mekkorával – meg is jelent egy műanyag palackos, 1-1,5 literes osztrák sörrel.

A friss basszeres srác, Chris Hill felettébb feltűnően bólogatott a dalokra, picit ki is lógott a bandából a nagy vehemenciájával. Igaz, még fiatal a srác, és ez az első zenekara, így mindent megtett első „éles” fellépésén. Ezzel szemben a főnök, Olaf Lenk maga a megtestesült nyugalom, néha vokálozva, minimális mozgással hozta a bulit. De neki már nem is kell berohangálnia a színpadot, mert amit a kezei közé kaparintott hathúrosból ki tud csalni, az valami zseniális. És mindezt folyamatosan mosolyogva teszi, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy ezeket a szólókat kirázza a kisujjából. Nem volt itt gitárbemutató, vagy minden szám után gitárcsere: Lenk végig ugyanazt a hangszert nyüstölve pengetett hatalmasakat. Alex Landenburg viszont sajnos már nem tagja a bandának, így egy friss ütős, Tim püfölte a dobokat (bár az új lemezt a Kamelot dobos Casey Grillo ütötte fel), ráadásul igen látványosan tette mindezt, pörögtek a dobverők, rendszeresen a levegőbe lendült az éppen szabad kéz,  szóval jól nyomta, na.

Kaptunk egy új számot is, az oldalon már megkritizált ’Facing Your Enemy’ lemez címadó tételét. A szám a többi pörgős szerzeményhez képest picit visszafogottabb volt, ki is lógott a sodró lendületű kezdésből. Az új dal után visszarepültünk vagy 12 évet, és megint egy címadó szám következett, a Heart of Steel, ám mai köntösében meg nem mondtam volna, hogy ilyen régi dalról van szó. Majd kedvenc lemezem (’Only Human’) érkezett két tételben, sajnos a nálam legnagyobb favoritnak számító At Vance szám, a Witches Dance kimaradt, de egy címadó (minő meglepő) és egy Take Me Away azért így is megdobogtatta a szívemet. Az Only Human alatt Altzi a mélynyomókról kihajolt a közönség közé, és pár szerencsés a mikrofonba üvölthette a refrént. A múltidézés után már az Altzival készült lemezek kerültek terítékre, a változatosság kedvéért egy címadó (ha jól emlékszem összesen 7 lemez címadója hangzott el, azt hiszem, ez új rekord) nótával kezdték a sort, a Chained Altzi első énekesi produkciója volt. Egy apró érdekesség: a 2005-ös megjelenés előtti évben Rick még kizárólag basszerosként működött, majd alig egy év énekesi próbálkozás után dalolta fel a lemezt, azt is úgy, hogy a felvételek előtt pár héttel szólt neki Olaf, hogy innentől Ő lesz az At Vance énekese. Ahhoz képest nem produkált rosszat a srác.

Egy instrumentális szám is belefért a repertoárba, ekkor abban bíztam, hogy valamely lemezen hallható tételt játsszák el, de sajnos nem, egy „sima” énekmentes dal következett. Majd az újabb tételek közé beszorították a több mint 10 éves Dragonchasert, ami egy minőségi tétel a germánok „készletéből”. Zárásként pedig egy meglepőt húztak elő a kalapból, Dio Stand Up and Shout c. számát játszották el, ami nem rossz dal, de ha már feldolgozás, sok jobbat tudtam volna választani a lehetséges jelöltek közül. A koncert záró mozzanataként Altzi letépte a nyakláncát, és a közönség közé dobta, és mivel ekkor már csak páran voltak a színpadnál, én pedig a termetem miatt kiemelkedtem a mezőnyből, ezért gazdagabb lettem egy izzadt nyaklánccal…

Végezetül két apróság, ami arra utal, hogy Olaf Lenk nem csak egy tehetséges gitáros, hanem egyben egy végtelenül kedves ember is: a koncert előtt a merch pultban állt, és gyorsan elkaptam egy dedikálásra, ha már nálam volt a teljes At Vance lemezkollekcióm. Miután kiderült, honnan jöttünk és csak miattuk (emlékezett, hogy jó sok évvel ezelőtt a Brainstorm társaságában jártak Pesten egy fesztiválon), nem engedte, hogy elmenjek a dedikálása után, részben az öltözőből előszedte a bandáját, és mindenkivel dedikáltatta a lemezeket – még ha nem is ők játszanak a felvételeken, kedves gesztus volt részéről. A koncert végén pedig, próbáltuk elkérni a helyi roadtól az Olaf lábához lerakott setlistet, de persze ránk sem bagózott. Majd Olaf visszajött elpakolni a technikáját, így Őt is megkértük, és készséggel átadta a setlistet, megtoldva egy At Vance-szes pengetővel. Rendes ember!

Setlist:

Ride The Sky / Evil In You / Fallen Angel / Facing Your Enemy / Heart of Steel / Take Me Away / Only Human / Chained / No Speak / Broken Vow / Shiver / Cold As Ice / Dragonchaser / Right or Wrong / Stand Up and Shout

Mindent összevetve, előzetesen féltem a helyi bandáktól, de változatos és néha igen élvezetes produkciókkal vezették fel az este fénypontját, amit nagy sajnálatomra alig pár ember tekintett meg. Az At Vance buli pedig átmenetileg kárpótolt az elmúlt évek hiányaiért, bízom benne, hogy nem kell megint 7 évet várnom a következő találkozásig!

Képek és szöveg: Savafan

Külön köszönet Louise Lassignak és a ((szene))-nek!