"Egy Hang mind felett...": Loreena McKennitt Celtic Footprints Tour - Papp László Budapest Sportaréna, 2012.03.27.

írta Mike | 2012.04.02.

Ahogy a koncertet követően magunk mögött hagytuk az M&M’s-bogyóra hajazó objektumot, párommal nyomban feltettük a pontot az i-re: Loreena McKennitt korunk legszebb hangú énekesnője. Legyen szó bármilyen zenei műfajról, ilyen Hang nincs még egy! Majd’ három évvel ezelőtt járt nálunk első ízben, akkor a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon lépett fel, amely életem egyik legmaradandóbb koncertélményeként él bennem. Ezúttal elmaradt a katarzis, de csalódásról azért így sem beszélhetünk.

A 2009-es csodahangverseny óta történt egy s más az énekesnő háza táján: abban az évben ’A Mediterranean Odyssey’ címmel megjelent egy dupla élőfelvétel, majd egy esztendőre rá az eddigi utolsó stúdióalbum, a ’The Wind That Shakes The Barley’. Így aztán a „Kelta lábnyomok”-ra keresztelt turné hazai állomásán természetesen ez utóbbi anyag adta a legnagyobb szeletét a repertoárnak, ha jól számoltam, fél tucat szerzemény hangzott el onnan. De ne szaladjunk ennyire előre! Kezdeném azzal, hogy a Sportaréna egész egyszerűen nem volt megfelelő helyszín ehhez az előadáshoz, pontosabban Loreena muzsikájának zamatát és hangulatát elnyomta a hatalmas hodály, még úgy is, hogy középtájon egy függönnyel leválasztották, a küzdőtérre pedig néhány széksort helyeztek. Ám összességében félháznyi nézőseregről sem számolhatok be. S ugyan ez a fajta javarészt meditatív, nyugalmas zene nem kívánja meg a „dühöngőt”, mégis azt mondom, egy lekerített állórésznek én bizony örültem volna, főként annak fényében, hogy egynémely dalt bizony igencsak rockos környezetben tálaltak nekünk, s az apró, párnás székek sem voltak épp a legkényelmesebbek. Ehhez tartozik, hogy az arénabelső lélektelen jellegéből fakadóan szintén nem kedvezett annak a meghitt hangulatnak, amit egyébként Loreena és társulata teremtett muzsikájával, s amihez kiváló helyszínül szolgált annakidején a Margitsziget színpada, fákkal körülölelt kialakításával és bensőséges miliőjével.

Nyolc után nem sokkal sötétült el a terem, és megkezdődött a varázslat a Spered Hollvedel/Morrison’s Jig párossal. A színpad tulajdonképpen puritánnak mondható, nélkülözött mindenféle felesleges kelléket és bazári giccset, mindössze négy, a magasból belógatott lámpás pislákoló gyertyáival adott némi ódon-jelleget, a háttérvászonra festett csillagok pedig az éjjeli égboltot próbálták elérhető közelségbe hozni, ám a fő hangsúly mégis inkább a bevilágításon volt: főképp a sejtelmes lila és kék szín dominált, s a zenével együttesen csakugyan afféle meseszerű atmoszférát alkottak. A hangosítással nem voltak gondok, tisztán szólt minden egyes hangszer (olykor nyolc is egyszerre!), kissé talán halk volt, bár az is igaz, hogy elég távoli helyet kaptunk…

No és Loreena. Mi újat mondhatnék még bámulatos hangjáról, ami nem hangzott el korábban? Ez az éteri szoprán úgy csengett a félhomályban, mint a tündér éneke ezeréves fabulákban, s nem szeretek nagy szavakat használni, de ez a mindenekfelett álló szépség csak nagyon, nagyon keveseknek rejtezik a hangjában ily módon, mint őneki. Ahogy három évvel ezelőtt, úgy ezúttal is sokat mesélt a dalok közötti szusszanásnyi szünetben, hol a kelták történetéről, hol magáról az adott szerzemény megszületéséről, a költőóriás William Butler Yeats azonos című versét feldolgozó Stolen Child előtt pedig a bevándorlók viszontagságairól beszélt nekünk. Emlékezett rá, hogy amikor először járt nálunk, milyen cudarul esett az eső, gyakorta mondta, hogy „köszönöm”, a Budapestet meg „s”-sel ejtette – lágy, titokzatos hangján. Loreena az este folyamán hangszerről hangszerre vándorolt, hol a zongora, hol a hárfa mellé ült, hol pedig tangóharmonikát ragadott. Ritkán lát az ember ilyen sokoldalú művészt.

Zenésztársaival olyan egységet alkotnak, ami párját ritkítja: mindenekelőtt akkor volt szinte tapintható a fantasztikus kohézió, amikor a teljes csapat egyszerre húzta hárfástul, buzukistul, tekerőlantostul, csellóstul, ír dudástul… A program felépítése is hasonló volt, mint a múltkor: egy lassabb folyású vagy lírai dalt általában egy tempósabb, rockos szám váltott, s ez utóbbiak nem egyszer óriási hangszeres improvizációba torkolltak, amolyan önfeledt, ősi-természetközeli érzést teremtve a színen. Ettől függetlenül talán a balladák képezik a gerincét a kanadai énekesnő életművének, s ezek a fájdalmasan szép pillanatok minden alkalommal csontig hatolnak. És a szívig. Ugyan a leírhatatlanul felkavaró Dante’s Prayer ezúttal kimaradt, ám olyan klasszikusokat játszottak nekünk, mint például a siratódalszerű Bonny Portmore, az életittas As I Roved Out, a szinte csatába hívó, epikus The Highwayman, a pulzáló Santiago vagy a gyönyörű The Lady Of Shalott. (A The Mummer’ s Dance vendéglátós dobtémája azonban a mai napig kérdőjelet rajzol a fejem fölé, de tényleg ez legyen a legnagyobb bajom egy Loreena-koncerttel kapcsolatban!)

A művésznő egyik legjobb albumáról, az 1994-ben megjelent ’The Mask And The Mirror’-ról felcsendülő, már-már „slágeres” The Bonny Swans-ban bűvöletbe ejtett Hugh Marsh hegedűs és Brian Hughes gitáros a hibátlan hangszerpárbajukkal, a múlhatatlan Raglan Road lírai perceinél pedig Loreena és Caroline Lavelle játszotta a főszerepet, a zongora és cselló kettősének komor-törékeny pillanatai egyszerre felemeltek és kifacsartak. Mert Loreena McKennitt muzsikája maga a Tisztaság. Benne van az Ember előtti Természet ősi szépsége, szilajsága, érintetlensége… Aki pedig a zenéjével ezt ilyen példátlanul, ilyen mélységekben-magasságokban tudja megidézni, az jár a legközelebb az áhított szabadsághoz.

Szerző: Mike

A fotókat atonik készítette.

Köszönet a koncertért a Danubius Musicnak!