Leszbi Horror Picture Show: Emilie Autumn - Club 202, 2012.03.18.

írta pearl69 | 2012.03.24.

A sajtóanyag olvasásakor kaptam fel a fejem, hogy Emilie Autumn hosszú időt töltött elmegyógyintézetben. Gondoltam, az őrültek sokszor zseniális dolgokat alkotnak, ezt érdemes megnézni! Csak később hallottam, hogy a produkció a fülledt erotikától sem mentes, csodálkoztam is, hogy a sorban álláskor igen kevés számban láttam az erősebbik nem képviselőit…

…, ennek okára is csak később derült fény. De nem ez a lényeg, vagy mégis? Az alig több mint 30 éves előadóművész zenéje rendkívül összetett. Előtérbe helyezi a viktoriánus kor történéseit, mindezt egy különleges közegbe illeszti, indusztriális zenei aláfestéssel keveri, így hozva létre a „victoriandustrial” stílust, szóval olyan messze áll szeretett műfajunktól, mint „ide Hanoi”! Persze, ha már ott voltunk, érdemesnek találtatott pár szóval illetni a produkciót, már csak az újdonság okán is. Sajnos a zenei motívumok többsége – s ez legfőképp a gépesített szekciónak köszönhető – nem nyerte el a tetszésemet, a műsor szinte elejétől a végéig kizárta az élő hangszereket, csak ímmel-ámmal hallhattuk, ahogy Autumn kisasszony zongorán kíséri önmagát, az viszont, hogy hegedűs tehetségét csak pár másodperc erejéig mutatta meg, szinte teljesen érthetetlen.

A külcsínnel ellenben nem volt gond. Pazar jelmezek, kiegészítők (egy teázást imitálva az első sorban állók némi folyékony és szilárd halmazállapotú élelmiszerhez is jutottak), remek fények és monumentális színpad (hatalmas rácsok és egy jelentős méretű, kör alakú háttérvászon) emelte a látvány erejét. Ha zenében nem is, összképben rendkívül erős hatást gyakoroltak a hölgyek, ugyanis az énekesnő nem egyedül igyekezett elkápráztatni a jelenlévőket. A koncerteken a The Bloody Crumpets névre hallgató hölgykoszorú kíséri el Emiliet, akik nem muzikalitásukkal (bár néhol hallatták hangjukat), mindinkább elképesztő mozgásukkal és látványos öltözetükkel varázsolták el a fanokat.

A számomra eddig teljesen ismeretlen formációról menet közben egy csomó hasonlat jutott eszembe. Volt itt musical előadás az extrém fajtából (innen a címben való utalás), össznépi performance, egyszer Nina Hagen stílusában való üvöltés, máskor a klasszikus énektudást „fitogtató” megnyilvánulás és a Cirque Du Soleil látványvilága is megelevenedett egy pillanatra.

Annak ellenére, hogy nem leszek rajongó, összességében nem tudok tisztán negatív kritikát írni, mert amit láttam, az sokban javította a hallottak gyengeségét. Egy biztos, érdemes volt (egyszer) megtapasztalni, hogy milyen egy Emilie Autumn „koncert”. Azt érzem, hogy a hölgy hívei leginkább az „életstílus”, maga a művész iránt éreznek rajongást, nem mind a hagyományosan vett popsztárt, hanem egy különleges, ízig-vérig extrém művészt szeretnek. S ha már itt tartunk! A Club 202 látogatóinak (néhány kísérő szülőtől és magamfajta eltévelyedett férfiútól eltekintve) szinte teljes egészét ifjú hölgyek alkották. Ráadásul hihetetlen ruházatban, fekete dominanciával, csipkék, harisnyák, őrületes lábbelik és pár cilinder társaságában libegtek a lányok, akik közül páran izgatottan várták, hogy egy csókra felinvitálják őket a deszkákra. Mert bizony, ilyen is történt! Amúgy semmi bajom a mássággal, számomra a szabad akarat ereje szent, de ezt a látens leszbikusságot felerősítő reklámkampányt valahogy nem tudtam értékelni. Az, hogy erőltetettnek éreztem, enyhe kifejezés! Bizonyára jó néhány férfiú örömmel vette volna a látványt, de nem jöttek el, így jártak!

Mindent összevetve nem tudom egységes egészként kezelni a műsort, számomra a zene kevés élményt nyújtott, a látottak azonban akár katarzist is kiválthattak volna, beszéljenek inkább a remekbe szabott fényképek. Talán egy zenekar, amely élőben festi alá a kompozíciókat, sokat segíthetett volna, de nem így történt! Sajnálom, bár egy biztos, egy pillanatra sem unatkozott az a pár száz ember, aki ellátogatott március 18-án a Fehérvári útra.

pearl69

Fotók: Karancz Orsolya

Köszönet a Concerto Musicnak!