"A heavy és a death metal közötti rést szeretnénk kitölteni": Interjú Axel Janossy-val, a The Embodied dobosával

írta Hard Rock Magazin | 2012.03.22.

Habár a tavalyi év lemeztermését a nagyágyúk dominálták, az évek óta önmagát ismétlő göteborgi színtérbe mégis egy elsőlemezes zenekar, a The Embodied hozott friss levegőt. A svédek a tradicionális, power metalos énekstílust boronálták össze a melodikus death metal alapú zenével, a végeredmény pedig önmagáért beszél. A fiatal zenekar ütőse, Axel Janossy magyar származású, így nem volt nehéz elbeszélgetnünk velük a választott stílusukról, a jól sikerült debütálásról és az őket övező elvárásokról, illetve Axel magyar kapcsolatairól sem.

Hard Rock Magazin: Kezdjük az elején: miért The Embodied lett a nevetek? Számotokra mit jelent ez a név?

Axel Janossy: Öten vagyunk a zenekarban, mind-mind különböző egyéniségek, s a név ezt hivatott valahogy összefogni, miképpen képes mégis ez az öt különböző ember megtestesíteni a heavy metalt, ezt a fantasztikus életérzést. Ez nagyon sokat jelent mindegyikőnknek.

HRM: Manapság, mikor dúl a retro őrület, és bármelyik zenekart lehet utánozni, direkt törekedtetek arra, hogy valahogy különbözzetek a többi zenekartól? Hogyan jött az ötlet, hogy egy klasszikusabb metal énekest „alkalmazzatok” a göteborgi stílusú zene mellé?

Axel: Nevezzük inkább svéd metalnak! A két stílus keverése mint ötlet igazából valamilyen szinten adott volt. Mindig is zavart minket, hogy a klasszikus heavy és a borzongatóbb death metal között valamiféle űr tátong… Mi ezt az űrt tervezzük kitölteni, összefogva a két, amúgy nagyon jól összedolgozható stílust. Meg persze sokkal izgalmasabb az eddigi ösvényekről letérve, valami extrát alkotni…

Hard Rock Magazin: Sokak szerint októberben megjelent debütlemezetek igazi mestermunka, amely fontos állomás lehet a stílus történetében. Egyetértesz ezzel?

Axel: Igen, és nagyon örülök, hogy ezt mondhatom. De a válasz nagyjából az előző mondataimban benne is van, hiszen ha sikerül kitölteni a death és a heavy metal közötti rést, vagy legalább egy kicsit közelebb hozni a kettőt, már megérte a dolog. Amúgy, túl mindezeken az űrkitöltős nagy szavakon, a legnagyobb vágyunk az, hogy ez a stílusmixelt metal – ha lehet ezt a vicces szót használni rá – olyan zene legyen, amit sokan meghallgatnak, és megszeretnek. Nem csak a heavy metalos, és nem is csak a death fan, hanem talán együtt mind a ketten, és rajtuk kívül sokan mások is. Ezalatt persze nem azt értem, hogy valaha is csapból folyós tömegzenét terveznénk játszani. Csak egy olyan extra fűszert használunk, ami vonzóbbá teszi a fémzene világát ennek is, annak is.

HRM: Már a debütlemezeteken Andy LaRocque volt a producer, ami igen nagy szó a szakmában. Hogyan zajlottak Andy-vel a felvételek, mennyire szólt bele a hangzás kialakításába?

Axel: Andy remek ember, és kitűnő szakember is. Nélküle biztosan sokkal tovább tartott volna, és sokkal nehezebb lett volna megtalálni azt a bizonyos hangot, amit kerestünk.

HRM: Melyik dalokra vagytok a legbüszkébbek a lemezről, és miért?

Axel: Nehéz kérdés. (nevet) Ahogy az ember sokszor hall egy-egy nótát, nagyon hozzá tud nőni a mindennapjaihoz. Meg hát, mivel saját dalok, olyan, mintha valakit a gyerekei közti sorrend felállítására kérnének. Persze, ennek ellenére vannak olyan dalok, amik egy-egy riff, vagy dallamváltás miatt jobban belemásztak a lelkünkbe. Nekem ilyen a Deception és a Shedding Skin, de Jonathan például a Northern Lights-ért van megveszve. Alapjában véve viszont az egész korongot imádjuk a sajátos hangzása, feelingje miatt.

HRM: A göteborgi metalon belül melyik zenekarok gyakorolták rátok a legnagyobb hatást?

Axel: A dalokat főként Jonathan [Mortensen, a zenekar gitárosa - Tomka] írja, s azt üzeni, hogy rá a göteborgi körzetből az In Flames, a Soilwork, és az Entombed tette a legmélyebb benyomást. Ehhez azonban hozzá kell fűznöm, hogy a konkrét dalszerzésen kívül magában az előadásmódban is elég sok hatás ért minket, mire összeállt az általunk igazinak és tökéletesnek tartott hangzás. Ezek között a zenekarok között pedig ott tiszteleg a legendás Iron Maidentől kezdve a Judason át elég sok mindenki, a külföldi metal bandákból is elég szép számmal. Nekem személyes kedvencem mondjuk a dallamos deathből a svéd Scar Symmetry, és Dirk Verbeuren, a Soilwork dobosa, őket rengeteget néztem és hallgattam a kezdetekben, és teszem is mindmáig.

HRM: Úgy tudom, már írjátok a dalokat a második nagylemezre. A jelenlegi számok alapján mire számíthatunk a kettes Embodied korongtól?

Axel: Kicsivel keményebb, és sötétebb lesz az új dalok világa. De a dallamosságot megtartjuk, csak az érzés változik majd egy cseppet.

HRM: Az első lemezetek elsöprő siker volt. Hogy érzitek, nagy nyomás van rajtatok most, hogy felülmúljátok magatokat?

Axel: Most hősiesen mondhatnám azt, hogy nem. De persze, igen. Hiszen nem is gondoltuk volna, hogy ennyire jól fogadják majd – igazából büszkén mondhatjuk, hogy Európa-szerte – a debütáló albumunkat. Így most bizony fel kell kötni a gatyát, és nagyon kíváncsiak vagyunk, hogy a következő dalok hogy fognak majd tetszeni a közönségnek. De a legfontosabb, hogy mindig is azt fogjuk játszani, ami nekünk tetszik, nem akarunk popzenekarrá válni. Aztán csak remélni tudjuk, hogy ami nekünk bejön, az még sokaknak be fog jönni!

HRM: Mi a véleményed arról, hogy egyes bandák – pl. a Down – már nem nagylemez-formátumban gondolkodnak, hanem inkább EP-k kiadásában? Illetve véleményed szerint merre tart a zeneipar, mivé fejlődik az elkövetkezendő években?

Axel: Szerintem igazi hangulata a nagylemeznek van. Hiszen minél több dal van, annál több érzés fér el egy lemezen, persze több a munka is vele. Úgy gondolom, mi kitartunk a „hagyományos” nagylemez mellett, a többi pedig a közönségen és a zeneiparon fog múlni. De úgy hiszem, hogy a CD-vásárlás a Youtube és a Spotify-féle üzletek miatt mindenképpen valamiféle légüres térben lebeg éppen, és nem nagyon bír elmozdulni onnan. Az emberek ma már nem vesznek meg minden lemezt, aminek szép a borítója. Ha valaki hall valamit, ami megtetszik neki, akkor is hazamegy, és előbb belehallgat a neten, s ha majd nagyon beleszeret, akkor elmegy érte a boltba, hogy kitehesse a polcra szuvenírként.

HRM: Milyen arcok vagytok a hétköznapi életben? Próbák, turnék alatt is megy a „sex, booze & rock ’n roll”, vagy visszafogottabb srácok vagytok?

Axel: Abszolút rendes, kisvárosi metalfejek vagyunk. Dolgozunk, élünk, mint bárki más, de azt sem mondhatom, hogy mindig túl visszafogottak lennénk. Nekünk a focimeccs helyett a zene áll az első helyen, ha ki szeretnénk kapcsolódni, vagy éppen meg akarjuk mutatni magunkat. S az évek alatt valahogy sokkal több lett ez már, mint egy sima, hétköznapi hobbi. A pia és a rock ’n roll is sokat megy nálunk, ja és a szex is, csak nem a groupie-kal. Ha velünk tart valaki egy rövidebb ideig, gyorsan felfedezi, hogy egy percet sem unatkozhat. Mikor legutóbb Magyarországon voltunk már éreztük a turné végén, hogy a magyar barátaink is kis nyugalomra vágynának már inkább, nem ránk… (nevet) Viccelődünk agyba-főbe, de a színpadon a professzionalizmus a mottónk!

HRM: Habár magyar származású vagy, mesélnél arról, hogyan kerültél ki Svédországba?

Axel: A szüleim erdélyi magyarok, akik a ’80-as években Svédországba költöztek. Én már itt születtem kint, de mindenki tudja, hogy magyar származású vagyok, az anyanyelvem magyar, és az egész magyar himnuszt is simán eléneklem!

HRM: Szoktál Magyarországra látogatni?

Axel: Szinte minden évben Magyarországon töltöm a nyarakat, mióta megszülettem, és a szüleim révén Erdélyben is többször jártam már. Szeretem. Végül is olyan, mintha két otthonom lenne.

HRM: Pár éve volt egy 3 állomásos magyar mini turnétok. Tervezitek, hogy visszatértek legalább egy klub buli erejéig?

Axel: Nagyon jól éreztük magunkat Magyarországon, fantasztikus közönségünk volt minden állomáson. Tiszakécskei barátaimnak rengeteget köszönhetünk, először is a meghívásért, a koncertszervezésért, s nem utolsósorban annak a pár napnak a remek hangulatáért. És bár a részletek még titkosak, de bizony elképzelhető, hogy ősszel ismét Magyarországra látogatunk!

HRM: Milyen magyar rock/metal bandákat ismersz?

Axel: Elég sokat! A Magyarországon, többnyire a Tisza-parton töltött nyaraknak köszönhetően vagy százszor végighallgattam a tiszakécskei zenegépet. Nagyon szeretem a klasszikus magyar rockot és metalt, leginkább az olyan igazi magyar hangulatú bandák a kedvenceim, mint az Omega, az Edda, vagy a Pokolgép és a P. Mobil.

HRM: Számodra melyik 3 album volt a legerősebb 2011-ben?

Axel: 2011 nem volt a legjobb év nekem, kedvenc együtteseim közül alig adott ki valaki új albumot, vagy akár csak rukkolt elő új dallammal. A Symphony X ’Iconoclast’-ja nagyon tetszett, bár nem volt annyira jó, mint az előző ’Paradise Lost’, de az Electric Messiah eleje még mindig lázba hozza a dobverőm! Az In Flames ’Sounds of a Playground Fading’-jét említhetném még itt, de ez nem lett annyira jó, mint amit vártam, eltekintve pár ütősebb nótától. Az Opeth ’Heritage’ c. lemezével ugyanígy vagyok. Inkább azt emelném ki ebből az évből, hogy sok újabb együttest kedveltem meg, mint például a Powerwolfot vagy a Hibriat, de ők sajnos a legutóbbi lemezüket 2009-ben adták ki. 

HRM: Kik a példaképeid, kedvenc zenészeid?

Axel: Nagy kedvencem a Meshuggah dobosa, Tomas Haake, a korábban már említett Dirk Verbeuren a Soilworkből, Truls Haugen a norvég Circus Maximusból, és persze a legnagyobbak sem maradhatnak ki, itt talán a Deep Purple-ből említeném Ian Paice-t.

Mike, Tomka