Ĺ°rhajók Pesten: God Is An Astronaut - Dürer Kert, 2012.03.14. (olvasói beszámoló)

írta Hard Rock Magazin | 2012.03.21.

Majd egy év után újra nálunk landoltak az ír űrhajósok, és azt kérdezték tőlünk, hogy ez jó lesz-e, vagy vegyük le a tűsarkút és tapossunk jobban a gázpedálra. Csillaghullás, vagy egy újabb Mars-expedíció?

 

 

Az őszintét megvallva nem tudom, hogy ki mit várt ettől a koncerttől, így tehát azt sem tudom, milyennek kellett volna lennie egy God Is An Astronaut fellépésnek. Bár már jó ideje figyelgetem a hazai és a külföldi post-rock meglehetősen széles terekre beszivárgó alakulását, mégis csak sejtéseim voltak afelől, hogy a stílus elvileg koronázatlan királyai mennyire mozgatják meg a magyar közönséget. Én nem voltam a szinte pontosan egy évvel ezelőtti bulijukon, de szerdán mindenkitől azt hallottam, ha olyan ütős lesz, mint tavaly volt, akkor bizony még anyám is kiugrik a zsebéből.

Tehát, ami a szerény személyemet illeti, én azért nem karmoltam ki a szemem a várakozástól, mert nagy név ide vagy oda, pontosan a God Is An Astronaut féle post-rock miatt lesz egyre üresebb és hiteltelenebb a megszólaló stílus. Ezzel nem akarok senki lelkébe gázolni, de ha abból indulok ki, hogy igenis vannak nagyobb fantáziával megáldott bandák, mint a legjobb albumaikon már rég túllévő God Is An Astronaut (vagy éppenséggel az Explosions In The Sky is ide sorolható), akkor érthetővé válik tartózkodásom. Nézzük csak meg: a borítók, a pszichedelikus elnyúlások és a lopózva hangulatot felfújtató billentyűs elemek egy lelket mosdató mézeskalácsvilágba visznek bennünket, ahonnan a szám végére kötelező jelleggel beépített katarzis rángat ki. Aztán konyec tavaris, ennyi. A felhőkarcolók vasbeton világából kiidegenedett lélek, vagy a tudatmódosító szerek keltette mámorban tekergő test tapsol ugyan, de érezzük azért legbelül, hogy nem fogunk olyan harmatos tekintettel egy ’Age of Fifth Sun’ CD-t simogatni, mint ahogy azt a ronggyámásolt és így a szívünkhöz nőtt kazettákkal teszi a „korosabb” publikum. De oda se neki, vágjunk bele, mert hiába hintem itt az angyalport, azért csak sokszor végigpörgettük az ’All Is Violent, All Is Bright’, ’God Is An Astronaut’, stb. albumokat. Nézzük akkor.

Először is. Jó sokan voltak, őszintén meg is lepődtem, hogy akár a Jocón, úgy tolongott a nép a Dürer kert termei között. Bár a zenekar késett egy keveset, de végül is senki sem kezdett el hőbörögni, majd ahogy azt kell, a csapat tagjai szépen lassan felszivárogtak a színpadra. A hátul kifeszített vásznon felsejlett néhány szürreális képsor, a kamikaze pilóták elkeseredett zuhanása a légvédelmi golyózáporban, gázmaszkos gyermekek társastánca, az űrrakéták egekbe emelkedése, miegyéb. Az ’All Is Violent, All Is Bright’ utolsó tételének, a When Everything Dies lassú feltörekvése nyitotta a koncertet, ahol azért egy kicsit még volt mit alakítani a hangosításon. Végül is ez a probléma véleményem szerint a koncert félidejében meg is szűnt.

Ahogy telt-múlt a fellépés, azért az nyilvánvalóvá vált, hogy a nagyobb sikert feltétlenül nem hozó utolsó lemezről (’Age of Fifth Sun’) nem sok nótát fognak feljátszani. Hiszen a Fragile, a Sucide By Star, a From Dust To Beyond, a Zodiac, a Route 666, stb. számok mind a korábbi anyagok slágerei, s hogy az újabb szerzemények kevésbé kerültek terítékre, nem is nagyon zavart senkit sem. Ez jelzésértékű azért.

Nos, számomra a legtöbbet a Zodiac kissé alternatívabb előadása és a Forever Lost hangulata adta, ezekben a számokban ugyanis még éreztem az alkotó többletet, a post-rock velejét. A fiúk pedig kapartak rendesen, izzadtak a gitárokat szorító kezek és a tömeg is viszonylag aktív maradt. Hiányzott viszont a katarzis, tulajdonképpen az, amiért mindenki fizetett. A Shadows és az All Is Violent, All Is Bright számok megpróbálták ezt a megcsomósodott érzést feltálalni, de már ezek sem tudták az embert egy olyan elementáris erővel tarkón vágni, hogy azt sose feledje el. Tévedés ne essék, egyik God Is An Astronaut tag sem zárt be a gimi WC-jébe és nem is szólítottak a csúfnevemen, nem pécéztem én ki őket, de azt tudni kell, hogy ha egy zenekar arra adja a fejét, hogy egy olyan stílust játszik, aminek a lényege a melankolikus hatások szüntelen viharzása, az ne csodálkozzon, ha nem adják puszira a fokhagymás lángost. Mert véleményem szerint az volt az alapvető baj, hogy a post-rock esszenciájából ezen az estén rövidebb adag jutott, mint amennyi kell. Erről nem tudom eldönteni, hogy a Kinsella tesók értek szerdán ennyivel kevesebbet, a hangosítás volt mégis gyér, vagy csak egyszerűen én nem voltam elég fogékony. Ahogy azt a koncert után pár taggal megtárgyaltuk, nagyon kellemes kis este volt ez, szó se róla, de akkor is hiányzott valami ahhoz, hogy célba találjanak. Sőt, ahogy figyeltem az arcokat, ha a srácok éppenséggel nem jönnek vissza a beígért két ráadás számra (All Is Violent, All Is Bright; Fire Flies and Empty Skies), akkor sem esett volna senki kétségbe. De összességében jó koncert volt ez, mindenki megkapta a fejadagot – igaz, fűszer nélkül. A kérdés csupán annyi, ki lehetett volna-e többet hozni mindebből.

Setlist:

When Everything Dies / Fragile / From Dust to the Beyond / Age of the Fifth Sun / Echoes / Remembrance Day / Shadows / Worlds In Collision / Zodiac / Snowfall / Suicide by Star / Forever Lost / Route 666 /// All Is Violent, All Is Bright / Fire Flies and Empty Skies

Szerző: P.N.

Képek: Karancz Orsolya

Köszönet a Skalar Music-nak!

Legutóbbi hozzászólások