Egy újabb tökéletes nap: Fates Warning - Matrix, Bochum, 2012.03.12.

Egy szerencsésebb világban ez a beszámoló a Beyond The Bridge koncertjével kezdődne. A Fates Warning turné bochumi állomásán ugyanis az elsőlemezes németek töltötték be az előzenekari posztot, ám sajnos sikerült lekésni a koncertjüket – egyszerűen azért, mert a német közlekedés túl pontos. Itt a menetrend azért van, hogy betartsák, és ha már csak egy perccel később érkezik a vonat az állomásra, azért szíves elnézést kérnek. Ezúttal mégis sikerült belefutni egy 2 (!) perces késésbe, és ami Magyarországon nevetségesnek tűnne, az itt elég volt ahhoz, hogy a helyi vonat, amire át kellett volna szállni, az orrom előtt csukja be az ajtót...

Mikor beléptünk a helyre, a bochumi Matrix klubba, ahol a környék legtöbb rock és metal koncertjét tartják, épp a Beyond The Bridge tisztességesen megizzadt tagjai dedikáltak. Ekkor még naivan azt gondoltam, hogy biztos apait-anyait beleadtak a buliba, a kinézetük pedig a jól végzett munka eredménye. Ez bizonyára így is volt, de később rá kellett jönnöm, hogy nem a csendesen beköszöntött tavasz, és nem is valami extra őrült közönség csurgatta az izzadtságot a plafonról, hanem az a szolid hiányosság, hogy a földalatti labirintusra emlékeztető Matrix-nak annyi szabadtérre csatlakozó nyílása van, mint a Rocktogonnak, azaz kereken egy darab. Amúgy remekbeszabott szórakozóhely lenne ez, a maga gótikus beütésével: külön táncterem, külön kocsma, külön koncertterem, mindenhol torzók, faggyúval leöntött égők, falból kilógó kőművesné-karok, ésatöbbi. Csak éppen nem koncerthelyszínnek való. Maga a buli ugyanis egy hosszú, alagútszerű nyúlvány végében volt, aminek a színpada csak arra jó, hogy beleverd a bokádat, ha fel akarsz rá lépni. Magyarul, az első két soron kívül itt csak azok látták a koncertet, akik elég szerencsések voltak ahhoz, hogy kétméteresre nőjjenek.

Eddig négy német rockklubot sikerült szemrevételezni, és azt kell mondjam, hogy a budapesti kínálat bizony nemzetközi szintű, sőt: sokkal hangulatosabb koncerttermeink vannak, mint máshol. Egy Wigwam/Club 202-t vagy egy A38-ot nem véletlenül dícsérnek annyian a zenészek közül, és bizony nem csak a helyi rajongóknak való kedveskedés szól a szavaikból. Habár a Zeche (ahol a Freedom Call adott koncertet március 11-én) mind hangulatában, mind kialakításában felér mondjuk egy Wigwammal, a többi klub még csak a közelébe se érhet az említett két hazai helyszínnek, illetve a jó öreg Petőfi Csarnoknak.

A Matrixban ráadásul – ha a rossz levegő és a minimális kilátás (ami ugye azt is nehezíti, hogy beleéld magad az előadásba) még nem lett volna elég – a koszos hangzással is jól elcsapták az egyszeri Fates Warning rajongó jókedvét, aki már éppen magában zsolozsmázhatott, hogy végre láthatja Matheos-ékat Európában. Ezáltal, valószínűleg akarata ellenére, Bobby Jarzombek dominálta a koncert első felvonását, akinek nyers, száraz dobsoundja mindkét gitárosunkat túlharsogta. Ray Alder a koncert folyamán meg is köszönte a technikusok segítségét, akiknek nem csak véletlenszerű gerjedésekkel kellett megküzdeniük, de azzal is, hogy legalább a második félidőre arányosabb hangzást hozzanak össze (ami sovány vigaszként, de végül sikerült).

Mindettől eltekintve, maga a koncert a Fates Warning rajongók álmainak netovábbja volt. Ízig-vérig best of program, amiben a leghíresebb-legjobb FW-dalok sorjáztak egymás után, egy-két különlegességgel megfűszerezve. Az amerikai proggerek nemigen kímélték a publikumot, rendesen odapörköltek a súlyosabb dalaikkal, és mintha a régebbi szerzeményeket is fémesebben, hangosabban, keményebben tolták volna. A keménykötésű dalokat rendre a megadallamos, balladisztikus ízű vagy már-már hard rockba hajló „slágereikkel” ellenpontozták, így a húzós dalok után mindig lehetett szusszanni, andalogni, elvágyódni, meghatódni, vagy ki mit szokott csinálni az érzéki-érzelmesebb Fates Warning számok alatt.

A színpadot ketten uralták: Joey Vera és Ray Alder. A basszusgitáros jellegzetes, ringatózó-lépegető mozgásával túlpörgött motorként szántotta fel a színpadot, vagy settenkedett sunyin előre-hátra. Ráadásul markáns, ropogós basszusgitár-hangzásával a régi, nélküle íródott dalokba is friss erőt, nagyobb kraftot, és több lóerőt plántált (a Still Remains basszus-kiállásába még mindig beleborzongok, ha visszagondolok rá). Alder előtt pedig egyszerűen emelem nemlétező kalapom – hihetetlen volt, amit művelt ezen az estén. Sok szó esett róla, hogy az évek során kissé megkopott a hangja, és már csak a középtartományban mozog biztosan, de ezúttal az említett Still Remains magasait is simán kinyomta. Nyilván nem sikongatott úgy, mint mondjuk a ’No Exit’ felvételein, de félrecsúszott hang nem hagyta el a torkát, a túl nagy kihívást jelentő dalokat meg értelemszerűen nem vették elő. Alder volt az első ok, amiért menthetetlenül beleszerettem a Fates Warning zenéjébe, és ezen az estén is ő volt az elsőszámú kedvenc. Kristálytiszta orgánuma megállás nélkül döfködte a szívekbe dallamait, az általa árnyalt érzelmek széles skáláján bóklászhattunk fel-alá másfél órán keresztül. Az Another Perfect Day-ben, ahogy a hiperszenzitív melódiák alatt a tökéletesség előli menekülést, elvágyódást énekelte, abba beleremegett minden izzadtságcsepp a teremben (pedig jópáran voltak...), vagy ahogy a kétségeket, bizonytalanságot csempészte bele a Heal Me hajlításaiba, vagy ahogy a One-ban a tüdejét is kiénekelte... Közben végig ugrálta, rohangálta a koncertet, legalábbis amennyire a színpad korlátai engedték. Jókedvűen konferált, és ahogy a többieken, úgy rajta is nagyon látszott, hogy roppant mód élvezik a bulit.

Mindeközben, a két szélen Jim Matheos és Frank Aresti hipnotizálta a rajongókat. Modorukhoz hűen, háttérbe húzódva, minden felvágás nélkül játszottak. Habár Magazinunknak adott interjújában Matheos azt nyilatkozta, hogy Aresti lett az évek során a „technikás” gitáros, Frank is ugyanolyan érzéssel siratta a gitárját, mint a mester, együtt lélegzett, együtt mozgott minden egyes lepengetett hanggal. A szólók többsége is rá jutott, de akár gatyaszaggatú, katonás, modern FW-s riffekről, akár az idősebb dalok ujjgyakorlatairól volt szó, mindketten mosolyogva, légies könnyedséggel játszottak.

Matheos-ék a One pörgős riffjével köszöntek jóestét, Alder pedig hamar fel is tüzelte a publikumot az „Everything we are / Everything we see / I’ll take a part of you / Take a part of me” sorokkal. A Life In Still Water aztán a klasszikus Matheos-féle gitárhangokkal varázsolt el, és cövekelt bele az utánozhatatlan FW-hangulatba, hogy aztán az ’A Pleasent Shade of Gray’ harmadik opusának málházós gitártémája a kb. 200-250 fős közönség első pár sorát headbangelni küldje. Ezután szólította meg Ray először a publikumot, és jelentette be, hogy ha már közeleg az ’Inside Out’ újrakiadása, akkor eljátszanak pár számot nekünk az 1994-es albumról. Az előzetes várakozásokkal ellentétben viszont nem vitték túlzásba az ’Inside Out’ dalainak szerepeltetését, mindössze három szerzeményt húztak elő róla. A pörgős Outside Looking In és a kötelező Monument mellé mondjuk én inkább a Pale Fire-t vagy a Shelter Me-t tippeltem volna be, de ehelyett a Down To The Wire jött – de előtte még az Outside Looking Inben remekelt egy sort Alder, és olyan messzire repített a hallgatóságot a földről a refrén feszes tempójú dallamaival, hogy azt bármelyik heavy/power metal zenekar megirigyelhette volna.

A koncert derekát a ’Disconnected’ és az ’FWX’ atmoszférikusabb dalai adták, a Heal Me jól irányzott pihenőt nyújtott a tekerősebb, tekervényesebb korai dalok után, amik során a Mark Zonder által jegyzett minden dobos trükköt és cin-leütést kétszer akkora hangerővel kaptuk az arcunkba, mint azt lemezen megszokhattuk. A kissé megrövidített Still Remains számomra a koncert egyik csúcspontját jelentette, varázslatos zenei utazás volt, amiből Ray szívbemarkoló éneke, Joey basszus-futamai és Aresti szólója felejthetetlenek maradnak. Utána az Another Perfect Day, a zenekar talán legsikerültebb újkori balladája balzsamozta be a hallójáratokat, mielőtt belecsaptak volna a The Ivory Gates of Dream negyedik, menetelősebb felvonásába. A hátralévő háromnegyed órát már egyértelműen a ’Parallels’ uralta, hiszen jött sorba a The Eleventh Hour, majd a Point of View és később, végszóként az Eye To Eye rockslágere. Ekkorra igazi felszabadult hangulat kerekedett a buliból az olyan közismert daloknak köszönhetően, mint a Through Different Eyes, a Monument vagy az említett Eye To Eye. A zárásképp előadott Monument alatt már végképp kenyérre lehetett volna kenni a rajongókat: lehet, hogy nincs húdenagy rajongótábora a zenekarnak, a meglévő viszont egytől egyig odaadó, fanatikus fanokból áll, ennek köszönhetően pedig szinte tapintani lehetett, ahogy áramlott az energia és a szeretet a színpad felé, illetve a színpadról felénk.

Egy Down To The Wire vagy egy Eleventh Hour alatt azért egyértelművé vált, miért is nem lett progresszív metal sztár a Fates Warningból: hiába a klipesített, fülbemászó, rockosabb számok sokasága a ’90-es évek elejéről, a dalaik többsége korántsem az a könnyen emészthető, majdnemhogy instant ható darab, mint amiket a Dream Theater szokott írni. Aki esetleg nem ismerte alaposan a Fates Warning katalógusát, az (legalábbis ilyen hangzás mellett) könnyen elveszthette a fonalat egy-egy dalban. A rajongók számára viszont ez egy felejthetetlen előadás volt, ami egyszerre bírt roppant technikás, érzékeny, intenzív és dallamos lenni. Progresszív, technikás dalok, hihetetlenül képzett zenészektől, egy klasszis énekessel – boldog, laza hangulat, és egy best of program a tipikus, egyedi FW-univerzumból, amit csakis imádni lehet. Hát kell ennél több?

Setlist:

Disconnected Pt.1 / One / Life In Still Water / A Pleasent Shade of Gray Pt. III / Outside Looking In / Down To The Wire / Heal Me / Still Remains / Another Perfect Day / The Ivory Gates of Dreams: IV. Quietus / A Pleasent Shade of Gray Part XI / The Eleventh Hour / Point of View / Through Different Eyes / Monument /// At Fates Hands / Eye To Eye

Tomka

Képek: Musical Observer MySpace