"Az Opeth szellemiségének a nyitottságról kell szólnia": Interjú Mikael í…kerfeldt-tel

írta MMarton88 | 2012.03.15.

Február végén újfent Magyarországon köszönthettük a metal zene egyik legizgalmasabb kortárs bandáját, az Opethet. A Mikael Åkerfeldt vezette zenekar épp pályafutása legradikálisabb stílusváltását hajtotta végre tavalyi nagylemezével, úgyhogy volt miről kérdezni a zenekarvezetőt a Club 202-beli koncert előtt. A kedves, jókedvű, humoros zenész többek közt a death metalhoz és a progresszív rockhoz fűződő viszonyáról, a készülő Storm Corrosion albumról, és élő „stand-up comedy show-jának” eredetéről is mesélt Magazinunknak.

Hard Rock Magazin: Mikael, hatalmas öröm számunkra, hogy végre személyesen is találkozhatunk. Mindenekelőtt hadd gratuláljak, hiszen az Opeth tavalyi lemeze munkatársaink év végi szavazásán megnyerte az év albuma címet!

Mikael Åkerfeldt: Nagyon köszönöm.

HRM: Ha nem bánod, maradjunk is ennél a témánál. A ’Heritage’, ahogy észrevettem, egy megosztó lemez lett, nem mindenki volt annyira lelkes az új Opeth stílus hallatán, mint mi. Miért hagytátok el a death metalos részeket?

Mikael: Őszintén szólva én már untam, és egy kicsit bele is fáradtam a korábbi stílusunkba. Összehoztunk jó pár remek albumot abban a stílusban, de a ’Watershed’ után már nem éreztem, hogy ezen a vonalon kellene folytatnunk a zenélést. Borzasztó ritkán hallgatok death metalt, csak ha berúgunk a turnébuszon, akkor szoktunk feltenni egy kis Morbid Angelt. Nekem ez a múltam. Nem volt semmi értelme ebben folytatni.

HRM: Ha párhuzamot szeretnék vonni egy bandával, akkor a ’Heritage’-et mindenképp a King Crimsonhoz hasonlítanám. Milyen a viszonyod a 60-as, 70-es évek progresszív rockzenéjével?

Mikael: A színtér összes bandája hatott rám. Tényleg. Örülök, hogy említed a King Crimsont, mert szeretem őket, és sokat is hallgatom otthon a zenekart. De nem csak őket. Yes, Genesis, ELP, Gentle Giant, és még sorolhatnám. Igazából mindig is megfogott ez a muzsika, és fiatalkorom óta hallgatom ezeket a bandákat, ezt a zenét. A nagy változás ott jött, hogy ezúttal feltettem a kérdést: mi lenne, ha olyan zenét játszanánk, amilyet otthon is hallgatni szoktam? Olyat, amelyik a legközelebb áll hozzám? Belevágtunk, és elkészült a ’Heritage’. Persze, sokaknak nem tetszett, tudok róla. De másoknak meg igen. Figyelj, ez már csak ilyen. Szokták kérdezni az újságírók, hogy bánom-e, hogy kiadtuk, de abszolút nem, szerintem jól döntöttünk.

HRM: Azért nem volt ez kockázatmentes...

Mikael: Persze. Egyfelől nem, hisz valami változás történt. De szerintem sokkal kockázatosabb erőltetetten, a kreativitásnak fittyet hányva ragaszkodni egy olyan stílushoz, hangzáshoz, világhoz, amit annyira nem is szeretsz, és amiről már az összes bőrt lehúztad.

HRM: Nem gondoltál esetleg arra, hogy szólóalbumként add ki a ’Heritage’-et?

Mikael: Nem. Szerintem az Opeth amúgy is egy kísérletezős, sokszínű banda, a ’Heritage’ is beleillik a lemezeink sorába. Szerintem a ’Damnation’ sokkal inkább kilóg, de a ’Heritage’ bőven belefért az Opeth munkásságába. Tudod, az Opethre én mindig is olyan zenekarként tekintettem, mint ami nem ismeri a határokat. A zenénk abból áll össze, amit igazán csinálni és játszani szeretnénk, senki nem diktálhat, vagy szabhatja meg, hogy mit csináljunk. Az Opeth szellemiségének a nyitottságról kell szólnia, legalábbis én ezt szeretném...

HRM: Ne haragudj, hogy közbeszólok, de ez a szólóalbumos dolog onnan jutott eszembe, hogy pár éve olvastam egy veled készült interjúban, hogy tervezel egy akusztikus jellegű szólóanyagot.

Mikael: Nos, ez csak valami olyan elejtett dolog volt, amit azért mondtam, mert nagyon nyaggattak már az emberek azzal, hogy mi a következő tervem, mi az, amit szívesen csinálnék. Különösebben nem körvonalazódtak a dolog részletei. De tény, tetszik az ötlet, hogy valamikor készítsek egy szólólemezt, valamit, ami csak az enyém. Otthon venném fel, én lennék a hangmérnök, én játszanám fel. Ez egy izgalmas ötlet, mind zenei, mind szakmai szempontból. Érdekes lenne, és biztos is, hogy megemlítettem valamikor valakinek, de nyilván csak azért, mert nagyon kérdezgették, hogy ki játszana rajta, mikor jelenne meg, stb. Nincs erre konkrétum, ez csak egy elképzelés, amit egyszer majd vagy megcsinálok, vagy nem. Nincsenek olyan konkrétumaim, mint mondjuk a mostani Steven Wilsonos munkámmal kapcsolatban.

HRM: Mire számítsunk a Storm Corrosion debüttől?

Mikael: Ez nem egy rock album lesz, a hangzása is meglehetősen filmzenei. Rengeteg elektronikus és progresszív hatás érvényesül benne, főleg a 60-as, 70-es évekből. Tangerine Dream, Kraftwerk... De ez sem úgy állt össze, hogy előzetesen leültünk, és kitaláltuk, hogy na, mit is kellene csinálnunk. Én is hoztam a saját hatásaimat, Steven is, összeültünk, és elkezdtünk zenélni. Annyi kikötés volt, hogy a végeredményt véletlenül sem akarjuk sem Porcupine Tree-ssé, sem Opethessé tenni, valami egészen mást, egészen különbözőt szerettünk volna közösen összehozni. Valami újat alkotni, és őszinte leszek, egész könnyen jött a dolog. Egyszer sem kellett amiatt leállni, hogy jaj, ez meg az a téma hasonlít valamelyik korábbi munkánkra.

HRM: Per Wiberg a ’Heritage’ felvételei közben kiszállt a bandából. Miért?

Mikael: Nem volt már a szíve a csapatban. Igazából már azelőtt kiszállt, mielőtt tényleg kiszállt volna. Ott volt neki a Spiritual Beggars, a projektjei, szóval a saját dolgai. Láttam milyen lelkes azokkal kapcsolatban, milyen elszánt. Az Opeth pedig már annyira nem érdekelte, nem volt benne a szíve. Mutogattuk neki az új dalokat, de nem nagyon szólt rájuk semmit. Így nem lehet ezt csinálni. Az Opeth olyan, mint bármelyik másik munkahely. Ha nincs benne a lelkesedésed, nem adsz bele 100%-ot, ha nem vagy benne teljes mellbedobással, akkor keresnünk kell valakit a helyedre. Ez így megy mindenhol, az összes vállalatnál, cégnél is. Az Opeth egy valódi zenekar, ahol mindenkinek megvan a feladata, a szerepe, és mindenkinek odaadóan helyt kell állnia. Nem kell amúgy ebből nagy dolgot csinálni, semmi sértődés, vagy bántás nem volt egyik oldalról sem a másik felé. Megbeszéltük, és kész. Pár hete találkoztam vele, jól van, jól érzi magát, élvezi a dolgokat, amikben benne van, szóval jobb így mindkettőnknek.

HRM: Mennyire engeded kibontakozni a többieket a dalszerzés során?

Mikael: Annyi dalt hozhatnak, amennyit csak akarnak. Tényleg, nincs semmilyen megkötés, én örülök, ha kreatívak. Az Opeth nem egy zsarnoki diktatúra, ahol én vagyok a gonosz vezér. Ez egy zenekar. Szeretek dalokat írni, szeretek alkotni, és őszintén szólva elég gyors is vagyok ezen a téren. (nevet) De nincs ettől függetlenül olyan szabály, hogy a többiek nem hozhatnak anyagot, sőt. Ugyanakkor nyilván azt sem várom el tőlük, hogy kötelezően írjanak otthon dalokat, témákat, ötleteteket. Mindig megmutatom nekik a készülő dalokat, megbeszéljük, hogy kinek mi tetszik, és van, hogy mások riffeit, ötleteit, vagy egymás gondolatait is felhasználjuk, hiszen ennek így kell mennie. Azt viszont elvárom, hogy ha valaki a csapat tagja, akkor tényleg legyen is a csapat tagja, és szívvel-lélekkel vigye előre a bandát. A ’Heritage’ írásának az elején megmutattam Martinnak [Martín Méndez basszusgitáros – Mmarton88] a készülő deathes riffeimet, témáimat. Láttam rajta, hogy nem nyűgöztem le, majd a végén megmondta, hogy „ez nem az, amit te játszani akarsz. Ez nem te vagy, ez nem jó. Csináljunk valami mást, valami újat.” Teljes mértékben igaza volt, én is így éreztem. Úgy gondolom, hogy most ismét 5 olyan ember alkotja ezt a bandát, akik teljes vállszélességgel, szívvel-lélekkel benne vannak az Opethben. Egy igazi csapat vagyunk.

HRM: Mennyire változtatja meg az Opeth új stílusa a koncertek setlistjét?

Mikael: Eléggé, de ez nyilván idővel alakult ki, és a turné közben is változott. Még meg sem jelent az új lemez, de pár dalt már bedobtunk élőben, és az emberek csak néztek. „Ez meg mi a szar?” Nem értették, nem tetszett nekik, nem tudtak vele mit kezdeni, ez látszott rajtuk. Nyilván a setlistet az új lemezhez igazítottuk, szerettünk volna egy konzekvens, erős műsort összehozni, ami mentes a fölösleges kicsapongásoktól és változásoktól, és aminek megvan a maga hangulata. Ezen felül pedig szerintem egy művésznek büszkének kell lennie arra, amit alkotott, ki kell állni mellette. Ez a legfrissebb munkánk, megmutatjuk, hogy mi ezt akarjuk játszani. Milyen dolog az, hogy a Metallica kiad egy új lemezt, és utána elmegy turnézni a ’Master of Puppets’-el? Hiteltelen, ez nekem olyan, mintha a zenész nem igazán vállalná fel azt, amit összehozott, amit kiadott. Ennek ellenére persze vannak racionális korlátok. Például most épp olyan helyeken koncertezünk, ahol már régóta nem léptünk fel, nyilván nem akarunk kicseszni a rajongókkal, elő fogunk kapni a többi lemezről is pár dalt, hisz valószínű nem hallották még őket élőben. Ilyen lesz a mai este is.

HRM: Egy olvasónk úgy jellemezte az Opeth koncerteket, mint egy Mikael Akerfeldt stand-up comedy-vel egybekötött zenei eseményt. Honnan jött a mély, sötét zene mellé a vicces színpadmester figurája?

Mikael: Tudom, vannak, akiknek ez összeférhetetlen, vagy nem tetszik. Tudod, eleinte inkább „csöndes” típus voltam. Szolidan megköszöntem a közönségnek a reakciót a számok közt, és elmondtam, mi lesz a következő dal. Aztán egyszer együtt turnéztunk Devin Townsenddel, és teljesen ledöbbentem azon, ahogy ő levezeti a koncertjeit. A buli előtt közvetlenül ott hülyéskedünk, dumálunk, röhögcsélünk a színpad szélén, majd felmegy, és ugyanúgy folytatja a dolgot, 2000 ember előtt, ahogy velem csinálta. Akkor döbbentem rá, hogy én is ezt akarom csinálni, megpróbáltam, és bejött, működött. Amúgy is szerettem mindig is, ha valaki egy koncerten sokat beszélt, konferált, nem csak zenélt, hanem show-t adott, vagy egy kicsit mutatott magából valamit a rajongóknak. Kell ez, hozzátartozik a művész személyiségéhez. Persze a klisék, a „macsó típus” sosem jött be. „Üvöltsétek, hogy yeee”, meg „a következő számmal szétrobbantjuk az agyatokat”… Ugyan már, ez nem én vagyok. Mondjuk a dolognak van egy kis hátránya is. Ahogy elkezdtem csinálni, az emberek egy idő után már várták, követelték a szövegelést. Most már fura lenne egy csendesebb, beszédmentesebb Opeth buli. Pedig nem szeretek mindig beszélni. Csak akkor, ha mondandóm van. De ha a közönség ezt viccesnek, vagy élvezetesnek találja, annak mindig örülök.

HRM: Mennyire figyelsz oda a feltörekvő, fiatal, tehetséges bandákra? Tudnál ajánlani párat?

Mikael: Nem. Nem igazán. Mármint, figyelemmel kísérem őket, de ajánlani? Nem, nem tudok. Nem az igaziak, és meg is mondom miért. A 60-es, 70-es évek prog.rock nagyságainak egész egyszerűen nem voltak elődei. Valami egészen újat hoztak össze, valami egészen egyedit. Nem volt követendő minta, a rockból, a bluesból, a jazzből, egymástól teljesen idegen dolgokból alkottak valami újat, valami egyedit, valami nagyszerűt. A Yes, a King Crimson, de talán még a Dream Theater is jóval később. Nagyon fut most nálunk ez a svéd banda, a Ghost. Félre ne értsd, semmi bajom velük, ügyesek, szimpatikusak, meg minden. De odajön az egyik haverom a minap, hogy „Hé, hallgassunk, egy kis Ghostot, olyan, mint a Mercyful Fate!” Érted mi a gáz? Minek hallgassak olyan bandát, ami olyan, mint a Mercyful Fate, amikor ott van az eredeti Mercyful Fate? Azon nőttem fel, gyerekkoromban rongyosra hallgattam. Nem tud megérinteni, megfogni, megragadni egy csapat, amelyik olyan, mint a Mercyful Fate. A Mercyful Fate már megtette egyszer. Persze, értem én a haverom, meg a többi ember attitűdjét is, meg értem a logikájukat, hogy miért tetszik ez nekik, de attól még engem hidegen hagy. És ez csak egy példa. A rockzenét nagyon feltérképezték mára. Nagyjából kimerültek azok a lehetőségek, amiket a rockzene mint stílus szabályrendszere, keretrendszere felölel. Nem tudsz valami totálisan újat kitalálni, nem tudsz valami totálisan újat összehozni. Persze, figyelemmel kísérem a színteret, és ha véletlenül találok ilyet, akkor abba belehallgatok, az megtetszik. De ilyen csak nagyon elvétve akad. Inkább szoktam valami elfeledett, hatvanas évekbeli bandára rácsodálkozni, akiket valahogy korábban nem ismertem, és véletlenül beléjük botlok. Sokkal kreatívabb, sokkal egyedibb zenét játszottak az ilyenek, mint a mai csapatok. Említetted a tehetséget. A tehetség nem minden. Rengeteg tehetséges zenész van, nagyon sok. Ha belegondolsz, a hangszeres tehetséget tekintve igazából bármelyik banda jobb nálunk. (nevet) De a hangszeres tudás csak a legalsó szint. Amikor össze kell állítani a dalokat, akkor egész más képességek kellenek. Amikor komponálsz, zenét írsz, akkor nem az számít, hogy hány hangot pengetsz másodpercenként, és hidd el, összességében nem is az a lényeg. Attól, hogy kurva jól gitározol, még nem vagy jó zeneszerző, vagy jó zenész. Nagyon sokan tudnak baromi jól gitározni. De hány ember képes ezek közül érdekes, izgalmas zenét összehozni? Na, ez a nem mindegy.

HRM: Melyik a kedvenc Opeth albumod?

Mikael: Micsoda kérdés, nyilvánvalóan az új. Egy művész számára mindig az aktuális lemeznek kell a kedvencnek lennie, úgy nem érdemes kiadni semmit sem, hogy nem vagy vele tökéletesen megelégedve. A sor persze folytatódik, ha nem ér mondani a ’Heritage’-et, akkor a ’Watershed’, előtte meg az eggyel korábbi... Ezt a dolgot én máshonnan közelíteném meg. Őszinte leszek, nem szoktam Opethet hallgatni otthon. Amit rendszeresen felteszek, az a ’Damnation’, néha a ’Deliverance’. Talán mondhatjuk, hogy ezek a kedvenceim, ezeket hallgatom a legszívesebben.

HRM: Nem a ’Blackwater Park’? Nem is olyan rég egészében elnyomtátok a jubileumi turnén...

Mikael: Nézd, a ’Blackwater Park’-ot azért játszottuk a turnén, hogy a rajongóknak kedvezzünk vele. Hogy úgy mondjam, ennek inkább marketing okai voltak. Az a lemez hozta meg a nagy áttörést, a szélesebb körű ismertséget, tudtuk, hogy annak örülnének a leginkább a rajongók. De nekem kicsit nyers, kásás, mély, nem szoktam hallgatni.

HRM: Mit gondolsz, mi a legfőbb különbség a mai Mikael, és a 20 évvel ezelőtti között?

Mikael: Sokkal szarkasztikusabb, és valahol negatívabb, megkeseredettebb lettem. Talán ez a negatívum. A másik oldalról viszont sokkal inkább úgy érzem, hogy irányítani, kontrollálni tudom az Opethet, mint az életem részét. Régebben rengeteget aggódtam miatta, hogy mit mond majd a kiadó, mit mondanak az újságírók, az emberek, a rajongók az új lemezről, a turnéról, erről vagy arról. Pár éve jutottam el oda, hogy képes lettem a helyükön kezelni a dolgokat. Nem érdekel, ki mit mond. Tényleg. Azt csinálom, azt csináljuk, ami jónak tűnik, ami szimpatikus, ami tetszik, amit szeretnénk. Ha nem tetszik valakinek? Na és? Baromira nem érdekel a visszhang, a fogadtatás, csinálom, ami tetszik és kész. És ez jó, ez boldoggá tesz.

HRM: Mikael, végezetül egy kérdésem maradt: mit hoz a jövő? A ’Heritage’ csak egyszeri szárnypróbálgatás volt, vagy kitartotok ennél a stílusnál?

Mikael: Korai még erről beszélni. Vannak már elképzeléseim, de még annyi minden történhet, és annyi ötletet gyűjthetek. Ami szinte 100%-ig biztos az az, hogy nem fogunk visszatérni a death metalhoz. Az a múlt, nem igazán érdekel, sokkal jobban érzem magam, hogy végre olyan zenét játszhatok, amilyet szeretek, meg amilyet szívesen is hallgatok. Nekem tetszik a ’Heritage’ irányvonala, de nyilván még egyszer ugyanezt a lemezt nem akarjuk kiadni. Valami hasonlót szeretnék, de kicsit több gitárral, kicsit riff-orientáltabb kivitelben.

HRM: Köszönjük Mikael, egy élmény volt!

Készítette: Mmarton88

Fotók (interjú): Pearl69

Fotók (koncert): Karancz Orsolya & Pearl69