Kedvenc lemezeim - David Bowie: Ziggy Stardust - The Motion Picture Soundtrack

A hetvenes évek elejének glam rockját hallgatva az emberek nagy része ösztönösen ráncolja össze a szemöldökét. Mai füllel valahogy nem tűnnek igazán vállalhatónak ezek a zenék – a fiatal generációnak legalábbis könnyen lehetnek fenntartásai a Sweettel, Slade-del, Mott The Hoople-lal szemben, míg a T.Rextől akár az idősebbek is falra mászhatnak. Ebből a sorból Bowie sem maradhat ki, mert hiába a sok, ebből a korszakból származó sláger, azért a világ legjobb lemezei közé beválasztott ’Honky Dory’-n is olyan nyávogást visz véghez férfi létére, amit nem igazán tud átérezni egy rockzenén érett lélek…

Pedig a Ziggy Stardust éra messze a legkeményebb és legvagányabb, egyúttal legveszélyesebb időszaka is volt a rock kaméleonjának, egy olyan periódus, amikor élőben megszólalás tekintetében a koncertterem plafonját is levitték. Mick Ronson, Trevor Bolder (itt valószínűleg nem is álmodozott a Uriah Heep tagságról, mivel Bowie sokkal jobban fizetett a hardrockereknél) és Mick Woodmansey a stúdióban tisztességes háttérzenészként működtek közre, élőben azonban statisztái is voltak Bowie sokszor állatias (a kor mércéje szerint!) show-műsorának. Különösen Ronson, akinek röfögő gitárhangzása mellé nem egy színpadi mutatvány betársult a turné második felében, mely megállás nélkül folyt át az ’Aladdin Sane’ album promótáló körútjába.

Mindennek hangi és képi dokumentuma is akad, a jelenleg terítéken lévő album, és a hozzá tartozó film, ami ugyan csak a nyolcvanas években látta meg a napvilágot, ám azóta a klasszikus Ziggy-lemezsorozat és legendárium oszlopos tagjává vált. Ez a terjedelmileg kissé megkurtított koncertfelvétel Bowie utolsó Ziggy-s koncertjét örökíti meg, melyen fontos helyet kap az a kétmondatos kijelentés, miszerint Bowie nem lép többet színpadra – mint tudjuk, ez kamunak bizonyult végül, a kijelentés csak Ziggy Stardustra vonatkozott.

De rátérvén a lényegre, lássuk a korszak legdögösebb élő lemezét! Mert a hangzás itt bizony annyira el lett találva, hogy a hardrockker közönség elsőre nem is sorolná a felvételt a glam rock kategóriába. Pedig, ha a filmet is megtekintjük, látható, hogy a show ízig-vérig az anderogűn magamutogatók ízlése szerint lett megtervezve, éppen csak olyan brutális alapokat diktál a zenekar, hogy attól még a Purple-fanok is megnyalnák az ujjaikat. Trevor Bolder basszusa például az eredeti CD kiadáson aránytalanul fel van hangosítva. Némileg torz is, és összefolyik a háttérzenészek ritmus- és Ronson szólógitárjával, ilyenkor pedig egy vastag zajfüggönyt hall a hallgató, ami azonban rettentően kellemes lüktet a hallójáratokban. Erre néha még Woodmansey is rátesz egy lapáttal.

Mick Ronson gitárjátéka amúgy klasszis, már itt is. Bár érezhetően hiányos a technikai tudása – szó sincs itt blakcmore-i összetettségű, komolyzene által ihletett szólókról –, a kialakított hangzása egyszerűen brutális és földbedöngölő. A koncert muzikális csúcsa a The Width Of The Circle című nóta, aminek a közepén hosszú és kegyetlen párbajt ad elő Bolderrel, ami sokszor már inkább pszichedelikus, mintsem glam, vagy hard rock. Az elszállós őrjöngés után a filmverzión Bowie egyik színpadi pantomines magánszámát láthatjuk.

És hogy szegény Lou Reed is bekerüljön a képbe, a legenda szerint annakidején ő is fellépett Ziggy utolsó estjén, ám később a filmről le kellett törölni őt. Azért a White Light/White Heat fent maradt az anyagon, és ilyen minőségében a valaha volt legjobb felvétele lett a legendás dalnak.

A teljes képhez azonban hozzátartozik a kiadvány rendkívül hányattatott mivolta is. Bowie például nem kedveli különösebben, olyannyira nem, hogy számos nyilatkozatában egy 1972-es bootleget nevezett meg a Ziggy-éra legjobb felvételeként. Lelke rajta. Ugyan így problémás a videós anyag is, hiszen a gigashow fényviszonyai egyáltalán nem kedveztek a kameráknak, ráadásul láthatóan el is veszett néhány szalag a rendezői szobában – gyanúsan sokszor látjuk a közönséget, indokolatlanul hosszú ideig.

Az viszont kétségtelen és megjegyzendő, hogy a hetvenes évek zenéjének és a glam rocknak ékköve ez a felvétel. Lehengerlő hangzású, sajátos hangulatú koncert ez, amit nem csak illik, de érdemes is meghallgatni a régisulis rockzene kedvelőinek. Könnyen találhatnak benne olyan pillanatokat, amikre szívesen emlékeznek majd később.