Első Hallásra - Február a szerkesztők és munkatársak fülével

Itt a tavasz, dagad a.... Na, igen. Véget ért a tél, megújul a természet, nyílnak a kertben a virágok, tombol az influenza, satöbbi, satöbbi. Egy borzasztóan rossz Klitschko meccs után lássuk, hogy kik vitték a prímet a tél utolsó hónapjában. Sajnos a rovatra vállalkozó csapat kissé megcsappant, mert februárban mindenkinek ezer és egy dolga akadt, úgyhogy az értékelés most kicsit rövidke lett. Annyi azért a listákból látszik, hogy így is majdnem minden albumról más véleményünk van, nagyjából egyetlen egy volt, amire mindenki hasonló pontszámot adott. Nos, ez meg is nyerte a februári derbit.

7.4 – Mustasch: Sounds Like Hell, Looks Like Heaven
6.9 – Rage:21
6.9 – Blessed By A Broken Heart: Feel the Power
6.7 – Lillian Axe: XI: The Days Before Tomorrow
6.4 – Special Providence: Soul Alert 
6.3 – Eluveitie: Helvetios
6.2 – Wolfsbane: Wolfsbane Save the World
6.2 – Pythia: The Serpent's Curse
6.1 – Lamb Of God: Resolution
5.8 – UFO:Seven Deadly

Adamwarlock

8.0 – Mustasch: Sounds Like Hell, Looks Like Heaven
8.0 – Special Providence: Soul Alert 
7.5 – Pythia: The Serpent's Curse
7.5 – Blessed By A Broken Heart: Feel the Power
7.0 – Lillian Axe: XI: The Days Before Tomorrow
6.5 – Wolfsbane: Wolfsbane Save the World
6.5 – Eluveitie: Helvetios
6.0 – Lamb Of God: Resolution
6.0 – Rage:21
5.5 – UFO:Seven Deadly

Mustasch: Anno a best of lemezükkel (egyik a sok közül) fedeztem fel a csapatot, és engem azonnal lenyűözött az a lazaság és meg nem alkuvás, ahogyan a rockzenét játsszák. Úgy néz ki, hogy az igazi Dél íze most már Északról jön. Kocsik, nők, rock ’n roll… egyszerű mint a kettes Lego, és ez a mostani album is bizonyítja, hogy a bulizene királyai. Sajnos csak 35 perc, pedig lazán hoztak volna egy 9-est is.

Special Providence: Ez a műfaj mindig is a gyengém volt. Gitármaszturbálásból ötös! Van atmoszférája, a számok jók. Még fogom hallgatni, mert bevallom, megfogott. Hasonlít hangulatában az általam nagyon kedvelt, lengyel Crystal Lake –re. Örülök, hogy egy magyar bandának adhatok egy 8-ast!

Pythia: Teljesen vállalható alkotás született! Ahhoz képest, hogy egyen-power lemez, megtalálta az összhangot és az egyensúlyt! Van karaktere, remek a dallamvezetése, és sikerült elérnie, hogy még éppen nem válik kommerszé. Én ennél többet nem várok egy power lemeztől, elégedett vagyok. A kis begyes énekesnő meg még vizuális élményt is ad.

Blessed By The Broken Heart: Bejön, ahogy keverik a heavy metalt az AOR-ral, és hasonlóan a Mustasch-hoz egy kifejezetten aranyos, bulizós, fejrázós mókát kapunk tőlük. Engem meggyőzött, bontok is egy jó sört…

Lillian Axe: Magas színvonalú album lett a ’XI’. Összességében elégedett vagyok, mondjuk a basszusok elhalnak, de ragyogó énekdallamokat hallunk, komplex szerkezetek, szerintem nem érheti szó a ház elejét: ez egy jó lemez!

Wolfsbane: Hangzás, hangzás, hangzás! Jó dalok vannak rajta! Blaze, teljesen király! De nagyon gyatra a sound! Annyira adnék rá egy 7-est vagy 7.5-öst, de főleg énekesünk szólóanyagainak csaknem tökéletes hangmérnöki munkái után ez egy nagy nulla!

Eluveitie: Számomra ez csapat mindig is egy kicsit erőltetett volt. Mondjuk én úgy vagyok a folkos műfajokkal, hogy szerintem nem kell túl sokat nyomatni őket, az a jó, ha alkalmi élvezetet nyújtanak. A ’Helvetiosban’ találunk jó témákat, de összességében vérszegénynek érzem az alkotást.

Lamb of God: Lehet, hogy egyedül leszek a stábban, de szerintem ez nem olyan rossz. Sohasem szerettem, az ilyen bélbőlhörgős dolgokat (és ez ezúttal sem változott), de a zenei részébe nem tudok belekötni, az profi.

Rage: Sajnos azoknak a hangoknak adok igazat, akik az elégedetlenségüket tolmácsolták az új Rédzzsel kapcsolatban. Két érzés viaskodik bennem. Az egyik azt sugallja, hogy a csapat most sem hibázott igazán, mert a számok közel sem rosszak a Twenty One-on, ám a másik benyomásom erősebb: ennél mi sokkal, de sokkal jobbat is hallottunk már az együttestől, ráadásul az összképet tekintve is van némi hiányérzetem. Nem leszek kegyetlen, kap egy jó minősítést. Legközelebb jobb legyen!

UFO: Hol van már a szép világ? Nem mondom rá, hogy egy rossz lemez, de a hangzása ténylegesen felér a hét főbűn egyikével, és sajnos egy végtelenül klisés albumról van szó, ami jószerivel semmit igazán meggyőzővel nem tudott szolgáltatni.

Bazsa

8.5 – Rage: 21
8.0 – Blessed By A Broken Heart: Feel the Power
7.5 – Mustasch: Sounds Like Hell, Looks Like Heaven
7.0 – Eluveitie: Helvetios
7.0 – Lamb Of God: Resolution
6.5 – Wolfsbane: Wolfsbane Save The World
6.0 – Special Providence: Soul Alert 
5.5 – UFO: Seven Deadly
5.5 – Lillian Axe: XI: The Days Before Tomorrow
5.0 – Pythia: The Serpent's Curse

Rage: Lehet, hogy az életműnek nem a ’21’ lesz a legfényesebb ékköve, ám nálam nyert ügye van bárminek, amin Peavey Wagner – kifejezőbb szó híján – imádnivaló orgánuma és Victor Smolski eszelős, egyből felismerhető játéka hallható, még ha gitárhősünk ezúttal mintha kicsit el is vetette volna a sulykot. A szokatlanul agresszív hangvételt pedig még úgy sem érzem problémásnak, hogy igazán erős érzelmi szálak az epikus ’XIII’ / ’Ghosts’ korszakhoz fűződnek. Hadd dörögjön!

Blessed By A Broken Heart: Kísértetiesen emlékeztet az afféle stílus-kavalkádra, amiből az Avenged Sevenfold csinált hatalmas karriert (és talán kisebb zenei forradalmat is), azzal a különbséggel, hogy míg Synyster Gates-éknél a metal, itt inkább a glam-attitűd dominál. Dögös, színes, friss, én azonban már azt várom, hogy mi történik, ha ez a – jelenleg még talán picit összeszedetlen – koncepció a következő lemezre beérik, és még karakteresebbé válik.  

Mustasch: Ahhoz, hogy valaki ebben az újításoktól mentes műfajban maradandót alkosson, mindössze két dologra van szükség: húzásra és gigarefrénekre. Mustaschék az előbbiből remekül vizsgáztak, utóbbiból viszont kevés sikerült kiugróan fülbemászóra. Ebből is látszik, hogy jelen esetben mennyire kevés választja el a nagyszerűt az átlagostól. Ez a lemez valahol a kettő között van.    

Eluveitie: A göteborgi death világát idéző karakteres gitártémák és tempóvariációk, valamint a folk elemek összeházasítása nálam egyelőre nyerő recept, különösen a „bazári folk” vodkahuszárok átlag produkcióinak ismeretében. Picivel több kapaszkodót és fogósságot mondjuk el tudnék még viselni…     

Lamb Of God: Kisebb erőművek működéséhez elegendő energia szorult az új Lamb Of God lemezbe, ahogy a végjegyszerű vad riffelésből sincs hiány. A dalok önmagukban akkorát rúgnak, mint az a bizonyos döglődő elefánt, az összkép azonban kissé összefolyik. Nem beszélve arról, hogy ebben a műfajban jelenleg a Machine Head utolsó lemeze a legnagyobb király, ezt a szintet pedig nem egyszerű feladat felülmúlni. Nem is nagyon sikerült. 

Wolfsbane: A címmel ellentétben itt bizony sokkal inkább az érződik, hogy Mr. Bayleyéktől akár fel is fordulhatna a világ, úgy, ahogy van! Jöhet bármilyen válság, katasztrófa vagy maga az Armageddon, ők nagy ívben tesznek rá, inkább felpattintanak néhány sört, megnéznek egy jó focimeccset, a szünetben pedig gyorsan felrántanak egy lemezt! Ez a fene nagy lazaság nekem egyébként bejön, különösen, amikor ez a mentalitás a brit punk mozgalom zenei hagyományaival párosul… na persze csak úgy „öregesen, ahogy jólesik”.

Special Providence: Féltem ettől a lemeztől, mint a tűztől... és sajnos meg is égettem magam! Iszonyat hangszeres és elméleti tudás halmozódik itt fel, a zenei motívumok pedig önmagukban nagyon is élvezetesek és innovatívak. De honnan jön? Hová megy? Mit akar? Hol vannak a dalok? A zene mintha feloldódott volna magában az elméletben, és most valahol a modális skálák, logaritmizált harmóniák tengerén úszna a bartóki tengelyrendszer felé. A megoldás egyébként egyszerű: a ’Soul Alert’ nem nekem készült, ám ez nem jelenti azt, hogy ne lenne kiváló a maga műfajában… mert az!

UFO: A világon semmi probléma nincs ezzel a lemezzel, leszámítva, hogy a vintage gitárhangzáson kívül alig maradt meg belőle valami. Mondanám, hogy rossz, de nem az. Mondanám, hogy unalmas, de nem az. Kellemes dalok, kellemes szólók, de semmi több.

Lillian Axe: Nagyjából ugyanaz a helyzet, mint az UFO esetében, ám míg ott azért érezni némi dinamika-ingadozást, addig a Lillian Axe lemeze túlságosan is egy síkon mozog. Zeneileg viszont színesebb egy kicsit... szóval döntetlen!  

Pythia: Szegény, szegény Pythia! Az elmúlt években akkora dózist kapott az európai zenei kultúra szimfonikus-gótikus-„nightwish-tikus”-csapatokból, hogy hiába az igényesen megkomponált dalok, egyéni hangulatvilág híján ezzel manapság már nem nagyon lehet egyről a kettőre jutni.  

Jocke

8.0 – Pythia: The Serpent's Curse
7.5 – Mustasch: Sounds Like Hell, Looks Like Heaven
7.0 – Blessed By A Broken Heart: Feel the Power
6.0 – Rage:21
6.0 – Wolfsbane: Wolfsbane Save the World
5.5 – Lillian Axe: XI: The Days Before Tomorrow
5.5 – UFO:Seven Deadly
4.0 – Special Providence: Soul Alert 
4.0 – Lamb Of God: Resolution
3.0 – Eluveitie: Helvetios

Ez a febrár alapból rútul nézett ki számomra, hiszen a Rage-en kívül nem igazán volt olyan előadó, akinek tűkön ülve vártam volna az albumát. Ráadásul pont bennük kellett csalódni egy picit. Elképzelhető, hogy ez lesz az első EH, amelyet nem az általam top pozícióba helyezett lemez nyer meg. No lássuk.

Pythia: A hónap meglepetése. Nem gondoltam, hogy egy csaj énekessel felálló zenekar meg tud nyerni nálam egy EH-t. Azt nem állítom, hogy az egész jó bőr Emily a világ legszebb hangú énekesnője, de összességében megnyerő volt a zenekar produkciója.

Mustasch: Öjj, ez de bika – ez volt az első gondolat. Sokat nem fognak cicózni – ez a második. Adok rá egy nyolcast – ez a harmadik. Azért kicsit őszintén: bármilyen más közegben nem valószínű, hogy EH-győzelem közelébe kerültek volna nálam, de hát ez hadd ne az ő hibájuk legyen. Be fognak még kerülni a lejátszómba, van egy olyan megérzésem. Már ha bele lehet préselni pár tulok svédet a CD-nyíláson. Így hét és feles.(a harmadik gondolatot pedig mindig követi egy negyedik…)

Blessed By A Broken Heart: Glam bandáktól sosem dobtam hátast. Most sem teszem, de azt elismerem, hogy ez az album jó. Modern, friss, lendületes. És úgy látszik, hogy ha egy dalnak a Forever címet adjuk, az tuti jó lesz.

Rage: Sosem volt a legnagyobb kedvenc ez a Rage, de a ’Speak of the Dead’, vagy az ősrégi ’Trapped!’ (NO KEYBOARDS!) rongyosra hallgatása kívül is csak-csak forogtak a lemezeik. Noha a ’Strings to a Web’ kis csalódás volt, vártam a folytatást. Sajnos a ’21’ is tök átlagos. De azért bírjuk Peavy-t, és meghallgatjuk majd a következőt is.

Wolfsbane: Nem utálom én a Blaze-t, csak sajnos csinált két ikszes (de nem ám faktoros) albumot a Maidennel, amit nem kellett volna. Ettől megpróbáltam elvonatkoztatni, sőt, tök jópofának találtam a borítót és magát az album címét is. A zene sem rossz tulajdonképpen, de ilyen átlagos hangzással nálam nem sokra mennek.

Lillian Axe: Na még egy Blaze, februárra egy nem volt elég. Csakhogy ő gitározik, nem énekel. Azt megcsinálja a ki tudja hányadik a sorban, Brian Jones, aki pontosan olyan, mint a ’The Days Before Tomorow’: semmi extra.

UFO: Valamiért arra számítottam, hogy ez nem fog jól szólni, de hála Istennek tévedtem. Már csak az a nagy kár, hogy unalmasabbnál unalmasabb dalokkal van tele. Kicsit olyan, mint a Wolfsbane, csak fordítva: jó hangzás, lapos dalok.

Special Providence: Itt már valóban a kötélért nyúltam… Amúgy igényes darab minden tekintetben, csak nem tudom elképzelni, hogy valaha életemben olyan hangulatba kerülök, hogy egyvégtében meg tudjam hallgatni. Nem a srácoknak szól a pontszám, hanem annak, hogy ez lazán átsiklik a füleimen.

Lamb Of God: De nálam az sem igazán játszik, ha egy zenekar végigóbégat egy albumot és közben keményen zúz. Na, most aztán jól megmondtam… szegény kis bárányok.

Eluveitie: Ugorgyunk’ (avagy egy diplomatikus hármas, mert oly lágy szívem vagyon)

MMarton88

7.5 – Eluveitie: Helvetios
7.0 – Rage:21
7.0 – Mustasch: Sounds Like Hell, Looks Like Heaven
6.5 – Pythia: The Serpent's Curse
6.5 – Blessed By A Broken Heart: Feel the Power
6.5 – Lillian Axe: XI: The Days Before Tomorrow
6.0 – UFO:Seven Deadly
5.5 – Lamb Of God: Resolution
5.5 – Special Providence: Soul Alert 
5.0 – Wolfsbane: Wolfsbane Save the World

Eluveitie: A lemezkritikámban talán kissé túlságosan is nagy hangot adtam abbéli csalódottságomnak, hogy nem fektették kétvállra a folk színteret ezúttal Eluveitiék, ennek ellenére ez egy remek, szerethető korong, sok pozitívummal egy amúgy szimpatikus bár kissé szögletes, és unalmassá váló zenei világban. A nem túl erős havi mezőnyt könnyen nyerte.

Rage: A hangzás gyengusz,a szöveg meg valami förtelmesen vércikik, de a zene azért még ott van. Nekem a legutóbbi korong nem igen tetszett, s noha ez sem lesz a kedvencem, találtam rajta jópár szimpatikus nótát, tuti koncertfavoritot.

Mustasch: Nem az én világom. Ellenben jó, sőt tetszik. Északon igazi rock istenekké értek már, kíváncsi vagyok ráébred-e majd az egész világ, hogy ez igenis egy remek banda. Van egyénisége, stílusa, van benne fíling, rockos, vadóc,kell az ilyen a sok rockametál közé.

Pythia: Tucat gótpower. Ennek ellenére jó, tetszik, szívesen hallgatom, bár lehet csak azért mert a stílus rajongójaként nem kell igen nagyot durrantani ahhoz, hogy ellegyek ezzel a zenével. Még a fogósabb refrénekre, fülbemászóbb dallamokra törekedni kellene, de jó ez, idővel még sokra vihetik.

Blessed By A Broken Heart: A lemezkritikámban talán kicsit túlságosan is lelkes, és támogató szerettem volna lenni. Jó zene, csak helyenként nekem borzalmasan nyálas, fiatalabb AOR rajongók (micsoda ellentmondás...) esetleg nyithatnak feléjük.

Lillian Axe: Mindenképp erősebb, mint az előző, bár hosszú távon azért nem köt le. Viszont sikerült egy hipergiccses balladát felcsempészni a lemezre, az egészen tetszetős lett. Összességében azért pozitív, párszor hallgatható cucc.

UFO: Jól indul, de a végére nagyon belefáradok. Hard rock rajongó öregrockereknek biztos be fog jönni, arra jó, hogy az UFO nevét fenntartsa, de én ehhez már túl fiatal vagyok.

Lamb Of God: A New Wave Of American Heavy Metalt soha nem tudtam szeretni, kb. olyan örök feketebárány maradt nálam ez a stílus, mint a götheborgi death metal. Ennek ellenére helyenként vannak szimpatikus pillanatok, jobb részek, de az ének, meg az aprítás unalmassá válik. Pár dal erejéig szórakoztató azért.

Special Providence: Minek? Instrumentális aláfestőzene, úgy kellemes, csak azt nem veszed észre, hogy zenét hallgatsz. Elúszik melletted. Vagy legalábbis mellettem, egészen biztosan.

Wolfsbane: Szerettem Blazet a Maidenben, de szerintem Harris dalszerzői vénája miatt bírtam az akkori dolgaikat. A Wolfsbane új albuma teljesen elment mellettem. Nem fájt, de untam, ha valaki hiperszerelmes a fickó hangjába, az nyomassa ezerrel a korongot, amúgy nem éri meg pazarolni rá az időt.

Tomka

8.5 – Special Providence: Soul Alert 
8.0 – Lamb of God: Resolution
8.0 – Lillian Axe: XI: The Days Before Tomorrow
7.5 – Eluveitie: Helvetios
7.0 – Wolfsbane: Wolfsbane Save the World
7.0 – Rage:21
7.0 – Mustasch: Sounds Like Hell, Looks Like Heaven
6.5 – UFO:Seven Deadly
6.0 – Blessed By A Broken Heart: Feel the Power
4.0 – Pythia: The Serpent's Curse

Special Providence: Minőségi, elmélyült, szórakoztató, technikás, atmoszférikus, változatos, kísérletező, instrumentális, progresszív, jazz, rock. (Markó Ádám dobossal készített interjúnk itt olvasható.)

Lamb of God: Nem vagyok egy megveszekedett LOG-rajongó, úgyhogy meglepődtem rajta, de teljesen letarolt ez a lemez. Igaz, nem első hallásra, de az ilyen tömény, agyszaggató zúzdának egyébként is be kell érnie, hogy letisztuljon. Valamivel fogósabb anyag, mint a ’Wrath’, maguk alá gyűrő, technikás és pofáncsapó riffekkel, okosan variált dalszerkezetekkel, és pár újítással (ld. King Me).

Lillian Axe: Lásd a lemezkritikát.

Eluveitie: Tetszett a narrátor, az epikusabb hangvétel, a női ének nagyobb térnyerése, a folk dallamok. Viszont a göteborgi metallal érezhetően nem tudnak mit kezdeni a svájciak, csak puffogtatják a paneleket – ha ezen a téren nem erősítenek vagy változtatnak, félek, el fog szürkülni a zenekar, és túlságosan homogén lemezek fognak születni.

Rage: „Csalódás”, de csak Peavy-ék impozáns katalógusához viszonyítva – egy átlagos Rage-lemez is jobb még, mint más zenekarok jobb eresztései. Peavy-nek viszont ez a hörgés-morgás szerintem nem áll túl jól, a durvulatok néha az egész lemezen az emlékezetesség rovására mentek. Viszont így is akad még bőven élvezetes, jól eltalált dal a Forever Deadtől a címadóig. Mindesetre kiváncsi vagyok, élőben hogyan szólalnak majd meg ezek a dalok.

Wolfsbane: Többszöri hallgatás után is vegyesek az érzéseim a lemezzel kapcsolatban, egyrészt néhol olyan üdítően önironikus és önfeledt dalok szerepelnek rajta, hogy az egész EH legkedvesebb pillanatait okozták számomra, másrészt simán akadnak átlagos, unalmasabb dalok is. Az összkép azért bőven pozitív – ha együtt marad a gárda, a következő album talán még jobban fog sikerülni.

Mustasch: Tökös bulilemez, változatos stíluskínálattal a klasszikus metaltól a stoneresen, doomosan horzsoló belassulásokig.

UFO: Jól indul, aztán átcsap háttérzenébe. A gitárjáték viszont nagyon finom.

Blessed By A Broken Heart: Érdekes, ügyes párosítás (glam, AOR és ’core), a zenei rész kifejezetten fogós-húzós, de ezzel a gyomorforgatóan nyálas énekkel nem sikerült megbarátkozni. Amúgy kevésbé hype-olt bandák szerintem jobban tolják ezt a stílust, lásd a mostani Maradványértékben bemutatott Memory of a Melody lemezét.

Pythia: A „langyos” lemez definíciója. Totálisan érdektelen gothic/szimfonikus metal, pár értékelhető dallal.