Maradványérték - 2012. február I. rész

Paul McCartney: Kisses On The Bottom („…ez a lemez igazi dicsérete McCartney-nak, tanúbizonysága annak, hogy bármit megtehet – mert mindenhez ért!”)
Rocka Rollas: The War of Steel Has Begun („Kardját magasra tartva elő is pattan a svéd Eric Adams, hogy a Judas Priestbe beszállva egymás után ontsa a metal himnuszokat”)
Marionette: Nerve (Göteborgi lázadók, saját stílusuk nyomában.)
Crimes of Passion: To Die For (A heavy metal és a klasszikus rock szerelemgyermeke Biff Byford és Andi Deris segítségével tör a személyes toplisták uralmára.)
Krossfire: Learning To Live (Bolgár nagyepika, magasztosan döngölő power metallal.)
Memory of a Melody: Things That Make You Scream („A mainstream és az underground hiányzó láncszemének” perfekt bulilemeze – Nickelback-rajongóknak különösen ajánlott.)
RAM: Death („A svéd RAM olyan zenét hoz, ami tökéletesen illene egy jófajta horrorfilmhez.”)
Tracedawn: Lizard Dusk (A Bodom-parti cybergyerekek nem kérnek bocsánatot régi rajongóiktól, és örömmel áldozzák fel személyiségüket a vélt siker oltárán.)

Paul McCartney: Kisses On The Bottom

Paul McCartney – mindenki Macca-ja – a populáris zene keresztapja. Amit a Beatles-szel művelt kevesebb, mint egy évtizeden keresztül, már elég lett volna ahhoz, hogy utána egy emberöltőnyi szólópályát építsen fel milliomosként, jószerével minősíthetetlen lemezekkel, de Ringo Starr-ral ellentétben ő nem ezt az utat választotta… A Wings-szel újra végigcsinálta a Beatles életpályája görbéjét (gyors felívelés, világsiker, visszahúzódás a stúdióba, majd egy méltatlanul elhanyagolt búcsúlemez után feloszlatás), aztán szólóban a pop színtér egyik ikonja lett, akit még a Michael Jackson fanok is istenítenek, majd vastagon benne volt a keze az Unplugged legendárium megalapozásában. És ezen az úton haladva eljutott egy pontra, amikor már bármit csinálhatott. Például kortárs komolyzenét (legutóbb éppen tavaly, ’Ocean’s Kingdom’ címmel), elektronikus kísérleti lemezeket (The Fireman albumok), és egy csomó feldolgozást (’Run Devil Run’ album, Unplugged bootleg, vagy a ’99-es Cavern Clubbéli retró koncert), olyan dalokat felhasználva, amiket a potenciális közönsége vagy sosem hallott, vagy maximum a Beatles-ön keresztül ismert valamilyen szinten.

Ennek az öntörvényes kalandozásnak lett az aktuális terméke a ’Kisses on the Bottom’, egy lemez, amin még a Macca fanok is csodálkozni fognak – bár ők már megszokták a stíluskirándulásokat, így igazából azok fognak meglepődni, akik a Paul McCartney névhez még mindig az All My Loving-t és a Hey Jude-ot párosítják. A 2012-re ígért két albumból az első egy jazz/soul feldolgozásokat tartalmazó anyag, két McCartney szerzeménnyel megfejelve, amik azonban tökéletesen alkalmazkodnak az aktuális zenei környezethez – némileg mintha a nagy Sinatra előtt is tisztelegne velük. A kétezres évek szabadon értelmezett rockja után furcsán hathat ez a fajta jazzből, swingből, és a big bandek világából merítő, igazán merengősre sikerült album, de ahogyan Sir Paul is fogalmazott: „ezt a lemezt egy pohár borral lehet a leginkább élvezni”.

Ebben tökéletesen igaza van, hiszen az átlag zenehallgató számára mindössze háttérzenét sikerült most összehoznia. Ez a muzsika önmagában csak akkor állja meg a helyét, ha az embernek van már némi jártassága a jazz világában. Ha nincs, füstös kis kávézók és teaházak halk, kulturáltságot sugárzó soundtrackjét fogja hallani, ami nem feltétlenül elégíti ki azokat, akik szeretnek gondolkodni a zenén. Ilyenkor van szükség valamiféle kiegészítő aktusra, ami megadja a dalokhoz illő életérzést, nyugodalmat.

Másfelől azonban ez a lemez igazi dicsérete McCartney-nak, tanúbizonysága annak, hogy bármit megtehet – mert mindenhez ért! Zseniálisan interpretálja azt a muzikális közeget, ami talán a világ legbonyolultabb zenei megoldásait tartalmazza, ezzel pedig szöges ellentétben áll azokkal a véleményekkel, miszerint a Beatles és a Wings valójában csak egyszerű és ma már idejétmúlt popzenét játszott. Bár a jazzhez emberként és zenészként is fel kell nőni, Paulban olyan potenciál bújik meg, amit kevés, könnyűzenében mozgó, legendának tekintett muzsikus tudhat a magáénak, ezt pedig a ’Kisses on the Bottom’ mindenféle hivalkodás és magamutogatás nélkül reprezentálja. A stílusbéli fenntartások miatt azonban vagy elkötelezett McCartney hallgatónak kell lenni az élvezetéhez, vagy kedvelni kell magát a jazzt. Ha ezek közül egyik sincs a birtokunkban, maximum a lemezt készítő személy tisztelete lesz az, ami kalapemelésre ösztökél minket az album hallatán. (Tshaw)

Rocka Rollas: The War Of Steel Has Begun

Az acél háborúja elkezdődött. Ez a kijelentés maximum akkor lenne igaz, ha derék svéd barátaink tankjaiban egy időgép is rejtőzne, ami visszarepítene minket a múltba, oda, ahol ez az egész valóban útnak indult. Bezony, bezony, már a bandanév is sántít; nagy lexikális tudás nem kell hozzá, hogy rájöjjünk: ez a két srác – meglepően eredeti módon – a Judas Priest lánctalpvonalán robogva, Halfordék első albumának címét elcsenve hirdeti az igét.

Kardját magasra tartva elő is pattan a svéd Eric Adams, hogy a Judas Priestbe beszállva egymás után ontsa a heavy metal himnuszokat. Erik Adamsson (nevezzük eztán így, mert amúgy mindössze annyit tudtam kideríteni, hogy Josefnek hívják, így lazán, vezetéknév nélkül) örömmel hozta magával féltve őrzött dalszövegeit, melyek felhasználására anyabandája méltatlannak bizonyulhatott. Ebben a rovatban nem szokásunk számcímekkel dobálózni, de most megtesszük, hiszen jelen esetben mindent elárulnak: Metal The Posers to Death, More Metal Than The Steel, Heavy Metal Machine, METAL OF STEEL (!), WARRIORS OF STEEL AND METAL (!!!), Heavy Metal Kings, American Metal…

Josef és Ced (ő a mindenes) mentségére siet azonban egy négybetűs, közkedvelt szó: a poén. Nehéz megtalálni az egyensúlyt, mert vagy egy istentelen lúzer leszel, akinek szókincse valóban csak addig terjed, hogy metal és steel, vagy egy jópofa banda, amelyről rögtön süt, hogy csak oltják a népet. A Rocka Rollas az utóbbi kategóriát képviseli. Az viszont erősen kérdéses, hogy meddig szavatos ez a poénkodás, mert lehet, második-harmadik alkalommal már nem fogunk besírni tőle.

Ám! Még mielőtt azt gondolná bárki is, hogy ez a lemez csak amolyan búfelejtő metalszapulásnak jó, sebtében hozzáteszem, hogy a dalokkal igazából semmi gond nincs, sőt! Egy kellemes heavy metal albumot kapunk, amelyen a kétfős projekt-jelleg ellenére is viszonylag jó a hangzás. Nyilván – figyelem, jön az örökbecsű félmondat – nem váltja meg a világot, de távolról sem egy silányság. Ettől függetlenül csak annak merem ajánlani, aki nem allergiás erre a „metál-sztiel-worija” dologra. (Jocke)

Marionette: Nerve

Göteborgi metal Göteborgból. 2012-ben, amikor a stílus minden erényét és hátrányát kívülről fújjuk, nem túl biztató felállás. Szerencsére a Marionette is ismeri a melodeath minden trükkjét, és tesz róla, hogy annak minden különlegességét felsorakoztassa és bevesse harmadik nagylemezén. Amolyan „mindent bele” melodic death metal ez, amiben akadnak At The Gateses keménységű, daraboló riffek, máskor melodikus, az Insomnium szépségét idéző gitárszólók (Remember Your Name), Dark Tranquillity-féle, háttérben kísértő billentyűfutamok, és Soilwork-receptre írt melodeath-slágerek is (Revelation 6-8). Az énekstíl sajnos kissé vékony, erőlködő, amit néha egy öblös „halálhang” ordít le, máskor a bevált megadallamos, tiszta ének fejeli meg. Hogy ennek ellenére (vagy e mellett) a ’Nerve’ miért érdemes figyelemre? Mert megpróbál eredeti lenni. A svédek hallhatóan igyekszenek tágítani a stílus határait, és saját hangot megütni – azért pedig kár lenne elítélni őket, mert nem veszett el bennük Michael Stanne-ék kreativitása. Összességében csak egyet hiányolok a lemezből: azt az egységet, a tudatos zenei koncepciót, ami ívet kölcsönözne az alkotásnak, vagy szavatolná, hogy valamikor, valahová ki fognak lyukadni ezek a tehetséges fiatalok.

A ’Nerve’ vehemensen indul, mintha a ’coretárs bandák sorozatgyártott zúzdáinak vetélytársa szeretne lenni, de aztán hamar beáll a műfajban szokatlan középtempóra. Elszáll, és gyönyörködtet, fura billentyűszólamokkal, vaskos atmoszférafestéssel, és ismerős, mégis megkapó, elszállós dallamokkal. Persze, ha azt várjuk el, hogy egy hasonszőrű lemez elejétől a végéig aprítson, akkor rossz helyen kapirgálunk, aki viszont annak idején úgy beleesett a ’Projector’-ba, vagy a ’Natural Born Chaos’-ba, hogy máig sem józanodott ki a szerelemből, az nyugodtan próbálkozzon a ’Nerve’-el is. Egy biztos: a csalódottságtól nem fogja kiverni az ideg. (Tomka)

Crimes of Passion: To Die For

A ’To Die For’ a tökéletes biztonsági lemez. Még véletlenül sem akar többnek tűnni magánál: ez egy szerelemből összerakott, kikapcsolódást kínáló, erős rocklemez. Se több, se kevesebb. Trükkje mindössze annyi, hogy a zenekar első lemezén hallható old school heavy metalt egy jó nagy adag „dallamrockkal” hevítették fel; a britek az ikergitárral elővezetett nehézfém-riffeket lazán illesztik be egy-egy bulizós rockdalba, a tetejükbe pedig olyan kebeldagasztó aréna-refréneket ragasztanak, hogy ember legyen a talpán, aki nem ordítja világgá ezeket a dallamokat. Dale Radcliffe énekesnek ráadásul van egy olyan rekedtes, sajátos tónusa, mint mondjuk Biff Byfordnak – talán nem is véletlen, hogy a Saxon frontembere vendégeskedik a Blackened Heartban. Az Accidents Happen, Even Here-be ráadásul Andi Derist is elcsábították egy kis közös dalolászásra, a producer pedig Charlie Bauerfeind (HammerFall, Helloween, Rage, stb.) volt. Szóval láthatóan-hallhatóan van pénz, energia és tehetség a lemezben, amivel a britek fel is léphetnek a harmadligába. A ’To Die For’ legfőbb hátránya a hosszú játékidő és a dalok homogenitása, de ezért kárpótolnak a szenvedélyes refrének (Body and Soul, Hell And Back), a fülbe stiftezett harmóniaszólók, és a headbangelhető riffek. Dallammániákusok már lőhetik is be magukat, kijózanodni csak 4-5 hallgatás után lehet. (Tomka)

Krossfire: Learning To Fly

Bulgária nem éppen izmos metal színteréről híres. Ezen nem is a Krossfire fog változtatni, viszont a ’Learning To Fly’ ettől még simán lehet a power metal rajongók aktuális kedvence. Talán erre a kitörési kísérletre reflektál az albumcím is, ami szárnyaló dallamokat, europoweres vágtát, himnikus dallamcsokrokat ígér. A helyzet azért kissé más, ugyanis a ’Learning To Fly’ inkább szimfonikus, néhol modern prog.poweres szaggatott riffeléssel operáló, veretes power metalt rejt, ami többnyire az epikus középtempóban mozog, vitorláját csak elvétve dagasztják bespeedezett vágták. A billentyűtémák is inkább komor-ünnepélyesek, mintsem a csilingelő euro-tradíciók követői – erre tesz rá még egy lapáttal Dimo Petkov, aki a nagy ívű, teátrális dallamok mestere. Szinte látom magam előtt, ahogy bolgár Kiss Zoliként, Dickinsontól ellesett mozdulatokkal, nagyterpeszben eregeti méltóságteljes melódiáit egy eldugott szófiai rock klub színpadán. Georgi Kushev gitárosék nagyon értik ezt a magasztos, néhány zenei truvájjal feldobott power metalt, úgyhogy élvezzük ki a ’Learning To Fly’ minden pillantát, amíg nem vész a lemezdömping homályába. (Tomka)

Memory of a Melody: Things That Make You Scream

Mi történne, ha Chad Kroeger, a Nickelback énekese felfedezné magának a különböző modern groove és ’core zenéket, és új projektbe vágna? Valami olyasmi, mint amit a Memory of a Melody művel. A fiatal zenekar a „mainstream és az underground hiányzó láncszemeként” reklámozza magát, ám helyesebb lenne azt mondani, hogy ez olyan „mainstream rockzene”, ami egyelőre underground státuszt élvez. Nyugaton simán lehetne szinte bármelyik dalukból rocksláger: a produkciót érezhetően az énekdallamokra hegyezték ki, azok pedig az első verzétől az utolsó refrénig pofátlanul dinamikusak és fogósak. Mario Galdos dallamait – akinek orgánuma engem erősen Kroegerére emlékeztet – a bevált recept szerint áramvonalas hörgéssel ellenpontozza, de itt egyértelműen a tiszta éneken van a hangsúly.

Zeneileg elég változatos az összkép, klasszikus rockzenétől és szólóktól kezdve a groove-os témákon keresztül az alaposan betördelt gitárzúzdákig minden akad, ám valahogy mégsem esik szét a produkció. 12 sláger sorakozik a korongon (és beszédes módon, két rádióverzió bonusz dalként), szóval nem az a fajta parasztvakítás ez, ami az elején megvesz 1-2 megkapó dallal, aztán csak tölteléket tud durrogtatni a maradék 40 percben. Igaz, eredetiséget vagy innovációt nem ebben a lemezben kell keresni, de aki nem ódzkodik az effajta „modern” zenéktől, az egy tökéletes bulilemezt avathat a ’Things That Make You Scream’ személyében. (Tomka)

R.A.M: Death

Ha nem is mondhatom magam a világ legnagyobb horrorbuzijának, azért szeretem a rémkedős filmeket. Azonban még nem találtam olyat, ami igazán megrémisztett volna (jó, nyolcéves koromban piszkos lett a naci Freddy bátyót látva, de ezt most hagyjuk). A svéd R.A.M viszont olyan zenét hoz, ami tökéletesen illene egy kis grindcore-kodáshoz. A harmadik lemeznél járó srácok is a Judas Priest-Iron Maiden vonalon mozognak, nem is kicsit nyúlva tőlük (elég meghallgatni a Defiant című dalukat). Tradicionális heavy metaljukban mindennapos vendégnek számítanak a sebesen vágtázó riffek, a galoppozás, a magas, de viszonylag dallamtalan ének, valamint a refrénközpontúság teljes mellőzése.

A nyitó Death…-től az első hallgatás után aludni nem tudtam, nehéz volt eldönteni, hogy rémisztő vagy szimplán idegesítő. A többi dal már kicsit lazábban adja elő, a Release Me-ben például egy kellemesen dallamos alaptéma is befigyel, de a belassult Frozen vagy a halálszagú 1771 visszatérít minket a horrorfilmek kopár talajára.

Sokáig nem tudtam eldönteni, hogy mitévő legyek velük, hiszen nem túl eredeti, amit csinálnak (főleg annak tudatában, hogy ’99 óta csapatják a metalt), de kénytelen voltam bevallani magamnak, hogy tetszik ez az album. Igaz, hogy randák, igaz, hogy talpig bőrben feszengenek, ami már 10 éve is gázság volt, de amit játszanak, az jó. Nem kiemelkedő, mindössze jó. Nem úgy, mint a borító. Mert az zseniális. (Jocke)

Tracedawn: Lizard Dusk

A siker korrumpál. Ordas nagy közhely, de néha sajnos igaz. Azért a Tracedawn esetében nem olyan tragikus a helyzet, nem kötöttek paktumot az ördöggel. Sokkal inkább tragikomikus, ha azt hallod autotune-nal korrigált, herélt magas hangon énekelni egy melodeath lemezen, hogy aszondja, „I’m must be losing my fucking mind”. Hát, szerintem is. A ’Lizard Dusk’-kal ugyanis sikerült az egyik legígéretesebb fiatal finn zenekart tucatbandává süllyeszteni. Nem kellett sok hozzá – elég volt Antti Lappalainen távozása. Igaz, hogy a helyére érkezett Niko Kalliojärvi (ex-Amoral) bebizonyítja, nem véletlenül sokak kedvenc hörgőse, ám a mostantól a tiszta énekért felelős gitáros, Tuomas Yli-Jaskari hangja totálisan jellegtelen, digitálisan manipulált témái pedig kifejezetten taszítóak. Ráadásul az olyan dalok, mint a Breed Insane vagy a Sick Fire, már nem Children of Bodom inspirálta melodeath-t rejtenek, sokkal inkább a Sonic Syndicate-féle, rádióbarát modern melodeath-szel rokonszenveznek.

Mindez azért vicces, mert a srácok egy kimenőfélben lévő trend után futnak – kétlem, hogy a Breed Insane-hez hasonló tucatdalokkal nagyobb sikereket érnének el, mint a korábbi lemezeik ütős, izgalmas, COB és melodeath keverékével. Azért szomorú is ez, hiszen a 20-22 éves srácok nagyon tehetségesek, a szerzemények zenei részei többnyire szépen, ízesen vannak összerakva, a riffek húznak, a tempó és a dobtémák pörgősek, ügyesek. Akadnak jobb számok is a lemezen, mint a You’re Fired! szimfonikus melodeath zúzdája, de a dalok többsége minimális érzelmi hatás nélkül trappol végig a hallgatón. Zenei fejlődést se hallok az ’Ego Anthem’ óta, csak kommerszebb ízt, ami elnyomja a régi dallamokat és a komplexebb szerkezeteket. Félreértés ne essék, ez nem egy rossz lemez, fényévekkel jobb például, mint amit a Sonic Syndicate valaha is kiadott, de kétlem, hogy ez lenne a megfelelő út a srácok számára. Remélem, ők is így gondolják majd egyszer. (Tomka)