Kedvenc lemezeim - Pantera: Vulgar Display Of Power (1992)

írta Mike | 2012.02.25.

Ma húsz éves minden idők egyik legnagyobb Metal Albuma. Akár elég volna ennyi, plusz egy link, ahol teszem azt, meghallgatható a Mű, úgyis mindenki tudja, miről van szó. De vajon tényleg mindenki? A fémzenékkel mostanában ismerkedő tizenéves tényleg kívülről fújja a lemez 11 szerzeményét? Aligha. Ez a nyúlfarknyi írás nekik készült. Rozsdás-véres vasbetűkkel…

A gimnáziumban már javában hódított a Pantera-mánia, amikor én rákaptam Anselmóék zenéjének ízére; emlékszem, a ’Far Beyond Driven’ 1994-es megjelenése kisebbfajta forradalmat robbantott ki az osztály keménymagjában, s még azok is némi félelemmel vegyes elismeréssel bólogattak a Becoming szent riffjére, akik egyébként úgy vélték, a metal nem más, mint zsíroshajúak értelmetlen hangszernyüstölése, és inkább a Rapülők arénabulijára gyűjtötték zsebpénzüket. A Panterában azonban volt valami ellenállhatatlan, valami trendkívüli: az osztályban már korábban elszaporodtak a zsebes gyakorlógatyák (télvíz idején a hosszú, nyáron a háromnegyedes), s noha Anthrax-ék már a nyolcvanas években efféléket hordtak baseball-sapival, mi nem éreztük, hogy sok évvel el volnánk maradva a Nagy Ámérikától, pedig már javában kéz a kézre járt köztünk a salátává olvasott Metal Hammer, onnan meg az MTV-ből informálódtunk és öltözködtünk, és nem is akartunk mások lenni, máshogy kinézni, mint Dimebag Darrell vagy Philip Anselmo, ki épp milyen hangszeren játszott. Merthogy a zenekarosdi alap volt. És persze ha megkérdezték, milyen a bandátok, csak egy válasz létezhetett: olyan panterás. Nem ’tallicás, nem „gánszos”, hohó, a terminátoros dupla album már vagy 3 éve jelent meg, az nagy idő, egész zenei hullámok tűntek el, és emelkedtek fel, az osztály panterás magjában most a ’Chaos A.D.’ a menő meg a ’River Runs Red’ a Life Of Agony-tól, a ’Betty’ a Helmettől és a ’Weight’ a The Rollins Bandtől. (Na, jó, a ’Dirt’ még menő volt, ha már grunge, mert olyan mocskos-súlyos, sőt, a Faith No More is dívott, főképp azon csajok körében, akik Mike Pattonba voltak szerelmesek. Mondjuk, a kék farmerdzsekim hátára büszkén felvarrt szolid-tökfejes Helloween-logót viccesen avíttnak találták a keményvonalas cimbik [avíttnak, ’94-ben, vazze!], ám most már nyilván nekem adnak igazat, germán barátaink ugyanis a mai napig köszönik, megvannak, túléltek mindent, amitől a tengerentúlon a legtöbben földbe álltak. De ez már egy másik történet…)

Szóval nekem lassabban esett le a tantusz Pantera-ügyben: először a ’95-ös Down-debüt kvázi-dallamossága mutatott utat a szikrázóan barátságtalan ’Far Beyond Driven’-hez, jóllehet a ’Vulgar’-t könnyen megszerettem, az amolyan – khm – slágerparádé volt a szememben. És csakugyan! A bődületes lemezhangzás már nem jelentett újdonságot, az 1990-ben napvilágot látott ’Cowboys From Hell’ ugyanis lefektette a mai napig etalonnak számító megszólalás alapját (akkoriban gyakorta tapasztaltuk az egyszeri zenehallgató döbbent arckifejezését, és a velejáró  „hűbazmeg!”-et), a ’Vulgar’ azonban rátett még egy lapáttal. A ’Cowboys’ hagyományosabb power világából a Primal Concrete Sledge volt az a dal, amely onnan is kilógott nyersebb, thrash-es megközelítésével, s jelezte, nagyjából mire is számíthatunk tőlük a jövőben: és lőn, a nyitó szikár Mouth For War már valóban egy másik arcát mutatta a bandának, hiszen Anselmo bátyó itt már végleg felhagyott Rob Halford-szerű sikolyaival (nekem mondjuk ezek mindig hiányoztak egy kicsit – ugye aki a Helloween felől jött…), de egy-két rövidebb verzétől eltekintve dallamos énekre is alig-alig hajlott. (Később Fülöp meg is itta a levét ennek a fene nagy ordítozásnak – amit kétségkívül mesterien űzött –, a kétezres évek közepére ugyanis rendesen megkopott a hangja, persze nem éppen frissen facsart narancslén tengődött hétköznapjai is nagyban közrejátszottak formahanyatlásában.) A muzsika is átadta a helyét a groove-osabb, thrash-esebb és agresszívabb attitűdnek, még ha az alapokban egyértelműen megmaradtak a déli (amerikai) bandák és a klasszikus heavy csapatok hatásai.

A szinte „dallamtalan” A New Level sokáig biztos koncertkezdő dalként funkcionált (noha e sorok írójának nem ez a kedvence), és meg merem kockáztatni, hogy a két évvel későbbi ’Far Beyond Driven’ még zabolátlanabb világa is innen eredeztethető, legalábbis érintőlegesen. Dime vijjogó szólóiért valamiért sosem tudtam lelkesedni, nem úgy a riffjeiért: élményszámba megy hallgatni ezeket a rögtön fülbecsücsülő, egyszerű, mégis ötletes ritmustémákat, ennek ékes bizonyítéka a Pantera „Paranoid”-ja, a zseniális Walk (talán az első dal, amit megszerettem tőlük): aki beléjebotlott, az sosem feledi azt a Klasszikus Riffet! Meg úgy az egész 5 perc 20 másodpercet. Nem hiába lett a banda egyik legnagyobb sikerszáma. A punkosan gyors Fucking Hostile agresszivitásban magasan mindenek felett állt, simán vetekedhetett bármelyik death metal horda őrlésével, ilyennel akkortájt tényleg senki nem állt elő. Nem beszélve a fináléban szarrátorzított Anselmo-féle „Fucking HOSTIIILE!” üvöltésről. A This Love valamelyest enyhítette szorongásainkat, kellett is ez a hibrid-líra, Phil érzéssel énekel (bár már közel sem olyan dickinsonosan, mint azelőtt az epikus Cemetery Gates-ben), ellenben mind a szögelős refrén, mind a végjáték szaggatott kiállása igencsak harapósra és ólomsúlyúra sikeredett, határozottan elutasítva a hagyományos balladaformát.

A féktelenül tomboló Rise-nak a feszültségfokozó hatása mesteri, a No Good (Attack The Radical) pedig szinte himnikusan nagyívű refrénjével és ágyúdörgés-jellegű lezárásával emelkedik ki – többek közt. A Live In A Hole egy doomosan görgő monolit, talán a legzordabb, legbarátságtalanabb szerzemény mindközül, nehéz fogódzót találni rajta, nehezen adja meg magát, ha egyáltalán, mégis hibátlan. A gyilkos riffekkel megtűzdelt Regular People (Conceit)-ben a Metallica megkerülhetetlen hatása is felbukkan, noha inkább csak Anselmo verzetémáiban, a sötéten fortyogó By Demons Be Driven újfent a tüskésebb számok sorát erősíti, a lemezzáró Hollow balladánál viszont már megpihenhet a kifacsart lélek, bár itt sem sokáig, az úthenger még egyszer szépen végigmasírozik rajtunk, a miheztartás végett.

A Pantera-úthenger pedig azóta is bármikor legyalulja a testem, én örömmel állok elébe! S ugyan számomra Phil legsúlyosabb heroinista korszakában íródott, 1996-os ’The Great Southern Trendkill’ a legkedvesebb albumuk, a ’Vulgar Display Of Power’ a banda legkelendőbb anyagának tekinthető, a rockzene máig vitathatatlan klasszikusának, amely megjelenésének negyvenedik évfordulójakor is éppolyan hivatkozási alap lesz, mint most húsz esztendő elteltével. Találkozunk két év múlva, a ’Far Beyond Driven’ jubilálásakor!

Mike