"A kezdetektől í­rok zenét!": Beszélgetés John Petruccival

írta Bigfoot | 2012.02.22.

Nagyon jó érzés kimondani, hogy a kortárs rockzene egyik legkiemelkedőbb tudású csapata hazajár Magyarországra. A Dream Theater tavaly augusztusi székesfehérvári fellépése után mindössze fél évvel, újra magyar földön játszott, ha jól számolom, nyolcadik alkalommal. Vitathatatlan, hogy szeretik kishazánkat és annak rajongóit, hiszen a Fezenes fellépés után is nagyon pozitív hangulatban távoztak el az országból. Ez alkalommal is jókedvűen töltötték nálunk az időt, ez nyilvánvaló volt Jordan Rudess videóüzenetéből, és abból is, ahogy John Petrucci gitáros remek hangulatban sütizett, amikor stábunkat fogadta az öltözőjében. Kikerülhetetlen volt a kérdés:

Hard Rock Magazin: Mindig eszel édességet koncert előtt?

John Petrucci: Ha nem is rendszeresen, de szoktam. 

HRM: Milyen a hangulat a bandában, amióta egy domináns személyiség eltávozott köreitekből?

JP: Ki az a domináns személyiség?

HRM: Mike Portnoyra gondolok.

JP: Ő domináns személyiség? Nem gondolnám.

HRM: Pedig azt mondják.

JP: Amikor ez a változás megtörtént, ideje volt egy kicsit megállni, körülnézni, bizonyos kérdéseket megvitatni, és egy nagyon fontos döntést meghozni. Nem csak a megfelelő dobost akartuk megtalálni, hanem a megfelelő embert is. Ez száz százalékban sikerült, és egy kiváló alkalom volt, hogy valami újat kezdjünk. Mike Mangini nem csak kitűnő dobos, hanem egy nagyon pozitív személyiség, akivel élmény játszani, és aki sok mindenben segít.

HRM: Mike Portnoy személyében nem csak a dobos, hanem az egyik zeneszerző is eltávozott, mert Mike Mangini nem szerző. Igaz, Jordan Rudess, John Myung és te is írtok dalokat. Most hogy Mike eltávozott, mennyire nőtt meg az egy főre jutó komponálás feladata?

JP: Ez egy félreértés. Én a kezdetektől írom a zenét, szóval ilyen téren semmi sem változott.

HRM: Nem csak zenét, de szövegeket is írsz. Milyen szempontokra figyelsz, amikor megosztod gondolataidat a nagyérdeművel?

JP: Attól függ, mit írok. Van úgy, hogy személyes élményeimet fogalmazom meg, néha fikciókról értekezem egy olvasmány alapján, vagy egyszerűen kitalálok egy történetet. De lehet egy komplett sztori is, mint például a Metropolis: Scenes From the Memory album dalai. De úgy gondolom, hogy az emberekkel történő kommunikáció legjobb formája az, ha az érzéseimet fogalmazom meg.

HRM: A Dream Theaternél a fajsúlyos zene mellett mindig is fontos szerepet játszott a szöveg.

JP: Ez így van.

HRM: Meg tudnád röviden fogalmazni, mi a zenekar üzenete?

JP: Nem beszélhetünk egy konkrét üzenetről. Eklektikus zenét játszunk, és a szövegi világunk is az. Lehet az fikció, személyes érzések, egy történet, vagy mástól hallott sztori, de nem csak egy üzenetről van szó.

HRM: A Dream Theater talán legfontosabb side projectje a Liquid Tension Experiment. Hosszú idő után 2008-ban újra életre hívtátok, és adtatok pár koncertet, melynek kézzel fogható bizonyítéka egy dupla DVD.

JP: Ez nagyon jól sikerült.

HRM: Szerintem is. Nos, jelen vagy múlt időben beszélhetünk erről a formációról? Azért is kérdezem, mert Mike Portnoy része a bandának.

JP: Ez így van, viszont semmilyen dologban nem egyeztünk meg. Jó lenne valamit újra csinálni, azonban nincs konkrét tervünk. De jó volt az a pár koncert, meg a DVD.

HRM: Miért nem írtatok új anyagot?

JP: Csak egy pár koncertre ugrottunk össze, de nem is volt igazán időnk ilyenre. Szerintem egyet próbáltunk, mielőtt elindultunk.

HRM: Az életrajzod szerint a két legnagyobb gitárhős számodra Steve Morse és David Gilmour. Mit adtak ők neked?

JP: Ez csak kettő a sok közül. Fiatal koromban nagyon sokat hallgattam a Rush-t, és Alex Lifeson játékát, a Yes és Steve Howe is nagy hatást gyakoroltak rám, de Steve Morse a csúcs. A dallamai, ahogy zenét szerez, a technikai felkészültsége, a gitárhangzása fantasztikus. Ami David Gilmourt illeti, bámulatos, ahogy játékában egyensúlyt tud tartani a bluesos és a dallamos megközelítés között. Amikor gitárszólókat írok, vagy rögtönözök, ezt a melodikus megközelítést alkalmazom: az embereket ez megérinti, mert elkezdik énekelni a játszott dallamot.

HRM: De játszottatok Pink Floydot is, hiszen ti is rögzítettétek a legendás ’The Dark Side Of The Moon’ albumot. De emellett lemezre játszottátok a Deep Purple-től a ’Made In Japan’-t, az Iron Maidentől a ’The Number Of The Beast’-et, és a Metallica ’Master Of Puppets’ albumát is. Mi lesz a következő legendás lemez, amit célba vesztek?

JP: (nevet) Nem tudom, nem beszéltünk még róla, igazából ebben Mike Portnoy járt az élen.

HRM: És a többiek hogy állnak az ilyen feladatokhoz hozzá?

JP: Tetszik nekik, de rég nem beszéltünk ilyenről. Ki tudja, lehet, hogy egyszer csinálunk valami hasonlót.

HRM: Akkor most nem akarsz lemezt megnevezni?

JP: Legyen ez meglepetés!

HRM: Rendben van, beszéljünk a G3-ról. Többször is részt vettél a gitárfenomének megmozdulásában. Tervezed, hogy felújítod ezt a tevékenységed?

JP: Ez Joe Satriani projectje, és ha hív, nagyon szívesen megyek. Hat ilyen megmozdulásban vettem részt, jártunk turnéztunk Amerikában, de jártunk Dél Amerikában, Japánban, Mexikóban.

HRM: Tagja vagy a NARAS-nak, és ennek a szervezetnek a feladata a zenészek munkájának, annak körülményeinek segítése. Miért tartod fontosnak, hogy részt vegyél benne?

JP: Ez egy lemezakadémia, melynek programjaiban részt vehetnek benne levő zenészek, és tagjai szavazhatnak a Grammy-jelölésekről is. Egyébként először az életben mi is jelölést kaptunk az On The Backs Of Angelsre, de nem mi nyertünk, hanem a Foo Fighters.

HRM: A komolyzene vagy a jazz jelent számodra komolyabb hatást?

JP: Amikor Berkeleyben tanultam, inkább jazzórákat vettem, és a fúziós zenéből is sok hatás ért. Viszont szeretem a komolyzenét is, bár nem játszom klasszikus gitáron. A Dream Theaternél viszont sok ilyen elem van: a hosszú szerzemények, az ismétlődő témák, más hasonló fogások. Nehéz kérdést tettél fel.

HRM: Számos fiatal zenekar számára példaképek lettetek, nem egy olyan bandát hallottam magam is, akiknek dalaiban egyértelműen hallatszik a hatásotok. Legendává vált a Dream Theater?

JP: Azért annyira nem vagyunk öregek. (nevet) A koncertjeinken sok fiatal kölyköt látok, de sokan vannak a saját korosztályomból is, akik a gyermekeikkel jönnek el. Én is hallottam ilyen fiatal bandákat, és ez nagyon megtiszteltető. Ifjú korunkban mi felnéztünk a Rushra, a Metallicára vagy az Iron Maidenre. Reméljük, amikor ezek a csapatok felnőnek, megtalálják saját útjukat és hangjukat. Sokkal fontosabb önálló zenét írni, mint másolni.

Bigfoot

Képek: Pearl69