Illúziók nélkül: Dream Theater - Papp László Budapest Sportaréna, 2012.02.17.

írta Bigfoot | 2012.02.20.

Mikor az Aréna felé ballagtam, magamban pont azon szentségeltem, hogy a közmédiában mennyire nem adtak teret annak, hogy korunk egyik meghatározó rockbandája rövid idő után újra hazánkban játszik. Aztán valaki mesélte, hogy Jordan Rudesst meghívták a Magyar Rádióba, de a beszélgetés nem terjedt tovább annál, hogy „Vajon a heavy metal még mindig a gyűlölet zenéje?”. Erről ennyit.

Azért cseppet kedvemet szegte az effajta dilettantizmus, amely szinte természetes a rádió és tévécsatornákon, ha véletlenül rockzenéről van szó. De jó, hogy megint itt voltak, már csak azért is, mert augusztusban nem lehettem ott a Fezenen. És most tanúja lehettem az új album, az ’A Dramatic Turn of Events’ bemutatójának. Vagy hat nótát el is nyomtak az új albumról, meg egyébként sem erőltették annyira a nosztalgiát, hiszen jobbára a 2000 után született dalokat tolták, de azért néhány jól ismert szerzemény elhangzott a kilencvenes évekből vagy az első lemezről. Az előzenekar szerepét betöltő Periphery-t nem ismertem, de djent zenéjük nem igazán fogott meg, és a megszólalás is elég kaotikusra sikeredett. 

Úgy háromnegyed kilenc környékén a szokásos monumentális intro után öt igencsak ismerős figura tűnt fel az emelvényen, aki közül az egyikhez személyesen is szerencsém volt a buli előtt. Szerintem a nézőtéren ezúttal kevesebben voltak, mint a három évvel ezelőtti koncerten. A technikusok egy kicsit keresgélték James LaBrie hangját az elején, de aztán nagyjából sikerült megtalálni minden hangszer között az egyensúlyt. A zenekar számára fontos, hogy a jelentős tagcsere után hangsúlyozzák a belső harmóniát, hiszen mindjárt az elején, a 6:00 után James, miután bemutatta az apró termetű új dobost, Mike Manginit, gyorsan hozzátette, hogy ő a testvérük. (John Petrucci is kiemelte ezt a dolgot a vele készült interjúban, amit nemsokára olvashattok.) Úgy legyen, fiúk, reméljük, most már így öten együtt maradtok.

Az énekes egy kicsit élcelődött Petruccival is, amire a gitáros vigyorgó hangokkal válaszolt hangszerén. Amúgy Labrie nem vitte túlzásba a kommentárokat, (máskor sem) a koncert minden apró részletre maximális figyelmet fordítva, a spontaneitást mellőzve nagy sebességgel pörgött. Ez utóbbi megjegyzésem abszolút nem pejoratív, de manapság nem azt a világot éljük, amikor egy váratlan emberi megnyilvánulásnak értéke van. A Dream Theater száz százalékosan hozta, amit elvártunk tőlük: egy végtelen precizitással megtervezett, a lehető legnagyobb hangszeres tudást igénylő, vizuális üzenettel kiegészített előadást láttunk. A vizuális körítés, amely sok esetben a Pink Floyd vagy Roger Waters koncertjeit idézte, annyiban tűnt számomra szokatlannak, hogy a kivetítőkön feltűnő bejátszások nem egyszer aktuálpolitikai mondandóval bírtak: például pillanatfelvételeket láthattunk az arab világban lezajlott változásokról az elmúlt évből. Szó se róla, látványos volt a buli tálalása, de nem vitték túlzásba, a parasztvakítás gyanúja sem merült fel. Egy kicsit az összművészeti törekvések felé mozdulni – a Dream Theater ebben is követte a Pink Floyd példáját, arról meg nem is szólva, hogy John Petrucci lírai futamai nem titkoltan David Gilmour szellemiségét idézték.

Őszintén szólva, nekem a Dream Theater lemezek közül jobban tetszenek az elmúlt évszázadban született művek, számomra változatlanul az ’Images and Words’ és a ’Metropolis’ jelentik a csúcsot. A 2000 után napvilágot látott albumokkal nekem az a bajom, hogy kevés a lélek, a humánum bennük, sokszor nyers kegyetlenséggel szólnak a hallgató felé. Ez az érzés leginkább a ’Train of Thought’-on nyilvánul meg. A zenekar talán azonosult a mai világgal, és tükörképet mutat róla rajongóinak. Bátrabban használják a technikát is, - sok előre felvett bejátszást alkalmaztak most is, de ők nem függenek tőle, a zenei tudás minden felett áll, és ez a legjelentősebb üzenet egy fellépésen. Egy szóval sem állítom – dehogy! –, hogy a huszonegyedik századi Dream Theater rossz lenne, viszont egy kicsit több érzést szeretnék a szerzeményekben.

Az öt srác hozta, amit elvártak tőlük. John Petrucci, és Jordan Rudess lenyűgözte a publikumot ezúttal is, nekem Rudess klasszikus zenét idéző zongora-futamai különösen tetszettek. John Myung, bár a ritmusszekció tagja, hathúros hangszerén külön életre keltek a témák, anélkül, hogy bármilyen szólót bemutatott volna. No, és Mike ManginiMike Portnoy-jal ellentétben ő nem egy exhibicionista alkat, viszont a szóló, amit gigantikus dobcuccán lezavart, lenyűgöző volt mind gyorsaságát, mind technikáját tekintve, még akkor is, ha sok hangulati elemet is belevitt magánszámába. Mindezek ellenére érkezésével nem érzek a zenekar hangzásában olyan drámai változást, mint azt az új album címe is mondja. Elképesztő lábmunkáját nem csak hallhattuk, hanem a kivetítőkön láthattuk is.

James Labrie pedig sokkal jobb, mint az elmúlt időben volt, nagyszerűen énekelte végig a százharminc percet, bántó hibák nélkül. Úgy tűnik, hangszálbetegsége már a múlté. Bár a Dream Theater tagjai nem showmanek, az utóbbi években többet mozognak a színpadon, mint korábban. Ezt nem úgy kell képzelni, mint Bruce Dickinsont, aki végigugrál egy kétórás Maiden koncertet, vagy Angus Young esztelen fejrázását a hetvenes évekből, de Petrucci és Myung többször is megmászták a dobemelvényt, Jordan Rudess is előremerészkedett egy szóló erejéig, és a helyén is sokat forgatta jobbra-balra egyébként mobilis cuccát. Itt legalább nem fázott.

A Dream Theater most is bebizonyította, hogy a világ leképzettebb muzsikusai közül válogatták tagjait, és az a körülbelül harmadháznyi, négyezer főnyi közönség (nem értem, miért nem függönyözték el az Aréna egyik felét) maradandó élménnyel távozott. Biztos vagyok benne, hogy hamar visszajönnek.

A műsor:

Intro (Dream Is Collapsing) / Bridges in the Sky / 6:00 / Build Me Up, Break Me Down / Surrounded / The Dark Eternal Night / Dobszóló / A Fortune in Lies / Outcry / Wait for Sleep / Far from Heaven / On the Backs of Angels / War Inside My Head / The Test that Stumped Them All / The Spirit Carries On / Breaking All Illusions /// As I Am

Szerző: Bigfoot

Képek: Pearl69

Köszönet a Showtime-nak!