Lords of the boards: House Of Lords, Sandalinas, Rubicon, Avatar, Asphalt Horsemen - Club 202, 2012.02.14.

írta Hard Rock Magazin | 2012.02.19.

Amikor megtudtam, hogy a House Of Lords „Válentíny” napon látogatja meg kis hazánkat, borítékolni mertem, hogy az ilyenkor az egész várost belepő, pattogzó cukormázzal borított rózsasziromfelhőkből röpködő Ámor-nyilak több szívet szegeznek majd a paplan alá, mint a Club 202 falai közé. Azt azonban nem gondoltam volna, hogy a plüss szívecskék és cukiságok hadán nagy nehezen átvergődve magam, cirka húsz emberrel fogom csak hallgatni az est nyitóbandájának, az Asphalt Horsemen zenekarnak a produkcióját.

 

 

Pedig a Matyasovszky Géza – gitár, Megyesi Balázs – basszus, Farkas Gergő – dob, Lőrincz Károly – ének alkotta formáció a Black Stone Cherry, a Lynyrd Skynyrd és a Blackfoot nyomdokain haladva olyan southern zenét nyomott az orrunk alá, hogy még Redneck IMI barátunk is megnyalta volna mind a tíz ujját. Igazi füstös, kocsmaszagú déli zene volt ez, amit Lőrincz Kari, Magyarország első számú Whitesnake-rajongó dalnoka és aszfalt lovász társai olyan adagnyi tökös, hard rock ízzel fejeltek meg, hogy a rőzsém is lerepült.

Miután még nem volt szerencsém hozzájuk élőben, kíváncsian vártam az Avatar együttes produkcióját, pláne, hogy tavaly novemberben új albumot jelentetett meg a magyar hard rock zenekar. A kissé hosszúra nyúlt, néhány komlószörpivel elviselhetővé tett átszerelést követően, nemcsak a ’Szívünkbezárva’ című új album dalai, hanem a korábbi korong, ’A szabadság felé’ néhány tétele is felcsendült az ifjú titánok kezei között. A korábbi dalok neoklasszikus irányvonalához képest az új nóták dallamvilága hallhatóan elmozdult a nyolcvanas évek AOR stílusa felé, olyan bandák munkásságát idézve meg ezzel, mint a Foreigner vagy a Journey, de azt hiszem, a fiatal zenészkollégák ezzel túl nagy fába vágták a fejszéjüket.

Lányos zavarukban előadásukkal nemcsak, hogy nem szántották fel a világot jelentő deszkákat, hanem úgy toporogtak egy helyben, mint Manci nénje a piacon, arról nem beszélve, hogy az AOR stílus védjegyévé vált vokálok is szerfelett hamiskásan repkedtek az éterben. Nyilvánvaló, hogy tehetséges a banda, a komolyzenén nevelkedett Szebényi Dániel billentyűjátéka és Moldován György Szabolcs énekes teljesítménye pedig külön említésre érdemes, de ha továbbra is az AOR vizein kíván evezni a zenekar, akkor a tökéletes produkcióhoz ennél több kell. És ekkor még nem tudtam, hogy áldani fogom az előző két produkció minden egyes pillanatát…

Kisvártatva ugyanis színpadon termett a Rubicon zenekar, akik bár hard rockos, power metalos, szimfonikus elemekkel is igyekeztek színesíteni zenéjüket, mégis olyan egyhangú előadást prezentáltak, hogyha a mélabúval vegyes meglepettségtől leesett lepénylesőmbe tejet öntöttek volna, az tutira megalszik a koncertjük végére. Egyedül az állandóan hangszerére lelógó sálját dobálgató billentyűs, Magyari Péter és a korábbi bőgős, Molnár Gábor helyébe nemrég lépett Kertész József játékát emelném ki, aki nemcsak zenei teljesítményével, de vakítóan fehér szerelésével is kirítt a csapatból. 

Szöcske

A Rubicon produkcióját elnézve már-már felizzott a múltból a 2008-ban színre lépett House Of Lords előzenekarának a réme: akkor a germán büntetőbrigád, a Weena okozott heveny röhögő- ás sírógörcsöt a tisztelt nagyérdeműnek, ezúttal ugyan nem volt olyan vészes a helyzet, de őszinte leszek, ez a fajta lejárt szavatosságú, egykaptafa-metal, amit a hazánk fiai koncertélmény címszóval elővezettek, minden volt, csak érdekfeszítő nem. Sebaj, a söntés fölött épp a ’Kusen igyekezett Dávid módjára nekifeszülni a Barcának (Góliát), s az valamennyire elterelte a figyelmem…

És ha már Barcelona: az 1971-es születésű Jordi Sandalinas is e város gyermeke, 2000-ben verbuvált szólóbandájával érkezett hozzánk, hogy megmutassák, mi fán terem a jóféle hard n’ heavy. Nem azt mondom, hogy életem legnagyobb katarzisát nyújtották a srácok, ám a vérszegény Rubicon után mennyei manna volt minden egyes lefogott hangjuk. Sandalinas nem kis név a szakmában, legalábbis sikerült neki közel férkőznie a lakomás üsthöz, hiszen olyan mesterekkel dolgozhatott együtt, mint Derek Sherinian vagy Andy LaRocque, nem beszélve azokról a kompániákról, akik elé sikerült bekerülnie a koncertkörutak során: Scorpions, Malmsteen, Y&T és a többi. Ehhez képest pedig a pohos gitárhős úr melegítőnadrágjával úgy festett a színpadon, mint egy erősen másnapos ogre, hogy félig-meddig lenyúljam Szakáts Tibi poénját. Oké, nekem Yngwie zsabóinges piperkőcsége is megmosolyogtató, meg aztán persze a muzsika a lényeg, nem a körítés, de ilyen slendrián módon kiállni a világot jelentő (?) deszkákra, ahogy Jordi bá’ tette, nos, az nem éppen az igényes megjelenés mintapéldája, mondhatni afféle „szarok bele” attitűd szaga volt a dolognak.

A projekt zenéje nem különösebben eredeti vagy izgalmas, amolyan Rainbow-, Artension-, Iron Maiden-rokon, neoklasszikus ízekkel tarkított melodikus metal, véleményem szerint kissé kiszámítható, középszerű dalokkal, és egy erős hangú énekessel az élen. Rick Altzira 2007 óta számíthat Sandalinas, ám a szőke srác elég kapós, ugyanis emellett az At Vance, az Epysode, a Frequency és a Thunderstone tagja. Hiába azonban a képzett orgánum, ha maguk az énekdallamok nem elég ötletesek, nem ragadnak az ember fülébe, így aztán a negyedik szám környékén elveszítettem a fonalat meg az érdeklődésem, holott egy egész izmos hangzás támogatását is élvezték. Rick az egyik dalnál megkérdezte az első sort, mégis hogyan kell mondani magyarul a „cheers”-t, amelyet aztán szinte kifogástalanul prezentált. Egészségünkre!

Emlékszem, még valamikor a ’90-es évek elején pelyhedző bajszú sihederként felfigyeltem arra, mennyire odavannak kishazánk egyetlen valamirevaló metal magazinjának szerkesztői egy amerikai hajbandáért, ám úgy alakult, hogy a House Of Lordsszal való találkozásomig egészen a 2008-as, zseniális ’Come To My Kingdom’ lemezükig várni kellett. Abban az esztendőben látogattak el hozzánk első ízben, be is vették az A38 Hajót, s meg kell mondjam, egy roppant hangulatos házibulit kanyarítottak az egykoron szebb napokat és Billboard-listát látott rock-veteránok. Mert bizony manapság nincs nagy respektje az effajta hard rock muzsikáknak, kivéve, ha nem egy nyugdíjas Van Halenről vagy egy rég eltévelyedett Bon Joviról van szó. Meg is látszott a nézőszámon: ahogy négy éve, úgy ezúttal is igen kevesen gyűltünk össze, nagyjából laza félházról számolhatok be.

A Gregg Giuffria és James Christian által alapított Los Angeles-i együttes ’88-as debütáló anyaga és főleg a ’90-es ’Sahara’ alapozta meg a hírnevüket, köszönhetően olyan slágereknek, mint az I Wanna Be Loved, a Stan Bush-féle Love Don’t Lie-átirata, a Remember My Name, illetve egy sor sztárzenész vendégjátékának: többek közt Doug Aldrich, Chris Impellitteri, Mike Tramp, hogy csak a legismertebbeket említsem. És bár a tagcseréket követő lemezzel, a ’Demons Down’-nal sem vallottak szégyent 1992-ben, ahogy sok más bandát, őket is szépen elmosta a nagy grunge-tsunami. Szinte pontosan egy évtizeddel később aztán újra összeálltak, és onnantól fogva körülbelül kétévente jelentkeznek új albummal, nem is akármilyenekkel, például a ’World Upside Down’ meg a fent már említett ’Come To My Kingdom’ a nagybetűs Hard Rock Esszenciája, ehhez kétség sem férhet!

A 2008-as hajós koncerttel meglepően nagy átfedést mutatott a program ezen az estén, furamód az utolsó két anyagról mindössze három dalt vettek elő, míg a ’Come To My Kingdom’ és a ’World Upside Down’ vitte a prímet 4-4 szerzeménnyel. Ahogy akkor, úgy ezúttal is a Sahará-val léptek színre, s azonnal megdöbbentett a közel CD-minőségű hangzás: ugyan kissé steril-szárazra keverték ki, s talán lehetett volna benne valamivel több mély (vagy kosz, dög, kinek hogy tetszik), így sem volt okunk panaszra, sőt olyannyira tisztán szólt Christian éneke, hogy felvetődött bennünk a mankóként szolgáló, szolidan megbúvó sampleres vokálsávok gyanúja. (No, persze közel sem olyan pofátlan módon, mint a 2008-as Whitesnake-féle Coverdale-hakni esetében, haha!)

Jimi Bell semmit nem változott négy év óta, most is ő volt a banda rocker arca, mind kinézetét, mind a játékát tekintve, a többiek vele szöges ellentétben egyfajta feminin-vonalat képviseltek, kezdve a kipingált szemű Chris McCarvilltól az elhízott háziasszonyra hajazó James Christianig, aki lehetetlenül béna frizurájával és komikus csípőmozgásával az anti-frontember prototípusát testesítette meg. Szerencsére úgy énekelt, ahogy az a nagykönyvben írva vagyon (noha a pirospozsgás paprikaorra is arról árulkodott, mennyire náthás), de ehhez a felszabadult örömzenéhez mégiscsak egy lehengerlő Jeff Scott Soto-alkat illenék, ha már az ember egy élő show-nak a szemtanúja. Ezenkívül semmi, de semmi kivetnivalót nem találtam az előadásukban: olyan energiákat szabadítottak fel – anélkül, hogy végigszántották volna a deszkákat –, mint egy felbőszült metalcore tinicsapat, ebben azonban nagy segítségükre volt az egy hasábbal korábban dicsért acélos hangzás is. Nem egyszer mind a négyen énekeltek, ilyenkor domborodott ki igazán a House of Lords és magának az AOR/hard rocknak a lényege, ami a nyárízű-heroikus refrénkórusokban rejlik.

No, és hát a Dalok! A számomra túlságosan nyálban tocsogó I Wanna Be Loved és a klisészagú Rock Bottom kivételével mindegyik dal egy-egy hard rock gyöngyszem, így aztán széles vigyorral fogadtam az olyan óriási slágereket, mint a napfényes I Don’t Wanna Wait All Night, az erősen Enter Sandman-jellegű riffekkel operáló Blood, a Cartesian Dreams vagy talán a legnagyobb újkori himnuszuk, a Come To My Kingdom. Bár ezúttal az Another Day From Heaven-t és az I Need To Fly-t nem játszották (mindkettő nagy kedvenc!), olyan számokkal nem lehetett hibázni, mint az I’m Free, a Slip Of The Tongue vagy a One Foot In The Dark. Ez utóbbival búcsúztak, a refrénnél a Sandalinas-os Rick is betévedt egy kis vokálozásra, erősítendő a cimboraságot. Aki pedig ott volt ezen az estén, és kellőképp nyitottan állt az egyik legkonzervatívabb műfajhoz, erre a kissé sarkos-szögletes AOR/hard rockhoz, az egy kiváló élménnyel a tarsolyában térhetett haza. Egyszer talán újra nagy keletje lesz ennek a muzsikának, és akkor Christian mester is megint feltupírozhatja a haját, végre sutba vágva ezt a ténsasszony-külsőt.

Számlista:

Sahara / I Don’t Wanna Wait All Night / Big Money / Purgatorio Overture No. 2/Come to My Kingdom / S.O.S. in America / Love Don’t Lie (Stan Bush-feldolgozás) / Cartesian Dreams / Blood / Basszusgitár-szóló / I’m Free / These Are the Times / Drumagogery (dobszóló) / Rock Bottom / I Wanna Be Loved / Pleasure Palace / Gitárszóló / Slip of the Tongue /// One Foot In the Dark

Mike

Fotók: Savafan

Köszönet a Hammer Concerts-nek!

Legutóbbi hozzászólások