"Valami új, valami friss, valami más": Interjú Daniel Estrinnel, a Voyager énekesével

Önbizalomból nincs hiány: a Voyager a modern progresszív metal egyik fontos állomásának tartja tavaly kiadott, ’The Meaning of I’ című alkotását. Habár manapság nagyon nehéz valami teljesen újat mutatni, az ausztrál zenekar számlájára kell írni, hogy az évek során sikerült egy olyan különös hibridet létrehozniuk, ami csak rájuk jellemző. De zenéjük még úgy is egységes, izgalmas képet mutat, hogy az érzelemgazdag prog. powerbe szaggatottabb, zúzósabb, jéghideg témákat, és lekenyerező A-HA-s énekmelódiákat vegyítenek. Daniel Estrin énekes-billentyűs személyében egy (ön)ironikus, közvetlen zenészt ismerhetünk meg, akivel a régi és új lemezekről, a Voyager karrierjéről és az ausztrál metal életről is elbeszélgettünk.

Hard Rock Magazin: A progresszív és a power metal izgalmas keverékét játsszátok, amihez még gótikus/dark metalos és 80-as évekbeli popzenei hatások is csatlakoznak. Hogyan alakult ki ez a speciális mix?

Daniel Estrin: Őszintén szólva, csak úgy megtörtént. Mióta az eszemet tudom, több különböző zenei stílust szerettem, és ezek csak úgy összeálltak. Nem határoztuk el soha, hogy most kitalálunk valami speciális hangzást. Szerintem a „modern progresszív metal” írja le legjobban, hogy mit is csinálunk jelenleg.

HRM: Jellemeznéd az egyes lemezeiteket, hogy melyik milyen szempontból mutatott fejlődést a zenétekben, hangzásotokban?

D.E.: Az ’Element V’ volt a második próbálkozásunk, és őszintén szólva nem hallgatom túl sokat ezt a lemezt. De ennek ellenére csodákat művelt ez az album az underground színtéren, és meghozta az első kiadós szerződésünket, úgyhogy nem lehet annyira rossz. Az album nagyrésze még a power metalon belül mozog.

A ’uniVerse’ a Voyager egy sötétebb árnyalatát mutatja, nagyszerű dallamokkal bír és az első slágerünk, a Sober is ezen szerepel. Szerintem itt kezdtünk el igazán rátalálni a saját hangunkra. Az ’I am the reVolution’ egy óriási vállalkozás volt, amelyen végleg megtaláltunk magunkat és a hangzásunkat. Van néhány elképesztő dal ezen, szerencsére a metalosok is így gondolták.

A ’The Meaning of I’ természetes folytatása az előző albumnak. Vastag hangzás, szuper dalok, és az eddigi legsötétebb lemezünk. Ezen már nagyon kevés power metal hallható, viszont több elektronika van ezekben a gitárorientált dalokban.

HRM: Szerintem is a legutóbbi lemezetek távolodott el a legjobban a power metaltól. A ’The Meaning of I’ talán még inkább melankolikus, introspektív munka, mint a korábbi lemezeitek. Volt olyan esemény (Peter Steele halálán kívül), ami inspirált téged a dalszerzés során?

D.E.: Igen, néhány power elem még maradt a zenében, de egyre kevesebb. Az album egy utazás az elme magaslataiban és mélyebb rétegeiben, de főleg utóbbiban. Rettentően melankolikus, és meglepetésemre minden eddiginél több emailt kaptam a rajongóktól, akik kapcsolódni tudtak a dalszövegekhez.

HRM: A weboldalatok biográfia szekciójában az szerepel, hogy a ’The Meaning of I’ a progresszív zene egyik mérföldköve lesz. Egyetértesz ezzel?

D.E.: Igen. Ez az első albumunk, amivel igazán elégedett vagyok, és úgy gondolom, hogy sok aspektusában valami újat, valami frisset és valami mást mutat. A kritikák javarészt egyetértettek ezzel az állásponttal, szóval annyira nem tévedhetünk ezzel kapcsolatban.

HRM: Hogyan került D.C. Cooper a képbe, és milyen volt vele dolgozni? [D.C. Cooper a ’The Meaning of I’ Fire of the Times című dalában vendégszerepel – Tomka]

D.E.: D.C. szórakoztató fazon, a korai Royal Hunt lemezek óta nagy rajongója vagyok. Ugyan nem volt egyszerű meggyőzni, de végül belement a dologba, és nagyon jól éreztük magunkat. A végeredmény egy eszméletlenül jó dal lett!

HRM: Mesélnél a ’The Meaning of I’ szövegvilágáról? Mely témákban merültél el ezúttal?

D.E.: A legtöbb szöveg nagyon sötét és személyes, a melankolikus énem kivetülése. Folytatják azt a sötét utat, amelyet az ’I Am The Revolution’ megkezdett, a ’uniVerse’ albumot követően…

HRM: Az emberek általában azt mondják, hogy nem kell figyelni a szövegre ahhoz, hogy élvezhesd a metal zenét. Te milyen jelentőséget tulajdonítasz a szövegeknek?

D.E.: Egyetértek ezzel az állásponttal. Őszintén, ha zenét hallgatok, a szöveg másodlagos számomra, kivéve ha valóban kiemelkedő, és letaglóz. Ezért van az, hogy képtelen vagyok Bob Dylan-féle dolgokat hallgatni. Tudom, hogy kiváló szövegíró, de halálra untat a zenéje.

HRM: Ha kellene választanod egy dalt, amivel be tudnád mutatni az albumotokat valakinek, aki még soha nem hallgatott Voyagert, melyik lenne az, és miért?

D.E.: Hmm… talán a Stare Into the Night az új albumról, mert ez a dal felér egy pofánrúgással. Nagy pacifistaként mondom, hogy egy képletes rúgás az arcba általában jó dolog.

HRM: Melyek a legnagyobb kihívások, amelyekkel a Voyager énektémáiban szembesülsz?

D.E.: A magasak. Egyszerűen nincs meg bennem a magas tartomány. Az olyan énekesek, mint például Fabio Leone… hogy csinálják?! Maradok a nyolcvanas évekbeli stílusomnál, de az új albumon azért rendesen odatettem magam, és megpróbáltam új dolgokat kihozni a hangomból.

HRM: Mely zenészek voltak rád a legnagyobb hatással?

D.E.: Peter Steele, D.C. Cooper, Terry Brock a Strangewaysből, Devin Townsend, Cesaria Evora és Gregor Van der Loos a Lemur Voice-ból.

HRM: Hogyan és mikor döntötted el, hogy metal énekes leszel?

D.E.: Soha nem szerettem volna. Kényszerítettek. (nevet)

HRM: Gitáron és billentyűn is játszol. Melyiken komponálod meg a Voyager dalokat?

D.E.: Én vagyok a világ legrosszabb gitárosa. Komolyan. A legtöbb dal a fejemben születik, vagy a billentyűk segítségével. Próbálom elkerülni a gitárt, nem akarok nevetségessé válni.

HRM: Melyik a valaha írt legjobb Voyager dal?

D.E.: A Lost.

HRM: Melyik volt a legemlékezetesebb koncerted, turnéd a Voyagerrel?

D.E.: A legrosszabb emlékként Sydney-t említeném, néhány éve történt az eset. Nyitásként vetkőző táncosok léptek fel, a közönség vad volt, és a hang minden fél percben kihagyott. Szörnyű volt. A Progpower az Egyesült Államokban viszont jó emlék. Másfél órán keresztül csak autogrammot osztogattunk. Nem rossz egy olyan bandától, aki először jár az USA-ban.

A végére pedig egy vicces emlék Bernből, Svájcból. Feljön a csávó, odaadja nekünk a keverőpultot és már készül is menni. Mondom neki: „Ki csinálja akkor a hangosítást?” Válasz: „Oh, én csak a keverőt hoztam, majd ti belövitek a hangzást magatoknak!” Haha…

HRM: Ausztrália nem a metal zenekarairól híres. Milyen felétek a metalélet?

D.E.: Egész jó. Sok remek bandánk van, például a Karnivool, a Universum, a Dead Letter Circus, a power metalt játszó Lord… vagy egy csomó extrém metal banda, death metal, grind zenekarok és hasonlók. Általában véve egy egészséges zenei közegről beszélhetünk, de turnézni nehézkes, mert minden nagyon messze van.

HRM: Mik az álmaid, céljaid a Voyagerrel?

D.E.: Egy olyan szintre szeretném eljuttatni a Voyagert, hogy az év nagy részében turnézhassunk. A nap 24 órájában akarom „élni ezt az álmot”, körbeutazni a világot, és közben csinálni ezt az őrült dolgot, amit zenének hívunk.

Tomka, Jocke