"Vér és könnyek": Gothica Fesztivál - Club 202, 2012.01.28.

írta Bazsa | 2012.02.06.

A hetedik Gothica fesztiválról érkező első hírekkel együtt több kérdés fogalmazódott meg bennem: miért éppen most jött el az ideje annak, hogy újjáéledjen az ország legfontosabb gothic/dark/extrém metal eseménye? Talán lemaradtam volna, és jelenleg e műfajok újra reneszánszukat élik? Akkora igény mutatkozott volna rájuk, amelyet egy ilyen nívós, „sokzenekaros” buli keretei között érdemes kielégíteni? Mivel erre utaló jelet sem az európai, sem pedig a hazai zenei életben nem tapasztaltam, rájöttem, hogy sokkal inkább az éppen esedékes Nevergreen lemezbemutató fesztivállá duzzasztásáról lehet szó, akárcsak a három évvel ezelőtti Gothica Farsang esetében (akkor a Deathstars és a Sonic Syndicate turné budapesti állomását kellett optimális keretek között tető alá hozni). Hiába, el kell ismerni, hogy ma Magyarországon már nem állna meg a lábán egy a 2000-es évek közepének „klasszikus” Gothica fesztiváljaihoz hasonló happening.

Emlékezzünk csak vissza 2006-ra, amikor ugyanez a rendezvény a Petőfi Csarnok falai között, három teremben, mintegy 40 zenekar részvételével, teltház előtt zajlott le! És bár a felhozatal akkor sem kizárólag gothic metal csapatokra korlátozódott, a műfaj hanyatlásával maga a – tág értelemben vett – szubkultúra érdeklődése is határozottan alábbhagyott. Tovább tetézte a bajt, hogy a potenciális fellépők egymás után adták be a kulcsot (itthon és külföldön egyaránt), a még működő formációk pedig pici klubokba kényszerültek, ahol maroknyi közönség előtt adtak, és adnak ma is koncerteket. 

Ilyen körülmények között ölelte ismét keblére a szervező csapat a Gothica fesztivált, így teljesen érthető mind a Nevergreen (mint az egyetlen nagyobb tömegeket megmozgatni képes gothic metal zenekar) köré épített koncepció, mind pedig az igazán rajongóbarát belépő, melyhez gyakorlatilag csak az nem juthatott hozzá, aki nem akart. A kezdeményezés mindenképpen tiszteletre méltó, a nézőszámot tekintve azonban sajnálatos, hogy bár csinos tömeg gyűlt össze, a sold out tábla kirakásához azért még kevés volt.

Az első két zenekarról lemaradva (de még így is madárfüttyös délutáni időpontban) a fesztivál számomra a nemrég név- és fazonigazításon átesett D/HARMA rövid műsorával kezdődött.  Nícia énekesnővel együtt a korábbi extrém muzsikával és designnal is szakított a csapat, az új irány inkább a hagyományosabb, dark rockosabb hangzás felé mutat. Ugyan az industrial hatások sem törlődtek ki véglegesen, a sampler-témák sokkal kevésbé voltak agresszívek, így a mostani produkció lényegesen letisztultabb, befogadhatóbb. Ritzel Ani fiatalosan bájos hangja remekül passzol az új koncepcióba, akin – debütáló koncertje lévén – azért érződött némi bátortalanság mind a tiszta éneklés, mind a színpadi mozgás tekintetében, de alapjaiban nem volt nagy gond. Kíváncsi leszek, hogy a változások mennyiben módosítják majd hosszú távon a zenekar pályáját, mert bár populárisabb az, amit most csinálnak, egyben sokat vesztettek feltűnőségükből, egyéni karakterükből, és ezáltal picit talán szürkébbé is vált az összkép. Az objektív véleményalkotással azonban még megvárom a remélhetőleg hamarosan elkészülő kettes lemezt!

A VelvetSeal neve már nem cseng ismeretlenül a nemzetközi metal színtéren, a hazai áttörésre azonban még úgy tűnik, hogy várniuk kell. Függetlenül attól, hogy egy ilyen korai órán senki sem reménykedhet tömött sorokban és álló ovációban, az eddig elért eredmények alapján ennél sokkal nagyobb pörgésnek kellene lennie a zenekar körül. Furcsállom a dolgot, mert ennek a Within Temptation/Epica vonalon mozgó szimfonikus gothic/dark metal muzsikának bizony itthon is megvan a maga bázisa, és nem teljesen világos, hogy ez a közeg miért nem fedezte még fel magának Fóti Gabiék iszonyatosan profi produkcióját. Nem kifejezetten az én zeném, de ettől függetlenül is leszögezhető, hogy a hangszerelés, a kiállás és az előadás is nagyon rendben van, a dalok a nagyzenekari betéteknek és a röfögősen modern riffeknek köszönhetően kellően súlyosak, ugyanakkor az énektémák révén mégiscsak a dallamközpontúság dominál. Műsoruk jelentős része a 2009-es ’Lend Me Your Wings’-re épült, emellett két új dal, és záróakkordként az übersláger Maniac átértelmezése kapott helyet. Remélem, hogy hamarosan megtalálják a számításukat, ha nem itt, hát akkor külföldön!

Setlist: Crown Of Thorns / Desperati / The Divine Comedy? / Lend Me Your Wings / Inner Guillotine / The One / Freefall / Torn Within / Maniac (Michael Sembello cover)

A frontasszonnyal dolgozó zenekarok sorát a mini-lemezbemutatót tartó Ideas zárta. A tavaly nyáron megjelent ’Őrizd a szíved’ a 2003-ban feloszlott, majd egy-két évvel később gyökeresen megváltozott koncepcióval visszatérő csapat új korszakának immár a harmadik korongja. A korai Nightwish-t idéző, erősen ének- és billentyű-centrikus zenei világgal alapjáraton nincs problémám, Kun Anitáék dalai azonban kétségtelen fogósságuk és közérthetőségük ellenére sem tudtak igazán közel kerülni hozzám. Szerencsére a közönség szépen lassan optimalizálódó létszáma azt mutatta, hogy sokan gondolják ezt másként, így az igen hangulatosra sikerült buli a fesztivál addigi legnagyobb sikerét aratta.     

A legnagyobb vonzerőt számomra a néhány év hallgatás után tavaly újra aktivizálódott Dying Wish fővárosi visszatérése jelentette. Anélkül, hogy a beszámoló ezen a ponton történeti áttekintésbe, esetleg hosszadalmas nosztalgiázásba fordulna, a zenekarhoz fűződő viszonyomról annyit, hogy mind az 1999-es ’Silent Horizon’ EP, és különösen a 2001-es ’Never-ending Road’ debüt ott van nálam minden idők legjobb magyar metal lemezei között.

A „bemutatkozás” pedig remekül sikerült: a csapat mit sem vesztett a régi lendületből, így egyáltalán nem érződött a négy év kihagyás. A szűkre szabott műsoridő nem tette lehetővé az életmű minden fontos darabjának előadását, így ezúttal egy erősen kivonatolt setlisttel kellett beérnünk, köztük olyan személyes kedvencekkel, mint a nyitó Yearning, a Fragments Of The Past, a Slave To The Night, vagy az abszolút etalon Last Journey. A kettes lemez középtempós döngölései mellett két már korábban is gyakorta előszedett feldolgozás, a Perfect Strangers és az Enjoy The Silence is helyet kapott a programban.

A felállás mindössze a dobos poszton nem egyezett meg a 2007-essel, Moldoványi Jani helyét Kocsis Krisztián vette át, aki feszes és pontos játékával igen jó választásnak bizonyult, még azzal együtt is, hogy olykor nekem azért nagyon hiányoztak Jani vadóc témái, „szétdobolásai”. Krisztián lényegesen kevesebbet üt, ezáltal viszont összességében húzósabb lett az produkció. A kisebb huzavona után mégiscsak a zenekari tagságot választó Dömötör Balázs énekes kétségtelenül jobb hangi adottságokkal rendelkezik, mint az első lemezen hallható Monori Gyuri, aki viszont karakterességével nagyban hozzájárult a Dying Wish egyedi hangzásvilágához. Ízlés kérdése, hogy kinek melyik tetszik jobban, én továbbra is a barátkozó álláspontot képviselem.

Negatívumként talán csak azt említeném meg, hogy jó lenne legközelebb a korábbiakhoz hasonló, egységes kiállással látni a csapatot, ami anno rengeteget dobott az összképen. Akárhogy is, remélem, hogy egy teljes műsoridős bulira sem kell már sokat várni, ahol már az ezúttal – szégyenletes módon – kimaradt két legnagyobb opusz, a Wanderer Of The Sky és a The Valley sem marad ki a programból!

Setlist: Intro / Yearning / Mechanical Life / Buried / Perfect Strangers (Deep Purple cover) / Last Journey / Forgotten Dead / Night Embraces Me / Enjoy The Silence (Depeche Mode cover) / Fragments Of The Past / Slave To The Night

A Casketgarden death/thrash zúzdáját a klub hangtompított punnyadójából kísértem mérsékelt figyelemmel, nem csak azért, mert muzsikájuk már túlságosan is durva az én dallamokhoz szokott fülemnek, hanem mert alapjáraton sem vagyok hajlandó tolerálni azt a közönséggel ordenáré módon viselkedő, részeg performance-ot, amihez sajnos több alkalommal is volt már szerencsém. Most sem volt ez másként…!

Egy efféle tematikájú fesztivál esetében nem nagyon lehet megkérdőjelezni a Nevergreen headliner-státuszát. Igen árulkodó adat ez. Árulkodó, mert láthatóvá teszi azt a sajnálatos tényt, hogy a hazai gothic/dark színtér még egyetlen olyan zenekart sem termelt ki magából, amelyik akár csak megközelítette volna Bob Macuráék népszerűségét. A lényeg természetesen egyáltalán nem a „hatalomátvétel” lenne, hanem mindössze az, hogy a közönség „többféle jóból” válogathasson. Nem gondolnám, hogy a piac ne bírna el még egy-két hasonló műfajban mozgó formációt. A Nevergreen helyzete mindenesetre továbbra is betonbiztos, ezt még a néhány évvel ezelőtti szünet sem rendítette meg, és ahogy előtte is, 2007 után is megbízhatóan, jó minőségben szállították az újabb és újabb sorlemezeket; ez lehet talán a valódi oka a lassan 20 éve működő csapat sikerének. A buli apropójaként is éppen egy friss korong, a ’Karmageddon’ megjelenése szolgált.

A szűk másfél órás műsorban gyakorlatilag a teljes lemezanyag terítékre került, mely a hallottak alapján tökéletesen illeszkedik az életműbe: mázsás riffek, monumentális billentyűszólamok, és a megszokott tömény, sötét atmoszféra. Ahogy ez a koncert is mutatta, a zenekar ereje élőben bontakozik ki teljes valójában, az ilyetén súlyos hangszerelés ugyanis garantáltan leviszi az ember fejét! Emiatt a Nevergreen koncertekben nem nagyon lehet csalódni, és ha az imént a lemezek kiegyensúlyozott színvonala került szóba, akkor mindez hatványozottan igaz a színpadon nyújtott teljesítményre!

Azonban kicsit problémásabbnak érzem, hogy bár a minőség kétségtelenül adott, nem mondhatnám, hogy halálra izgultam magam! Tény, hogy megszólalás szempontjából rengeteget lépett előre a csapat az utóbbi években, valamint Simon Valentina csatasorba állítása is hozott némi frissességet, de úgy érzem, hogy így egyedül mindössze aláfestő jelleggel tud hozzájárulni a hangzás színesítéséhez. A feltételezett elképzelés igazán egy több fős kórussal lenne megvalósítható, igaz, hogy ez mind technikailag, mind logisztikai szempontból a bonyolultabb megoldás. Ellenben rettenetesen nagyot ütne! Alapvetően tehát továbbra sem feszegetik a saját korlátaikat, bár be kell látni azt is, hogy egy ilyen markáns zenei világban nem egyszerű a továbblépés.

Ezt leszámítva továbbra sem nagyon lehet belekötni a Nevergreen produkciójába, hála a tagok fegyelmezett játékának, a méregerős, monumentálisan megkomponált daloknak, és természetesen annak a teljesen egyedi hangulatnak, ami a kezdetek óta jellemzi a csapat lemezeit és fellépéseit egyaránt.

Setlist:

Gótikus erotika / Jöjj, Messiás / Idegen vér / Sötétségből fény / A szerelmed vágya vér / Egy lövés, egy halál / Új sötét kor / A végzet hajnalán / Sír a csend / Míg a halál el nem választ / A harang értünk szól / Népünk árnya visszatér / Most és mindörökké / O Fortuna / Fehér orosz / Dermedt angyal szárnyán / Frozen (Madonna cover) / Az elveszett világ / Furor Christiani / Ámok

Az este egy kuriózumnak számító produkcióval is szolgált: a Christian Epidemic nem tartozik a legtöbbet koncertező zenekarok közé, továbbá ez a teljes műsoridős buli egyben a tavalyi, ’Pusztítástan’ című negyedik lemez bemutatójaként is funkcionált. Bár a Nevergreen koncertje után a közönség igen nagy százaléka inkább a ruhatár előtti sorban állást választotta, így is egy egészen masszív, és végtelenül lelkes tábor maradt a szinte már kult státuszú black/death metal csapattal. E műfaj azon kevesek közé tartozik, melyhez nem igazán tudnék érdemben hozzászólni, és mivel a zenekar munkásságát is csak érintőlegesen ismerem, félidő környékén inkább magam is a távozás mellett döntöttem.

Hogy a későbbiekben mi történik majd a Gothicával, azt majd az idő és a szervezők fogják eldönteni, én mindenesetre végtelenül örülök a fesztivál leporolásának! Nézőszám tekintetében nagyobb érdeklődésre, egészen konkrétan teltházra számítottam, és a hangulat sem volt annyira forró, mint a korábbi Pecsás bulik esetében, ennek ellenére bízom benne, hogy a hagyomány jövőre is folytatódik majd!  

Bazsa

Képek: Karancz Orsolya

Köszönet a Hammer Concerts-nek!