Maradványérték - 2012. január II. rész

írta Hard Rock Magazin | 2012.02.04.

Unisonic: Ignition (EP) („Egy ilyen kooperációból rossz nem sülhet ki, ez nyilvánvaló, viszont ebből kifolyólag a léc is magas.”)
Knight Fury: Time To Rock („A Megadeth-es Dave Ellefsonnal felálló Knight Fury a rock dalok slágerességét és énekközpontúságát egyesíti nyers és gyors riffekkel…”)
Tracer: Spaces In Between („A blues-rock, a klasszikus rock és a poszt-grunge találkozik egy közel tökéletes lemezen.”)
Sons of Liberty: Spirit of the Times (EP) (Az Iced Earth főnökének ingyenes kislemeze, nem csak schafferistáknak.)
Graveyard: Hisingen Blues („Aki úgy gondolja, hogy az egész retro vonulat csak olcsó blöff, erőltetett múltidézés, annak itt az autentikus ellenpélda.”)
Haelo: Ageusia („A profi hozzáállás pedig profin elkészített lemezt sugall: a modern metal és a progresszív zene találkozik a magyar zenekar lemezen.")
Halestorm: Hello, It’s Mz Hyde (EP) (Kislemez-ajánló azoknak, akik kiváncsiak, ki fog vendégeskedni Mike Portnoy Adrenaline Mobjának nagylemezén.)
Isole: Born From Shadows (Epikus doom metal remeklés, amely még a Solitude Aeturnusnak is a becsületére válna!)
Anabasis: Back From Being Gone (A 70-es éveket idéző, hard rockos prog. lemez Ryo Okumoto, a Spock’s Beard billentyűse szereplésével.)

Unisonic: Ignition (EP)

GONOSZKODÁS BEKAPCS:

Múlt héten arról diskuráltunk egy barátommal, hogy kezd már kicsit gáz lenni, hogy Kai Hansen és a Gamma Ray minden kritikámban felbukkan. Ezért megfogadtam (persze nem túl komolyan), hogy száműzöm az írásaimból, már csak azért is, mert a 2010-es Fezen Fesztiválon is leginkább a cigarettájával volt elfoglalva, amikor meg odaléptem hozzá, hogy „Grüße Sie, Herr Hansen”, csak nézett bárgyún, mintha nem értené, amit mondok. Annyit énekelt volna angolul, hogy elfelejtett németül, vagy csak egyszerűen nagy az arca? Nyilván előbbi lehetetlen (szigorúan orvosi értelemben véve persze előfordulhat, csak a felvázolt esetben nem), utóbbira meg tulajdonképpen van felhatalmazása. Mivel azonban úgy döntött, hogy a metallal nemrég újból összebarátkozó „Michi” Kiskével közös projektbe fog, kénytelen vagyok megint vele foglalkozni.

Nem fogom húzni az időt az előzményekkel, a banda létrejöttének miértjével, de könnycseppeket sem fogok elmorzsolni Kiske visszatérésének okán, mert teljesen felesleges. A Unisonicról már úgyis tud mindenki mindent. A címadó nótát ebből kifolyólag alighanem minden valamire való európai metalszerető kívülről fújja már, Hozzánk is özönlöttek azok a hozzászólások, amelyek I Want Outokat kisujjból lazán kirázó, 25 évet fiatalodott zseniket vizionáltak, Jó is lenne, ha így lenne… de nem valószínű. A Unisonic egy teljesen átlagos, szinte biztonsági dal, amely nem biztos, hogy egy ’Keeper’-en megvetette volna a lábát. Jó újra hallani Kiskét, a hangja szinte mit sem kopott, de attól tartok, hogy nagyobb lesz itt a füst, mint a láng.

GONOSZKODÁS KIKAPCS:

Lehet, hogy nálam is a túlzott elvárások generálják a gonosz érzéseket és a csípős megjegyzéseket (ugye szokás mondani, azt bántjuk, akit, vagy amit szeretünk), vagy talán az lehetett a baj, hogy úton útfélen a Unisonic dalba botlottam (az az agyongondolt refréééén). Pontosan azért javallom meghallgatni az ’Ignition’ EP-t (mondjuk nem hinném, hogy nagyon ajánlgatni kéne bárkinek is), mert a rockosabb megközelítésű és Kiske-torokra szabott refrénnel operáló My Sanctuary és a slágerességre kevésbé koncentráló, de mégis fülbemászó dallamú Souls Alive már inkább megér egy misét.

ÖSSZEGEZVE:

Egy ilyen kooperációból rossz nem sülhet ki, ez nyilvánvaló, viszont ebből kifolyólag a léc is magas. Nem kell már nekik bizonyítani semmit (Kiskének főleg nem, mert ő Kiske marad, akármekkora metal kurva, avagy sem), Hansennek is maximum annyit, hogy így az ötven küszöbén képes-e még valami igazán frisset letenni az asztalra, vagy csak egy átlagosat, amelyet az utóbbi tíz évben megszokhattunk tőle. Az EP alapján inkább utóbbi felé billen a mérleg nyelve, de őszintén remélem, hogy a teljes lemezzel majd megfordítják az állást. (Jocke)


Knight Fury: Time To Rock

Eljött az idő, lehet rockolni! Hirdeti Chris Sanders, aki négy évig tolta a Lizzy Bordenben – igaz, album nem készült vele, 2007-től 2010-ig volt a horrorcsapat tagja. A kilépés után tavaly úgy gondolta, hogy saját zenekart hoz össze, ami hogy, hogy nem, szupercsapatra sikerült. Hogy ez valóban állandó zenekar lesz-e, vagy csak egy side-projekt, azt még nehéz előre megmondani, minden esetre Sanders csillogó szemekkel ecseteli minden egyes interjúban, hogy Dave Ellefson (Megadeth) személyében megtalálta a világ legjobb basszerosát, de nyilván hasonlóképpen gondolkozik Ken Mary dobosról is, aki David Chastain és Alice Cooper mellett püfölgetett ’86 és ’99 között. Adott még William King (gyermekem, ha tényleg így hívnak, arra nincs szó) énekes, aki számomra az ismeretlenség ködéből bukkant fel, de őt is be lehet rakni az ajnározandók sorába, mert rockos hangja éles pengeként hasít az albumon.

Már a kezdő Nothing Left olyan refrénnel nyit, hogy ha valaki utána kiveszi a lemezt a lejátszóból, az csak azért történhet meg, mert nem is szereti ezt a fajta zenét. Hát igen, a fenti zenészmustrából hamar rá lehet jönni, hogy itt a hard rock fog keveredni a heavy metallal: a Knight Fury rockdalok slágerességét és énekközpontúságát egyesíti nyers és gyors riffekkel, valamint tekervényes szólókkal, de a galoppozás sem ismeretlen számukra (hja, hát mégis csak dühöngő lovagokról van szó). Kicsit olyan, mintha a zenekar tagjainak életkorbeli különbségei visszatükröződnének a zenében: az öregek hozzák a kicsit lazább, rockosabb oldalt, míg a fiatal Sanders keményen metalkodik mellettük.

Sok panelből nem építkeznek, így könnyen lehet, hogy egy tízdarabos, minőségi diszkográfia mindössze hiú ábránd, de első találkozásra teljesen szerethető az anyag. Befogadni mondjuk már csak azért sem nehéz, mert 39 perc az összidő, így mire eljutunk odáig, hogy „ez már volt”, vége is az albumnak. Battle For The Castle és Out On Your Own, ha még megengedtetik két egész pofás nóta megemlítése. Its ’Time To Rock’! (Jocke)


Tracer: Spaces In Between

Jön fel Ausztrália. Már rég nem csak a kenguruk és az AC/DC hazája a kontinens: legutóbb a prog.powert újító VoyagerThe Meaning of I’ albuma előtt hajtottam fejet, most pedig a Tracer lemezével vagyok kénytelen ugyanezt tenni, ugyanis a sivatagi rockerek is egy közel tökéletes alkotást vágtak oda a kocsmaasztalra. Ezek a fiatalok két letűnőben lévő hagyományt boronálnak össze, és játsszanak ki: a Soundgarden zenéjéhez hasonló, grunge-ban gyökerező, de már populárisabbra vett formulába fecskendezik be az elnyűhetetlen blues-rockot. A tempós, húzós riffek piszkosak, porosak, mint az ausztrál préri, de a modernebb figurák ugyanolyan jól állnak nekik, mint amikor szikár, táncraperdítő blues-rockot tolnak (Louder Than This). Sőt, ők azt is meg tudják csinálni, amit a Nickelback soha, azaz nyugodt, szomorkás balladát írni ilyen stílben: a Voice In The Raintől szív nem marad szárazon, de az érzelgősségtől olyan messze van, mint ide Adelaide, ahonnan a Tracer származik. A Tracer neve annyiban beszédes, hogy a srácoknak remek érzékük van ahhoz, hogy lenyomozzák az ütős, emlékezetes dallamokat: Michael Brown úgy tolja a hol rekedtes, ráspolyos témákat, máskor meg a remekbeszabott dallamcsavarokat, hajlításokat, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Hangjában néha Ian Astbury vokálmágiája is felcsillan, a srácból süt a természetadta tehetség. Ha mindezek mellett nagyon bele akarnék kötni a lemezbe, akkor annyit azért megjegyeznék, hogy gitárszólók terén még van hova fejlődni.

De akar a fene kötekedni. Hiszen az addiktív, bluesos-koszos, mégis érzéki atmoszféra – a ’Spaces In Between’-nek olyan masszív hangulata van, hogy szinte harapni lehet –, és a fejbekólintó dallamok mellett a változatosság is a lemez erényei között foglal helyet: habár a műfaj pont hogy nem szabja túl tágra a „köztes helyeket”, az ausztrálok lazán írják a nem önismétlő dalokat, hol elszállósra, hol macsó rocksztárosra, hol keserédesen bluesosra véve a figurát. Ezek a srácok egy szebb világban rocksztárok lennének. A lemezt, pont az emlegetett hangulat miatt, érdemes egyben lepörgetni, annak ellenére, hogy a Walk Alone-tól a Won’t Let Die-ig rengeteg személyes kedvenc akadhat a korongon. Ráadásul a ’Spaces In Between’ bulilemeznek ugyanolyan jó, mint privát energiaforrásnak – hihetetlen, mennyi energiát lehet „kiszipolyozni” ebből a zenéből. Aki szeretné megjutalmazni magát egy kikapcsoló, önfeledt órával, az tegye meg azt a szívességet, hogy meghallgatja a ’Spaces In Between’-t. Ez a lemez ugyanis szimplán zseniális. (Tomka)


Sons of Liberty: Spirit of the Times (EP)

Közismert, hogy az Iced Earth-főnök Jon Schaffer „mellékállásban” igazi hazafi, mely azon túl, hogy az anyabanda szövegeire is rányomja a bélyegét, nemrég egy tematikusan is nemzeti érzelmű formáció életre hívásában testesült meg. A projectnek így természetesen nem csak zenéje, hanem üzenete is van, mivel azonban sajnos nem vagyok teljesen tisztában azzal, hogy az ebben a szellemben zászlóra tűzött kulcsszavak milyen konkrét jelentéseket hordoznak, ezért a következőkben inkább az év végén megjelent EP zenei tartalmára koncentrálnék!

Az Iced Earth rajongókat nagy meglepetés nem fogja érni a ’Spirit of the Times’ hallatán, ami bár nem üti meg a szintén tavalyi ’Dystopia’ egységesen erős színvonalát, amolyan életmű-kiegészítésként remekül funkcionál. A „speciális” érzelmi töltet okán abban bíztam, hogy Schaffer itt arra a vonalra fog ráerősíteni, amit annak idején a zseniális ’Gettysburg’ lemez képviselt, ám e tekintetben sajnos csalódnom kellett; ezen a korongon talán csak a markánsabb akusztikus gitár-használat mutat némi eltérést a megszokottól. Azt viszont nem gondoltam volna, hogy a főnök ennyire jól énekel, pontosabban jól használja a hangját, mely redukáltabb hangterjedelemben ugyan, de mind hangszínében, mind témáiban is a klasszikus Barlow-korszakot idézi. Ez a zene azonban nem is feltétlenül követeli meg azokat a magasakat, egy ilyen sokat tapasztalt harcosnak pedig már bőven van annyi rutinja, hogy ne is próbálkozzon olyasmivel, ami úgysem fog működni.

Érdekes adalék ez, nem csak a fanatikus schafferistáknak, hanem azok számára is, akik inkább az Iced Earth középtempós, epikus oldalát kedvelik, ezen felül pedig tanulságos lenyomata egy igazi amerikai gondolkozásának hazáról, történelemről és szabadságról. (Bazsa)


Graveyard: Hisingen Blues

A svédek már a felütésben kiadják az ukászt: Ain’t Fit To Live Here. Hát igen, az tuti, hogy ez a kizárólag analóg technikával felvett, retro blues-rock nem illik a dubstep, a popzene vagy az extrém metal zenék által dominált korba. De az is biztos, hogy piszkosul hiányozna, ha nem lenne nekünk ez a hippiszagú, anakronisztikus relikviánk, amit ’Hisingen Blues’-nak hívnak. Már csak azért is, mert a Graveyard a legautentikusabb retro banda azok közül, amikhez eddig szerencsém volt: rajtuk nem látszik, hogy mai fiatalok, akik elvágyódnak ebből a korból – kefebajszuk, frizurájuk, és legfőképp az általuk tolt, csontig átérzett zene olyan, mintha csak egy szerencsés véletlen folytán itt ragadtak volna a 70-es évek elejéről. A hatáshoz persze kell az a tökéletesen reprodukált hangzásvilág is, ami kilométerekre van a mai túlkompresszált lemezekétől: a ’Hisingen Blues’ olyan, mint a friss szellő egy túltelített, zsúfolt szobában.

Utoljára a bécsi Skunk Anansie koncerten bemelegítő The Virginmarys koncertjén éreztem ezt a LedZepes puritán őserőt, amit a mai napig is Planték tudtak a legmeggyőzőbben produkálni. A ’Hisingen Blues’ nyitódalában is pont ez a visszatartózhatatlan energia tombolja ki magát, ráadásul Joakim Nilsson is megidézi a fiatal Plant szellemét. Azonban a Graveyard nem egy Zeppelin-kópiabanda, egyéb elődöknek, mint a Creamnek, Hendrixnek vagy a Ten Years Afternek legalább annyit köszönhetnek, mint saját dalszerzői tehetségüknek. A svédek a 2007-es debüt óta is fejlődtek, a dalok valahogy pofásabbak, dinamikusabbak, a riffek lendületesebbek (Buying Truth). Ezúttal a (háttér)vokálokra is több hangsúlyt fektettek, az pedig már csak a ráadás, hogy a blűz-lassúzások (No Good, Mr. Holden; Uncomfortably Numb) ugyanolyan jól állnak nekik, mint a keményebben odavágott dalok (Ain’t Fit To Live Here, Hisingen Blues). Emellett akad itt még western-ballada Morricone módra (Longing), de rock ’n rollosra szabott, akár slágeresnek is titulálható bulidal is (Rss). Aki úgy gondolja, hogy az egész retro vonulat csak olcsó blöff, erőltetett múltidézés, annak itt az autentikus ellenpélda. (Tomka)


Haelo: Ageusia

Kezdem az üres frázisokkal: modern metalt csak akkor, ha pisztolycső a halántékomhoz feszül, s talán még akkor is az „inkább húzd meg, öreg” verziót választanám. Nos, hát emígyen áll a dolog: adott egy magyar modern/prog. rock zenekar, a Haelo, amelynek ’Ageusia’ című debütáló albuma nemrég látott napvilágot. Azaz, látott volna, ha nem marad pusztán a cybertér rabja, ugyanis az ’Ageusia’ nem jelenik meg hagyományos CD-formátumban. Hát igen, modern metalhoz modern felfogás dukál, nemdebár?

Visszatérve a bevezető mondathoz: átevezek hát a keményebb vizekről a lágyabb folyamokba, és szinte tökéletesen dilettánssá válva ontom a magamét. No, azért nem csak a lágyság, a finoman elnyújtott, dallamos verzék dominálnak Haelóéknál, hanem a néhol meglepően intenzív dobsound is. Hasonló kellemes élményt szereznek a mély tartományban kavargó gitárok, illetve Szabó Dávid hangja, amely keménységre is képes, persze csak módjával. Dalt nem emelnék ki, mert mindegyiknek van erőssége, igaz, sok helyen elvesztettem a fonalat, és nehezen találtam kapaszkodókat (a dilettáns, a dilettáns!).

De nem csak zenéje miatt vált szimpatikussá a banda, hanem fizimiskájuk okán is, egészen pofás promó fotók készültek róluk, ráadásul nekem az igazából tökegyszerű borító is bejött (a virtuális, természetesen). A profi hozzáállás pedig profin elkészített lemezt sugall, amelyet félig otthon rögzítettek, majd egy törökbálinti stúdióban véglegesítettek. A hangzás előtt le a kalappal, talán a basszusból vehettek volna vissza egy kicsit, de egyáltalán nem zavaró. Azzal tudok argumentálni az ’Ageusia’ mellett, hogy ha nekem, aki nem (kimondottan) szereti a műfajt, egész bejött, akkor annak, aki hasonszőrű zenéket tol, biztosan tetszeni fog! (Jocke)


Halestorm: Hello, It’s Mz Hyde (EP)

Ideje volt már, hogy felbukkanjon a Halestorm. Mert a felfokozott nosztalgiahullámban, amit a retro rock és metal zenekarok produkálnak, ideje volt már, hogy valaki felelevenítse a 80-as évek rockdíváinak örökségét. A Halestorm énekesnője, Lzzy Haze szintúgy saját pályájukon próbálja megverni a férfi rockereket: a szemtelenül fiatal lány nemcsak szép és dögös, de a hangja is ott van a topon. Habár nem tőle kell a világmegváltást várni, de hangjában ott pulzál az az őserő, az a lazaság, ami ehhez a műfajhoz elengedhetetlen. A műfaj amúgy még véletlenül sem retro, hanem modern, populáris rockzene, amúgy amerikai módra – nem csoda, hogy otthon már fel is futottak, és a Disturbed-dal turnézhattak, arról nem is beszélve, hogy Mike Portnoy is meghívta Lzzy-t vendégszereplni a készülő Adrenaline Mob albumra. Mindezt 2009-es, erős debütlemezükkel érdemelték ki, amelyre emlékeim szerint legalább 4-5 rockslágert szültek. A második etap áprilisra van beirányozva, de addig is itt van egy 4 számos kislemez, hogy képben maradjanak a rajongók, merre is tartanak a fiatal rocksztár-jelöltek. Nos, az irányvonal nem változott, talán csak az a kommersz él lett még jobban kidomborítva, ami mindig is ott volt a dalaikban, de a Halestorm továbbra is klasszikus hard rockot tol jó adag modern, fiatalos érzékenységgel megbolondítva.

Egy rossz szavam se lenne az EP-re, ha nem akarták volna a dalokat feldobni valami különlegességgel: a címadóba valami kiabálós-rappelős betétet illesztettek (lehet otthon náluk még mindig gerjednek erre a népek), a Daughters of Darknessbe pedig a Vaya Con Dios Na, Na, Na c. örökbecsú sorát értelmezték át. Ezt leszámítva korrekt kedvcsináló a kiadvány, a Hello, It’s Mz Hyde a punk-rock felszabadult könnyedségét ötvözi a modern rockzenék tökösségével, a Blink182-től kölcsönzött címmel bíró Rock Show egy laza, ráérős rockdal, koncerten tetszetős pihenős dal lenne két mocskos rock ’n roll között, a Daughters of Darkness pedig kicsit szigorúbban riffelő darab – csak a Here’s To Us nem hiányzott innen, ez ugyanis egy szokványos rockballada, amihez hasonlókra kismillióan elsajtoltak már kismillió könnycseppet. Aki nem ismerte eddig a bandát, de vevő lenne fiatalos, könnyen emészthető hard rockra, az inkább a debütlemezzel kezdjen, aki viszont már számolja a napokat április 10-ig, az nyugodtan ruházzon be az EP-re. Mindenesetre remélem, hogy a fiúk-lányok nem lőtték el minden puskaporukat a ’Hello, It’s Mz Hyde’-dal. (Tomka)


Isole: Born From Shadows (2011)

Lassan két éve annak, hogy a magazin hasábjain jól megdicsértem az Ereb Altor második stúdióalbumát, de a némi gonoszkodással Bathory Tribute-nak is nevezhető formáció két tagjának főbandájáról, írásom tárgyáról eddig még nem ejtettünk egy árva szót sem! Pedig ha van underground csapat, amely megérdemli a címlap-sztorit, akkor ők azok, úgyhogy ebbéli mulasztásunkat ezennel orvosolnám, és igen, a kukoricán térdepelés is megvolt. A ’Born From Shadows’ ráadásul már az ötödik nagylemeze a svéd Isole-nak, és bizony közel hibátlan munka! Ugyan nem ismerem töviről-hegyire a teljes életművet, de amennyire tudom, egy egészen kiegyensúlyozott diszkográfia az övék – különösebb hullámvölgyek és csúcspontok nélkül.

Epikus doom metal a játék neve, és azt gondolom, ezzel elmondtam mindent. Ez a stílus a metalon belül mindig is egy amolyan mostohagyermeknek számított, mert bár a legtöbb műfajtárs, ha csak egy ízben is, de trendet, irányt mutatott, követőket nemzett, az epikus doom azonban valamiért sosem tudott kitörni az underground-ismertség áldásos félhomályából. Nem is nagy a paletta, hasonszőrű brigád nem terem minden fán: a Solitude Aeturnus tízévente ad jelet magáról, a Candlemass újfent beadta a törölközőt, a Memory Garden sem volt túl aktív az utóbbi egy esztendőben – és most csak a legnagyobb neveket említettem. Persze a földkéreg legalsó bugyraiban ott munkálkodnak konokul a kultabbnál kultabb epikus doom kismesterek (Atlantean Kodex, Doomshine, While Heaven Wept, Solstice etc.), és bár tényleg baromi jó számaik vannak, koncertről-koncertre húsz embernek játszanak… No, aki betéve ismeri ezeket, az egy igazi „true” arc!

Az Isole fiai egyébként nem tegnap vették kézbe a hangszereiket: az elődjükként funkcionáló Forlorn ugyanis még 1990-ben látta meg az északi holdvilágot, csak ugye már akkor is túl sok banda futott ezzel a nem túl szerencsés névvel (= szánalmas, elhagyatott), s a valóban kétségbeesett próbálkozások után, 2003-ban alakultak Isole-lá, majd igen gyorsan beindult a szekér, volt, hogy évente adtak ki albumot. (A 2008-as ’Bliss Of Solitude’ borítóját pedig hazánkfia, Sallai Péter készítette, ha nem hiszed, járj utána!) A tavaly október végén megjelent ’Born From Shadows’ is olyan, hogy lazán szinonimája lehet a veretes epic doom metalnak: javarészt lassan örvénylő-hömpölygő és középtempóban zakatoló, nagylélegzetű szerzemények kaptak itt helyet, s egy dalon belül is jellemző a tempó- illetve témaváltás. Emellett az ének hála a jóistennek nem az a nyávogós Ozzy-kópia, mint oly sok stoner/doom kompániánál, hanem nyers, csiszolatlan, ámde mégis szenvedélyes pogányorgánum, és hogy kerek legyen a történet, elvétve még hörgésbe is belebotlunk. Az Isole muzsikája pedig igen markáns hangulattal bír: amolyan jó értelemben véve komor, deprimáló színezet jellemzi a számokat, e tekintetben helyenként a My Dying Bride-ra hajaznak, noha az összkép náluk nem annyira gyászos és reménytelen, mint a brit doom/death alapítóatyák éjfekete halálzenéje. Száz szónak is egy a vége: az Isole az ötödik lemezével végképp megérett arra, hogy betöltse a Solitude Aeturnus és a Candlemass által hagyott űrt, és a magasba emelje a doom metal megtépázott zászlaját! (Mike)


The Anabasis: Back From Being Gone

A The Anabasis esetében új értelmet nyert a project kifejezés: a Barry Thompson dalszerző által megkomponált lemez zenei részét saját elképzeléseik szerint, otthon játszották fel a kiválasztott muzsikusok, majd az internet segítségével juttatták vissza az alkotóhoz. A ’Back From Being Gone’ tehát egy rendkívül izgalmas, világméretű vállalkozás eredményeként született meg, mondanom sem kell, hogy az ilyetén munka során felmerülő esetleges problémák száma végtelen, de ugyanakkor – az ahány zenész, annyiféle zenei gondolkodás elvén – magában rejti valami különleges, valami teljesen más és eddig sosem hallott létrehozását is.

A megvalósítás azonban felemásra sikerült, ennek oka a munka részleteinek ismerete nélkül pedig nem pontosan azonosítható. A dalok komplex szerkezete és hangszerelése alapján világos, hogy a szerző szándéka egy olykor keményebb rockba hajló, de alapvetően mégis inkább a hetvenes évek világát idéző prog. rock mestermű megalkotása volt, a kérdés az, hogy a végeredmény középszerűsége és hangulati homogenitása a felvétel speciális körülményeinek, vagy egész egyszerűen magának az alapanyag középszerűségének köszönhető-e. Vannak emlékezetes pillanatok, különösen igaz ez a pszichedelikus, elszállós részekre, de valahogy mégsem áll össze egységes egésszé. A helyzetet súlyosbítja a gyakorlatilag demó szintű hangzás, az öncélú, és a koncepcióba gyakran abszolút nem illeszkedő hangszeres szólók, Per Fredrik Åsyl énekes érzelemmentes teljesítménye pedig a produkció teljes ellaposításában vállal kiemelt szerepet.

Leginkább mégis az ívet hiányolom, ami talán a legalapvetőbb feltétele egy olyan műfajnak, ami nem elsősorban dalokban, hanem koncepciókban gondolkozik. Személy szerint azt érzem, hogy valaha, a kezdet kezdetén lehetett valami ilyesmi a szerző fejében, ám mindezt ő maga ítélte halálra azzal, hogy szabad kezet adott a közreműködő művészeknek. Márpedig a csónak csak akkor halad előre, ha egy irányba húzzák! Innen nézve pedig talán nem is feltétlenül fontos okokat keresgélni. (Bazsa)