A legdögösebb bostoni banda - Aerosmith életmű I.

- Remek idők jártak akkoriban, emlékeim szerint az ifjúság forrongott. Woodstock valami hihetetlen parti volt, ott álltál a sötétben, a fűtől már egyetlen összefüggő mondatot nem tudtál kinyögni, és dörömbölt a Who, meg a Jefferson Airplane…
- Na, és utána, az a buli Sunapee-ben? Ahol először láttad Joe-t…
Steven vigyorog, egy pillanatra kibukkan hiányos fogsora. Felém mutat, fejét oldalra dönti, majd nagy nevetés robban ki belőle.
- Az is baromi jó volt!
Mosolygok, aztán keresgélek valamit a papírjaim között.
- Tom azt mondta, hogy korábban már ők is láttak téged egy koncerten… még évekkel azelőtt. Erről te tudsz?
- Csak azóta, hogy elmesélték – feleli egyszerűen.
- Jó, akkor most beszélgessünk Sunapee-ről és Bostonról – kérem fel vidáman, majd mindketten elhelyezkedünk a foteljeinkben. Kattan egyet a diktafon, Steven pedig elkezdi lökni magából az infókat…

Sunapee, Egyesült Államok, 1969 augusztusa

A koraesti forróság nagyon megviselte harcsaszájú hősünket. Egész délután a Unionon kóborolt, néha felhajtott egy sört, öt körül bedobott egy jó hamburgert. Ácsorgott az utca túloldalán egy klassz csaj – virágot viselt a hajában, stoppolt. A szent cél érdekében megoldott két gombot a blúza felső részén, aztán előrehajolva próbálta megállásra késztetni az autósokat. Éppen akkor járt sikerrel, amikor Harcsaszáj odalépett volna hozzá, hogy megkínálja egy cigarettával.
- Merre megy, kedves? – vigyorgott rá vissza a Pontiacból egy drótszemüveges férfi.
- Woodstockba!
- Szállj be!
És ennyi volt, a virágos leányzó el is tűnt egy szempillantás alatt. Harcsaszáj szemöldöke felszaladt – vajon mit akar ez a leányka Woodstockban? Három napja sincs, hogy leszállt az onnan jött buszról, a hacacáré már majd egy hete véget ért. Ennek ellenére a szőkeség lelépett… talán azt remélte, hogy még tart a buli. Woodstock említése egyébként határozottan rosszul érintette őt, mivel sok más gátlásával együtt a barátnőjét is ott vesztette el. Mindenesetre hosszú hajú hősünk ezután egy vállrándítással elintézte a dolgot, és elindult a mellékutcák füstös klubjai felé.

A nyári meleg kezdett egyre elviselhetőbb lenni, ahogy a hűs szellő becsapott Harcsaszáj ujjai közé. A lepukkadt bár előtt igen sokan várakoztak a bejutásra. Volt köztük motoros, hippi, és sima kis átlag fiatal is.
- Héj, Steven! – szólalt meg valaki a sorban, majd bevágódott Harcsaszáj mögé, tudomást sem véve a bejáratnál feltorlódott tömegről.
- Szevasz, Doug!
- Na, hogy vagy? Eldöntötted már, mit akarsz csinálni?
- Persze, bandát keresek, amint lehet! – vágta rá Harcsaszáj. – Addig nem vagyok hajlandó visszamenni Yonkersbe, amíg nincs mögöttem egy dögös csapat… ez egyértelmű!
- Na, és hol találod meg azt a csapatot?
Steven megszívta az orrát.
- Lehet, hogy pont itt! Ki játszik este?
- Valami The Jam Band. Ismerem a gitárosukat, nem egy B.B. King, állítólag a csajok a külseje miatt teljesen rá vannak cuppanva, de a zenéje csapnivaló…
- Blues?
- Jaja…
Harcsaszáj összecsapta a tenyerét, széles ajkai átható és bizarr mosolyra nyúltak szét.
- Hát akkor... lássuk a medvét!

Röviddel a fellépés kezdete előtt Joe még egy doboz Budweiserrel a kezében lazított az öltözőnek éppen aligha nevezhető helyiségben. Az oldalán egy ócska, kopott Telecaster, meg egy újabb Les Paul pihent a székeknek támasztva. Böfögött egy nagyot, aztán a szemközti falon lógó Keith Richards plakátra pillantott. Felemelte a sörös dobozt, és az utolsó kortyot az angol srác tiszteletére hajtotta fel.
- Uraim, kezdünk! – lökte be az ajtót egy napszemüveges alak, majd magához intette a zenekart.
A zenészek összeszedték a hangszereiket, aztán a sötét folyosón keresztül felmásztak a világot jelentő deszkákra.
- Hello srácok! – szólt bele a mikrofonba a szemüveges alakzat. – Velünk vagytok, kölykök?
A közönség egy emberként választ, közben a banda összedugta az erősítőket, a dobos rávert néhányat a tamokra és a pergőre. Füstös hangulat, tompán villódzó fények uralták a helyiséget, a fű szaga már kezdte átitatni a levegőt.
- Az a srác ismerős, nem yonkersi? – mutatott Steven a színpad felé, éppen a basszusgitárost szemlélve, de Doug a fejét rázta.
- Kizárt!
- Oké… a harmadik kör után már mindig ismerni vélek valakit – röhögött Harcsaszáj, aztán rákacsintott egy szőke leányzóra.
- Ma este elhoztuk nektek a környék egyik legjobb csapatát! Köszöntsétek szeretettel a Jam Bandet! – a felvitt hangsúly és az olcsó sör megtette a hatását, a közönség hatalmas sikollyal üdvözölte a színpadon lévőket, mintha maga a Beatles jelent volna meg.
Joe a mikrofonhoz hajolt, megszívta az orrát. Nem tudta úgy feltornázni a hangját, mint a menedzser az előbb, inkább csak hebegett-habogott, pedig már jó néhány éve zenélt a társaival.
- Köszönjük, fiúk-lányok… Akkor, kezdetnek egy Yardbirds, kicsit átértelmezve…
Sikoly és taps, majd egy pillanatra csend.
- Akkor egy, két, há’, négy…
És belecsaptak a lecsóba rendesen, a bárpulton megrezzentek az egymás mellé állított üvegek.
- Jól szól! – üvöltötte Harcsaszáj elégedetten, miközben egyre közelebb oldalgott a szőkeséghez, azonban idővel a mosoly leolvadt a tekintetéről.
A banda jól szólt, Joe mindent beleadott a játékba, óriási elánnal tépte a húrokat, de… hát, igen, Steven a fejét akarta fogni a zene hallatán. Hibát hibára halmoztak, rettentően pontatlanul játszottak, bár mentségükre volt mondható, rettentően jól néztek ki a színpadon. Sőt, annál is jobban…
- Ezek a srácok szarabbak, mint hittem! – elégedetlenkedett Doug. – Ezt rossz hallgatni…
- Hagyd a fenébe, szerintem nem csinálják rosszul! – csóválta a fejét Steven. – Nem szarok, kicsit pontatlanok, de erő az van bennük.
Harcsaszáj gondolkodóba esett, egy pillanatra még a szőkét is elfelejtette, aki hamar egy motoros ölelésében kötött ki. Ha nem is varázsolták el a srácok, de nagyon tetszett neki, amit látott. A gitáros csóka eszméletlen volt. Nem egy Hendrix, de a kiállásában, a stílusában és a megjelenésében benne volt minden, amiért például a fél világ bolondult a Rolling Stonesért. Ennél már akkor sem lenne vagányabb, ha a félméteres farkát lengetné a kezében…
- Csessze meg, szívesen zenélnék ezekkel az arcokkal! – állapította meg Steven, aztán meghúzta a sörét. – Jó srácok… kár, hogy tényleg szarul játszanak.

Boston, 1970 szeptembere

Steven, akit immáron az egy évvel ezelőtt megismert Jam Band tagjai cipeltek fel a vállukon a lakásukba, úgy dőlt el az ágyon, mint egy élettelen krumpliszsák. A ruhája cigarettától, fűtől és alkoholtól bűzlött, de a többiek sem voltak éppen józanok.
- Pajtás, ezt még sokáig fogjuk emlegetni! – morogta alig érthetően Tom, majd a sarokban lévő fotelra vágódva kezébe kapta a Fenderét. Nem maradt ott sokáig, hamarosan kicsúszott a hangszer elernyedt kezei közül.
Joe a fürdőbe ment és megmosta az arcát – a képe sápadt volt, a szemei karikásak. Egyáltalán nem érezte jól magát, sejtette, hogy hamarosan viszont fogja látni a nemrég felhajtott tequilát.
A srácok idestova fél éve voltak ebben az állapotban, estéről estére. Mikor egy zajos Rolling Stones buli után eldöntötték, hogy együtt fognak játszani, nem is gondolták, mennyire hosszú időbe fog telleni, míg végre tényleg eljutnak oda, hogy közös bandában zenéljenek.
Amikor Joe kissé felelőtlenül kijelentette a Statisfaction szólója alatt, hogy „márpedig így mi is tudnánk játszani”, kezdetét vette egy hosszú út, aminek most értek a végére – hogy aztán ráléphessenek egy újabbra. Steven akkoriban a William Proudban zenélt, de a kissé pontatlan, ám igazán dögösen játszó Joe-ért gondolkodás nélkül ott hagyta a csapatot. A két karakteres zenész azonban hetekig vitatkozott azon, pontosan kik is zenéljenek a csapatukban. Joe ragaszkodott régi barátjához, Tom Hamiltonhoz, aki már a Jam Bandben vele basszusozott, míg Steven először Ray Tabanot, majd Don Solomont akarta benyomni a csapatba. Tabanóból végül is másodgitáros lett – pedig Joe ezt egyáltalán nem akarta. Ő magányos gitárhős akart lenni, amolyan amerikai Pete Townshend, vagy inkább Jimmy Page. De nem, Steven mindenképpen ragaszkodott a sráchoz. Tom pozíciójának nem mehet a rovására a dolog, úgyhogy inkább elfogadta a kétgitáros felállást – de Don Solomonnak már nem akadt helye a bandában.
De még ez sem volt elég. Steven nagy nehezen kinyögte egy idő után, hogy bár eddig dobolt is a legtöbb zenekarában, ezúttal inkább másnak adná az ütőket.
- A rohadt kis egoista! – röhögött magában Joe, szinte állandóan, ha erre gondolt.
Végül is találtak az ütők mögé egy másik yonkersi srácot, bizonyos Joey Kramert, aki a csapatért még a Berklee-t is hátrahagyta… felelőtlen egy döntés volt, aggasztotta is kicsit Joe-t a dolog, de aki onnan jön, az legalább egy kicsit érthet a hangszeréhez.
Az ötfős társaság lassan megpihent, Joe is nyugovóra tért, bár éjszaka még legalább háromszor kellett felkelnie okádni. Reggel aztán mindenki mosott rongyra hasonlított, kivéve Stevent – ő kutya jól bírta az alkoholt.

Másnap reggel a fiúk hátrahagyták a Commonwealth Avenue 1325. alatti lakást, a néhány nap alatt már alaposan lelakott kis barlangjukat, majd kezükben a hangszereikkel levonultak a közeli egyetemi kollégium pincéjébe. Kereken tíz dollárért kapták meg a helyet, ami még egyáltalán nem terhelte meg őket – noha az alkalmi melókból kezdtek kifogyni, a zenélés meg egyre több időt vont el az életükből.
- Na, először is! Kezdünk a Poison Ivy-vel, aztán jöhet egy The Last Time! – jelentette be Steven, miközben felkapaszkodott a lépcső tetejére, akár egy tanár. – Ritmust tartani, hangokat megtalálni, különben seggbe lesztek rúgva!
A srácok fújtattak, Joe összeráncolta a szemöldökét. Tudta, hogy Steven tényleg tanítani fogja őket, hogy ne csak menőn és dögösen, hanem pontosan is tudjanak zenélni, de ennyire arcátlan pimaszkodásra azért nem számított. Szénné égett az egója, mikor harmadszorra sem tudott pontos hangokat lefogni az első dalban, Steven pedig újra és újra lefújta a nótát…
- Cseszd meg, Harcsaszáj! – horkant fel Joe, majd leakasztotta a válláról a Les Pault.
Tom az erősítőnek dőlve figyelte az eseményeket, Joey, a zeneiskolából szabadult tanonc meghúzódott a háttérben – szégyellte, hogy mindenféle előképzettsége ellenére majdnem ugyan olyan szarul játszott, mint a többiek.
Steven leült a lépcsőn, lábát lelógatta a korlátok között. Várta, hogy Joe lehiggadjon, majd visszatérjen. Öt percet adott neki – de a gitáros négy után megérkezett.
- Hagyjuk ezt a szart, játsszuk a Jumpin’ Jack Flasht!
Steven tudta, hogy az sem fog jobban menni, de vállrándítással elintézte az ügyet. Akkor legyen a Jump…
A srácok élete a következő jó egy évben a gyakorlás jegyében telt, még annak ellenére is, hogy Joe rendületlenül dúlt-fúlt, valahányszor Steven hirtelen felindulásból hozzávágta a „tehetségtelen”, a „kisstílű”, vagy a „béna” jelzőket. Veszekedtek is elég sokat, Steven hamar közutálatnak kezdett örvendeni, de ki a fene dobna el egy ilyen jó hangú, kicsit még Mick Jaggerre is hajazó énekest? Ugyan így badarság lett volna megszabadulni egy csiszolatlan gyémántnak tetsző bandától.
- Kitartás, srácok, kitartás! – erősködött mindig Steven, de a gyakorlásnak végül meglett az eredménye.
Hamarosan kocsiba pattantak és meg sem álltak Massachusettsig. Hopkintonban volt az első hivatalos fellépésük, ahol egy gimnázium tornacsarnokában kellett zenélniük. Izgatottak voltak, de legalább felkészültek, ráadásul hoztak magukkal néhány saját nótát, amiket Joe és Steven együtt agyalt ki a gyakorlások szünetében. Ezek voltak a Movin’ Out, a Somebody és a Walkin’ The Dog, de mivel a közönséget be is kellett etetni, előkaptak pár Rolling Stones és Led Zeppelin dalt is.
- Istenem, de jól áll a kezében a gitár! – gondolta a mikrofon mögött állva Steven, amint büszkén végignézett az általa kinevelt Joe-n. – Ha ezzel a sráccal nem futok be, akkor senkivel…
A csapatot ekkor már Aerosmith-ként konferálta be a főszervező – ez volt az a név, amit Joey javasolt nekik, egy Harry Nilsson album meghallgatása után.
Aerosmith, az új Rolling Stones, akik olyan kemények, mint a Led Zeppelin… nem rossz, nem rossz! – gondolta magában Joe, majd vigyorogva belecsapott a Gibson húrjaiba.

Folytatása következik…

Szerző: TShaw

Chain Reaction nóta – Steven Tyler egyik első rögzített demója:

A Chain Reaction sikertelen kislemeze, a The Sun: