fbpx

Amikor fordí­tva sül el a fegyver: Amorphis, Leprous, The Man-Eating Tree - Club 202, 2012.01.08.

írta Hard Rock Magazin | 2012.01.13.

Szeretem az előzenekarokat. Azt, hogy vannak – és nem rögtön a főattrakcióba kell belemerülni egy-egy estén. Sokszor persze nem csak ráhangolódásnak jók a kötelező felvezető bandák, igazi ínyencségekkel is lehet így találkozni, mint például a Septicflesh-sel az Amon Amarth, vagy a Von Hertzen Brothers-zel a Pain of Salvation előtt. Sajnos nem ez a gyakoribb, de most az Amorphis – illetve a kiadójuk – rendesen beleválasztott a felkapaszkodó, fiatal zenekarokba: míg a patinás múlttal bíró főzenekar már több éve állandóan úton van, és láthatóan rutinból rázza ki magából az egyes koncerteket, addig a Leprous épp azon ügyeskedik, hogy a progresszív metalban hozzon friss hangot, az estét nyitó The Man-Eating Tree pedig a tavalyi év talán legjobb dark/doom metalos anyagát rakta le az asztalra, reményt támasztva, hogy talán még nem kell temetni ezt a dark rock/metal műfaját. Kettőjüknek köszönhető, hogy ez az este emlékezetes évköszöntővé avanzsált.

Épphogy volt ideje beérni a ’Harvest’-nek a hallgatóságban, máris ellátogatott hazánkba Vesa Ranta, a Sentenced volt dobosának új bandája: üröm az örömben, hogy Ranta személyesen nem vesz részt a turnén, mivel nemrég született gyermeke – helyette Aksu Hanttu, a TMET-hez hasonló stílusban mozgó Entwine dobosa püfölte a bőröket. Még egy fekete leves jutott a nyitásra, méghozzá az, hogy az előzenekart most (sem?) tisztelték meg rendes hangzással: az első két szám alatt uralkodó koszos-zajos hangkép rendesen lekanyarított az élvezeti értékből. Pedig a ’Harvest’ számomra legkedvesebb duójával, a Harvest Bell-At the Green Country Chapellel nyitottak, ám se a szám húzása, se a szépségesen lamentáló énektéma ereje nem jött át. Pláne azért, mert Tuomas Tuominen nem kapta meg azt a helyet a hangzásban, amit kiérdemelt volna. Szívbemarkoló vibratóját rendre elnyomták a gitárok és a dob, így keserédes dallamai gyakran belevesztek a vaskos gitártémák hömpölygésébe. 

Heidi Määttä billentyűslányt is elrejtette a csapat (csakúgy, mint a While Heaven Wept a női szintisét), igaz, őt csak fizikailag – amikor kellett, zongorafutamai kísértetiesen visszhangzottak a háttérben. Helyette inkább a bal oldali gitáros szekciót lett volna jobb kissé elbújtatni, ugyanis az új tag Antti Karhu, és Mikko Uusimaa basszusgitáros fazonilag eléggé kilógtak a bandából: előbbi úgy nézett ki, mintha éppen egy „emocore” bandában zúzna, és ehhez illő színpadi mozgást is produkált, Mikko pedig csak szimplán unottan, fapofával pengette végig a bulit. Őket ellensúlyozta a jobb szélen a kétméteres, ex-Poisonblackes Janne Markus, akinek a dalok gyönyörűséges gitárszólóit köszönhettük. A The Man-Eating Tree aktivitása zenéjük tempójához mérten szolid volt, azért beiktattak néha egy-egy pozíciócserét, hogy vizuálisan is fenntartsák a figyelmet – erdő mélyére kalauzoló, impozáns háttérvásznukat ugyanis nagyrészt kitakarta az Amorphis dobcájgja.

Tuominen többnyire a jobb szélen, „odaszögelve” dalolt, csak egy megmozdulása volt, az viszont aranyat ért: a vége felé térdelt le, imádkozó pózba vágva magát – talán az Amended alatt –, középen, mintha csak a Gethsemanet énekelné a ’Jesus Christ Superstar’-ból – ha tudnak ilyen hatásosan is „játszani”, akkor miért nem teszik gyakrabban? Sebaj, teatralitásból kaptunk később eleget; itt nem a kommunikáció vagy az ereszd-el-a-hajam volt a lényeg, hanem az a félórányi, atmoszférikus melankólia-kaland, amit Markusék prezentáltak. A végére sikerült úgy beszippantaniuk – legalábbis engem –, hogy egyáltalán nem volt zavaró, hogy bemelegítő bandaként lassan őrlő, középtempóban vánszorgó dalokat vesz elő: egyrészt csempésztek azért szikár zúzdákat itt-ott a zenébe és a programba (The White Plateau), másrészt az olyan dalok, mint az Amended, hihetetlenül szuggesztív hangulattal bírnak, olyannyira, hogy még a rég nem látott vendégként üdvözölt libabőr is felkúszott a karomon. Azért nem valami magába forduló, depresszív koncertet adott a banda, hiszen elővették a ’Harvest’ két „slágerét” is, a klipesített Armed-ot, illetve a még nagyobbat szóló, szimpatikusan fülbemászó refrénnel megáldott Code of Surrendert, ami nem csak az első sort késztette masszív headbangelésre, de egyeseknek az éneklési kedvét is meghozta.

A The Man-Eating Tree dalai rendkívül kifinomult drámai érzékkel bírnak, a zenészek teljesen egyszerű és közérthető témákból tudnak hangulatos és fülbemászó dalfolyamot alkotni: az Amended azóta jár a fülemben, hogy a koncerten (újból) lenyűgözött. Remélem valaki Tuominen kérésének megfelelően tényleg visszahívja őket – talán a hamar érkező harmadik nagylemezükkel…

A Leprousnak van stílusa. Nem elég, hogy sok helyről merítő, mégis egységes zenéjük frissnek hat a túltelített metal színtéren, de láthatóan a koncertezésről, a szórakoztatásról és a megjelenésükről is határozott elképzeléseik vannak. A piros-szürke-fekete különböző kombinációiban, öltönyben-ingben fellépő fiatalok (elég csak ránézni a dobos Tobias Ørnes Andersen kölyökképére!) nem csak egy zeneileg tökéletes koncertet adtak, de mellé még őrületes showműsort is prezentáltak. Persze ehhez kell egy jó nagy adag exhibicionizmus is, de rocksztárság nincs is anélkül, hogy valaki ne produkálná magát – márpedig ebben a zenekarban érzésem szerint megvan a potenciál ahhoz, hogy a prog. metal (underground) sztárjaivá váljanak, akik képesek megszólítani, és az okosabb zenéknek megnyerni a fiatalságot. Merthogy itt hiába ment a proggerkedés dögivel, matekozós, majd beszaggatott gitárfricskákkal, eszement dobütemekkel, attól még aki akart, végigdarálhatta a bulit, mintha csak egy belezős death metal zenekar zúzna fent a deszkákon.

A norvégok se kímélték magukat, thrashereket megszégyenítő módon headbangelték végig a bulit, hogy épp csak a fejük nem szakadt le; előszeretettel mászták meg a hangládákat, főleg a gitárosok és Einar Solberg énekes-billentyűs, aki nem átallott néha-néha a földön fetrengve, kifacsarva ordibálni-visítozni sem. Solberg amúgy élőben is hozta a ’Bilateral’ impozáns magasait, csak a hörgés, ordibálás nem megy szegénynek, ahhoz „kevés” a torka. Sajnos a lemezen fontos háttérvokálok sokáig nem jöttek meg, azért a végére, az Mb. Indifferentiara összekapták magukat, és elnyomták a Queenes ihletésű kórusokat tisztességgel. A legütősebb show-t az élőben is kellően odapakolt Waste of Air alatt adták: a dal elborult középrészénél mozgott együtt, ütemre a négy zenész, „lassított felvételben” guggoltak le és emelkedtek fel a zene „húzására”, miközben alulról fehér fények kölcsönöztek kissé horrorisztikus színezetet a jelenetnek. Nem egy nagy vásziszdasz, de mégis rendkívül hatásos volt – így kell nulla pénzből, díszletek és kellékek nélkül hangulatot teremteni.

A Leprous bő 40 perces bulija egy őrületes-zseniális tour de force volt, ami alatt mindenből kaptunk, amiért a metal zene szép és jó dolog: kraftos, kemény riffeket, megkapó, megadallamos énektémákat, technikai finomságokat, mindezt intenzív, energikus és felszabadult előadásmóddal megspékelve. Egy egyéni látásmódú zenekar hozta el a zúzdáit (Waste of Air), slágereit (Restless, Thorn) és atmoszférikus darabjait (Passing, MB. Indifferentia) egyaránt, zárásként pedig a bő tízperces, Leprous-esszenciának számító Forced Entry-t vezették elő – jó tudni, hogy léteznek még olyan zenekarok, akik tisztában vannak azzal, hogy mik a legjobb dalaik. Simán elhallgattam volna még kétszer ennyi ideig is a bandát, a srácok ugyanis ügyesen strukturálták a bulijukat, egymásba fontak dalokat, elektronikus átvezetővel szórakoztattak a szünetekben, mint a Skindred. Egyszer elszállós, vizionárius passzázsokat toltak, máskor már-már indusztriálba hajló zúzdát tekertek nekünk – a dalválasztás (és maguk a dalok) olyannyira változatos(ak) voltak, hogy 40 percen keresztül rengeteg ingerrel, hatással, hangulattal bombázták a hallgatót. Igazi energiabomba volt ez a buli, ami számomra az este legjobb előadásának számított. A Leprousról még hallani fogunk, annyi bizonyos!

Tomka

Nem kell különösebben nagy ügyesség, hogy elcsípd az Amorphist mostanában. A mindenévi koncertnaptár biztos pontját jelenti a finn fogat rendszeres visszatérése, a nyári Hegyaljás buli után meg sem lepődtem, hogy a 2012-es koncertszezont ők fogják nyitni a Club 202-ben.

Mivel jómagam sem először látom már a formációt, bizton állíthatom, hogy a srácok neve egybeforrt a minőséggel és a profizmussal. Tényleg, nem kaptam még el őket „gyengébb” formát mutatva, vagy olyankor, amikor épp „rossz napjuk van”. Ami tény, hogy a ’The Beginning of Times’ című új lemez mondjuk nem szakított akkorát, mint az elődje, így előzetesen a setlisttől is féltem kicsit.

Apropó, setlist. Itt éreztem a buli egyetlen hibáját az este során. Kiszámítható volt. Nem volt gáz az új dalokkal, élőben azért rendesen megdörrent a Crack In A Stone, vagy a Mermaid (mondjuk a You I Need/Song Of The Sage duót lazán lecseréltem volna egy Beginning of Times/Battle For Light kettősre). Ellenben a maradék 11 nóta újfent ugyanazt a best of-ot jelentette, amellyel minden hatodik hónapban bekopogtatnak hozzánk. Könyörgöm, az Amorphis egy 10 soralbummal és patinás múlttal rendelkező formáció. Nem azt mondom, hogy alapvetően át kellene alakítaniuk a bulijaik struktúráját, de egy picit bátrabban is bele-belenyúlhatnának életművük nem egyértelműen legnagyobb dalaiba, amolyan csemegét szolgáltatva a hűséges rajongóknak, akik mindig kíváncsiak rájuk.

Persze aztán legyen ez a legnagyobb gond, ennek ellenére naná, hogy jó volt a buli. Tomi továbbra is egy t profi frontember, ki átéléssel, és tökéletes énekteljesítménnyel hozza a témáit, de a hangszeresek munkáját sem érheti panasz. Noha a deszkákat nem szabdalják szanaszéjjel, azért rendesen bemozogják, és élettel töltik meg a színpadot. Fölösleges szólóblokkokkal szerencsére nem húzzák az időt, de a dalok közben bőven bemutathatják, hogy fakezűségről senki esetében sem lehet, még véletlenül sem szó.

Amit még egy kis kritika érhet, az a közönség reakciója. A 3-400 fős publikum nem igazán tudott bulihangulatba varázsolódni, a rockerek inkább türelmesen álldogáltak, szolidan headbangeltek a dalok alatt, melyeket természetesen azért hatalmas tapssal díjaztak a konferáló szünetekben. A társaság jelentősebben csak a My Kantele kultikus sorai alatt mozdult meg.

A kissé rövid, de standardnak mondható 15 számos, szűk másfél órás műsor hamar elszállt, a ráadásban a House of Sleep alatt a szokásos közönségénekeltetés sem maradt el, majd megköszönték a srácok a tapsokat, és levonultak. Mit lehet mondani? Ez a koncert teljesen rendben volt. Jó buli volt, elszórakoztunk. De azért egy koncertélménytől az ember mégiscsak katarzist vár, áll leesést, nagyhalált. Az meg elmaradt. Minden szempontból korrekt, és élvezetes, ám kicsit rutinszagú, hogy úgy mondjam: „szokásos Amorphis koncertet” kaptunk.

Setlist:   

Song of the Sage / Mermaid / The Smoke / On Rich and Poor / Sampo / You I Need / Sky Is Mine / Vulgar Necrolatry / Into Hiding / Crack in a Stone / Alone / Silver Bride / Black Winter Day /// My Kantele / House of Sleep

MMarton88

Képek: Karancz Orsolya

Köszönet a Concertonak!

Legutóbbi hozzászólások