Maradványérték - 2011. december II. rész

írta Tomka | 2012.01.06.

A második decemberi kiadás egyik felében egyedi, vagy új utakat kereső zenekarokat veszünk sorra. A Korn a metal határvidékére kirándult dubstepes albumával, az „avantgard metalosoknak” becézett norvég Leprous progresszív berkekben újítgat, miközben elkészített egy tökéletes lemezt, a The Man-Eating Tree azt mutatja meg, milyen komplexen is lehet tolni a dark metalt, a Flower Kingses mellékprojektnek induló Agents of Mercy pedig saját stílusán alakított kicsit. Sajnos ellenpéldák is akadnak, az utolsó 2011-es Maradványértéket a 70-es évek elején a brit rockzene élbolyában tartózkodó Wishbone Ash, a nemrég újjáalakult, majd újra pofára eső To/Die/For, egy új trendi zenekar, és a japán metal színtér egyik vezető zenekara, a Galneryus teszi teljessé. És persze, a trendeknek megfelelően, most sem maradhattunk sátánrock nélkül.

Leprous: Bilateral
Black Veil Brides: Set The World on Fire
To/Die/For: Samsara
Wishbone Ash: Elegant Stealth
The Man-Eating Tree: Harvest
Agents of Mercy: The Black Forest
Korn: The Path of Totality
Galneryus: Phoenix Rising
The Devil’s Blood: The Thousandfold Epicentre

Leprous: Bilateral

A kortárs metal zene olyan, mint Mefityisztó sokseggű állatai. Minden keveredik mindennel, csak éppen sokszor nem éppen életképes a végeredmény. Az eklektika alapkövetelmény, és jelenleg úgy néz ki, hogy egyben a műfajújítás leggyakrabban keresett útja is. Néha csodákra képes, néha nem. A pofátlanul fiatal norvég proggerek is az anyatejjel szívták magukba ezt a sokszínűséget, és két lemezen keresztül kísérletezgették ki saját stílusukat, míg a 2011-es ’Bilateral’-on végleg megszilárdították. Vagyis: tökéletesre csiszolták. Lekerekítették, befogadhatóbbá tették, de úgy, hogy a „technikás” jelzőt sem gyomlálták ki a lemezkritikát írók szókészletéből. Ha a Leprous nem is művel csodákat, annyi biztos, hogy a ’Bilateral’ frissnek és energikusnak hat – tökéletes, amennyire egy ilyen eszement, abszurditásba hajló (elég megnézni aktuális klipjüket) alkotás tökéletes lehet.

Habár hatásaik nyilvánvalóak – a Pain of Salvationtől a dallam- és hangulatérzékenységet (no meg Solberg az énekstílust), Devin Townsendtől az őrület zenei formáit, az Opeth-től a dallamos és durva metal stílusok elkeveresét, a Queentől a kidolgozott kórusokat tanulták el –, mégis könnyen felismerhető, jellegzetes a norvégok zenéje. Operás, érzelmes, de hörgéssel cserélgetett énektémák, modern, kísérteties-kísérletező billentyűs háttér, stílusokon átlépő, változatos gitárjáték, szokatlan ritmusképletek, és hatványozott színpadiasság adja a Leprous esszenciáját. Mindezek erősen rokonítják őket a mostanában divatos indie prog.rock zenekarokkal, mint a Mars Volta vagy a Dear Hunter, és a felsorolt hatások mellett talán ehhez a színtérhez állnak a legközelebb.

Míg a 2009-es ’Tall Poppy Syndrome’ még kissé öncélúnak hatott a különcködés, addig a norvégok a ’Bilateral’-on kerek dalokba szedték agymenésüket: 2011 egyik legjobb „progresszív” lemeze egyenesen fülbemászó, hatásos, és könnyebben befogadható, mint elődei. A daloknak van eleje és vége, és mindegyikbe pofátlanul fogós dallamokat pakoltak – legtöbbet talán Einar Solberg énekes-billentyűs fejlődött, akinek dallamformálása szembeszökőbb, változatossága pedig fület gyönyörködtető. A lemez csúcspontja a Forced Entry, ez a már-már epikus dalfolyam, amibe basszusgitárral kidomborított, elszállós leállások ugyanúgy megfértek, mint magas ívű refrének, lazán odabiggyesztett, szomorkás gitárszólók, vagy tördelt beszaggatások. A dalok többsége két ellentét között ingadozik, egyik pillanatban még borongós, de magas hangon megénekelt melódiákkal ellenpontozott, lassú részben lubickolunk, hogy aztán eszement, zeneileg sűrű bedurvulások között találjuk magunkat. A mechanikus, gépi atmoszféra is gyakran beköszön, de nem monoton riffek, hanem billentyűtémák (Mb. Indifferentia), kántált ének (Mediocrity Wins) vagy kifacsart gitárhangok formájában (a zenekar legkeményebb dalának számító Waste of Air). A végére azért akad tradicionális témahalmozós, de hangulatcentrikus prog.metal is (Painful Detour), a Thornt pedig trombita és az Emperoros Ihsahn vendégszereplése színesíti.

Az egész lemeznek van valami groteszk, különös hangulata – mintha Tim Burton írna ilyen metal zenét. „Merülj alá mélyen / a tudattalan rétegekbe / Vigyázz, hogy ne süllyedj el / Maradj kint, maradj szabad / ne lépj be e pokolba / Oda, ahova én megyek, gondolkodni” – énekli Solberg az Aquired Taste-ben, miközben zenéjükkel pont oda, egy őrületes zenei búvárkodásra invitálnak. A Leproust ezzel az albummal már egészen könnyű megszeretni: a ’Bilateral’ egy tökéletes lemez, amiben érdemes tökéletesen elmerülni… (Tomka)


Black Veil Brides: Set The World On Fire

„Emós köcsögök.” Ez volt az első gondolatom, amikor megláttam a Black Veil Brides Knives And Pens című klipjének első kockáit. Pedig itt kérem, nem erről van szó! A tavalyi év egyik nagy durranása volt Amerikában a Black Veil Brides második lemeze, a ’Set The World On Fire’, pár sorban pedig mi is megemlékezünk róla. A Billboard 17. helyéig kúszott, a zene pedig modern rock. Amolyan crossover furcsaság. Az első lemezt nem hallottam, a másodikon viszont van lopás mindenből. Heavy metalból, power metalból, klasszikus hard rockból, stadionos arénarockból… igazából nem is értem a felhajtást körülöttük. Mármint félreértés ne essék, nem rosszak. Tehetségesek. Ügyesek. Van pár jó daluk. Van pár nagyon jó daluk! Okésak a refrénjeik, a lemezen a gitármunka egész kiváló, vastagok a riffek, megy a zúzás ezerrel, amikor kell… de igazság szerint innen-onnan már hallottunk minden felhasznált elemet, dallamot, panelt, amivel ők dolgoznak. A leginkább egyedi elem a zenében az, hogy az énekes srác bariton, ez a 95%-os tenordominanciájú metalrajongók számára fura lehet, gyakorlatilag egy oktávval lejjebb énekel a fiú, mint amihez szoktunk.

Miért hát a mainstream siker? Hát mert amerikaiak, te pupák! Ott meg aztán teljesen más a zenei kultúra, meg a metal és rockzenei világ, mint Európában. Ahol a nagy tömegek frankón bekajálják, hogy a klasszikus heavy metal kifullad a Priest You’Ve Got An Other Thing Comingjában, meg Ozzy Bark At The Moonjában, ott a poweres elemek, a duplázós témák, a heavys gitárvirgák hallatán naná, hogy leesik mindenkinek az álla. A srácokat meg fel lehet szépen öltöztetni, hol emósnak, hol darkosnak, mikor épp mi a divat, a pofikájuk cuki, a kinéztük kicsit csajos, a tinilányok akkor is kajálnák őket, ha Malmsteent, vagy Hellt nyomnának.

Maga a lemez meg abszolút nem rossz, sőt egész jó. Egyszer-kétszer el lehet hallgatni. Dallamos, vannak benne Kisses, Def Leppardos, Mötley-s elemek, nem fáj ez senkinek. Millió csapat van, akik soha nem lesznek olyan híresek, mint ők, mégis fogósabb dalokat írnak, de hát az élet ilyen. Ha pár éven belül sikerülne akkorává válniuk, mint mondjuk az A7X-nek, vagy a My Chemical Romance-nek, és idehaza is a tinilányok a feketefehérkockás mamuszkájukra az ő nevüket vésnék fel alkoholos filccel, simán nem lenne egy rossz szavam se. Bízom benne, hogy idővel a muzsikájuk majd engem is jobban meg fog fogni. (MMarton88)


To/Die/For: Samsara

Úgy látszik, az old school gothic/dark metalnak befellegzett. Ez alatt nem is a női énekesekkel kiálló, egyre inkább a power metal felé kacsintgató zenekarokra kell gondolni, hanem olyanokra, mint a 6 évvel ezelőtt eltemetett Sentenced vagy a kiégésre hivatkozva feloszló Charon. Míg egyes zenekarokról már azt se lehet nagyon tudni, hogy működnek-e (utánanéztem, és meglepődtem: ki gondolta volna, de még létezik a HIM!), a To/Die/For esetében a feloszlások és újjáalakulások követésébe lehetett könnyen belefáradni. Most kivételesen könnyű eldönteni a kérdést, nemrég jelentkeztek hatodik nagylemezükkel – de hiába adtak életjelet magukról, ez az album egy hamvába holt próbálkozás. A lemez felét ugyanis totálisan érdektelen, nyekergő balladák teszik ki, amiket a zenekar húzóerejének számító, utánozhatatlan hangú Jape Perätalo énekes sem tud megmenteni. Jape orgánumát lehet utálni vagy imádni, szegényen ugyanis egy kiadós Novorin-kúra sem segíteni – de ehhez a diszkós alapokra felhúzott, kicsit keménykedő riffekkel operáló, maszatolós goth metalhoz tökéletesen illik, és neki hála, néhol a Cure-os hangulat is vendégeskedik a dalokban. Azonban a lemez közepét kitevő balladák egyszerűen kiherélik a lemezt, a Folie A Deux például az unalmas giccs iskolapéldája, amit csak a Love’s A Sickness pszichedelikus beütésű furcsasága tud ellensúlyozni. Pedig a ’Samsara’ eleje még nagyon tuti, a Cry For Love ügyeletes HIM-sláger is lehetne, a Kissing The Flames-t fiatalos húzása, és remekül eltalált dallamai avatják be a To/Die/For legjobbjai közé, és a Hail of Bullets is könnyedén lehetne gót-partyk buliszáma. Az unalmas lassúzások viszont folyton megtörik a lemez lendületét, így azt a pár jó számot sincs kedve kivárni az embernek – ennek a felemás végeredménynek pedig valószínűleg egy újabb feloszlás lesz az eredménye… (Tomka)


Wishbone Ash: Elegant Stealth

Andy Powell gitáros-énekes az egyedüli tagja a zenekarnak, aki az 1969-es megalakulás óta rendületlenül kitart. Nos, négy év után jelentkezett új dalokkal az őstörténethez tartózó banda. A zene valahol félúton van a hard rock és az amerikai dallamos rockzene között, de valahogy egyik sem. Amikor jön egy jó kis hasítós gitárrész, rögtön lehűtik valami banális énektémával, de az ének sem különösen kiemelkedő. Szépen, igényesen felépítettek a dalok, csak olyan öreges az egész. Nem indulok be tőle, nincs varázslat, háttérzenének elmegy egy baráti társaság beszélgetésekor, de ez rockzenei teljesítménynek számomra nem elégséges. Talán egy dalban, a Mud-slickben van valami dög, valami blues (Don Airey kezeli a hammondot), de ez csak egy felvétel a 11 közül. A többi felejthető. Lehet, hogy nincs igazam, de nem érzem úgy, hogy ez egy sikervárományos korong lesz. (Bigfoot)


The Man-Eating Tree: Harvest

És akkor most megcáfolom magam: van jövője a „dark metalnak”. Egészen pontosan The Man-Eating Tree-nek hívják. A finn srácok nem csempésztek be új hatást a műfajba, csak épp elvetették az elkoptatott paneleket. Itt nincsenek diszkós alapok, könnyed, bánatukban is csajozós refrének, vagy fájóan egyszerű gitár-sikálások. Vannak viszont 6-7 perces, kellően komplex – de nem túlbonyolított – dalok, és masszív, szuggesztív atmoszféra, illetve – ahogy az már a stílusban alapkövetelmény – szívszaggató vokálok. A zenekar húzóereje Tuomas Tuominen énekes, akinek vibratojaval nem lehet betelni; úgy siratja azokat a dallamokat, hogy közben sosem válik melodramatikussá vagy patetikussá. Hangja ércesen tiszta, témái aprólékosan kidolgozottak, tele hajlítással, apró finomsággal, miközben olyan emlékezetes melódiákat tapaszt a számok élére, mintha Ville Laihiala édestestvére lenne. A Sentenced párhuzam korántsem indokolatlan: habár zeneileg messzebb jár tőlük a The Man-Eating Tree, de zenekart a Sentenced volt dobosa, Vesa Ranta hívta életre, fő dalszerzőjük pedig az a Janne Markus, aki huzamosabb ideig gitározott Laihala oldalán a Poisonblackben.

A ’Harvest’ komoly-komor alkotás, hangulata néhol fennkölt, néhol gyászos – máskor meg olyan könnyedén fújja be magát a hallójáratokba, mint az őszi szellő. Mint az aratás, fáradtságos, de elégtételt hozó munka, ami talán nem elsőre hat, de második-harmadik körben már le lehet „aratni” a ’Harvest’ szépségeit. A gitártémák szikárak, metalosak, ha nem lennének néhol kissé alulkeverve, simán lekaszálnák a hallgatót. A lead témák, a szólók többsége viszont egész egyszerűen gyönyörű, élesen vágnak, visszhangozva visszacsengenek a fülekben, miután véget értek a számok. Többször a doomos érzékenység is megvillan a dalokban, főként a lassan őrlő doom himnusznak is beillő Exhaledben – a szerzemények többsége a ráérős középtempót üti csak meg, de így legalább van idejük belepasszírozni hangulatukat a hallgatóba. Máskor, mintha ha a vihar utáni nyugalmat komponálták volna meg (Karsikko), máskor a halállal kokettálnak egy Type O Negative-átiratban (az Everything Dies bonusz dalában). A ’Harvest’-en nincs töltelékdal, sőt, a lemez fele zseniális, az At The Green Country Chapelnél jobb dalt régóta nem hallottam hasonló zenekartól, a Code of Surrender energikusságával, temperamentumával – és hatalmas refrénjével – emelkedik ki, az Armed pedig slágeres potenciáljával, de mindegyik alkotás elbűvöl valamivel. A finnek kreativitásának forrása egyelőre kiapadhatatlannak tűnik: két év alatt két remek lemez, amik közül a ’Harvest’ mestermunka-gyanús saját stílusában – de minimum potenciális kedvenc. (Tomka)


Agents of Mercy: The Black Forest

Bevallom, nem szerettem az Agents of Mercy-t. Eddig. A szeptemberben napvilágot látott ’The Black Forest’ gyökeresen változtatta meg a véleményemet a zenekarról – ez egy izgalmas, igényes és közérthető progresszív rock lemez. A 2009-es debüt még túl lagymatag, túl aluljátszott volt számomra, amin jócskán javított a 2010-es ’Dramarama’, de végül valahogy az is unalomba fulladt számomra. Nem úgy a ’The Black Forest’, amely egy jóval direktebb, letisztultabb, rockosabb megközelítést követ, amely az év egyik legjobb prog. rock lemezévé avatja a hasonló stílusú Credo (’Against Reason’) és Magic Pie (’The Suffering Joy’) alkotásai mellett.

Aki esetleg nem tudná, az Agents of Mercy a kortárs progresszív rock egyik legnagyobb alakja, Roine Stolt projektjeként indult, ám a zenekar aktivitását tekintve beelőzte a The Flower Kings-t és a Transatlanticot is. Stolt ezzel a zenekarával nem is annyira komplex és bombasztikusra szabott prog.rockot, mint inkább hangulatteremtő, relatív egyszerűségükben is megkapó dalokat komponál. Gitárjátéka is visszafogottabb, inkább siratja hangszerét, mintsem matekozik rajta, és ami még fontosabb, csapatban játszik: itt minden hangszernek van tere, Lalle Larsson mesteri billentyűfutamai, vagy Jonas Reingold dörmögő basszusgitárja legalább olyan fontos szerepet töltenek be, mint az elnyújtottan csengő gitárhangok. Az Agents of Mercy titkos fegyvere Nad Sylvan (Unifaun) énekes, akinek kellemesen meleg, pengeéles orgánuma egyedi melódiákkal delejez.

A lemez zeneisége gyakran a 70-es éveket idézi, a Citadel például egészen hard rockos riffeléssel operál, a Black Sunday néha pedig már-már metalos keménységgel kacérkodik, miközben Sylvan kifejezetten emlékezetes dallamokat csempész a lüktető instrumentális szekció fölé. Balladák terén sem kell szégyenkezniük Stoltéknak, az Elegy minden pillanata aranyat ér a maga csendben koppanó zongoratémájával, elmélázó gitárszólóival. A címadó mellett az album legsikerültebb dalának számító Freak of Life-ot kissé groteszk, cirkuszi hangulata egyéníti, a Queenes vokálok pedig üdítően hatnak ebben a zenei környezetben. Aki szereti a vaskos hangulattal bevont, igényes hangszeres játékkal központozott progresszív rock lemezeket, az semmiképp ne hagyja ki a ’The Black Forest’-et! (Tomka)


Korn: The Path of Totality

A Korn kisebb fajta forradalmat indított 1996-ban, mikor a zenetévék és a média támogatása nélkül második, ’Life Is Peachy’ című albumok a Billboard lista 3. helyén nyitott. Megalkották az ezredforduló mainstream metal zenéjét, a kemény, vad riffek, a feszes groove-ok, és a hip-hop brutális keverékét, melyért hamarosan az egész világ megőrült. Mire a rádiók és a televíziók agyba-főbe játszották dalaikat, már egy egész zenei műfaj, a nu-metal született meg. Az igazi mainstream áttörést persze a harmadik lemez, a ’Follow The Leader’, és a zseniális Freak On A Leash videó hozta meg. Az új évtized elejére istenséggé váló Korn-Slipknot-System Of A Down trió számára azonban eltérő fordulatokat hoztak a 2000-es évek. Míg az utóbbi két csapat a ritkább lemezmegjelenések, és a folyamatos belső viszályok ellenére a rivaldafényben maradt, a hangyaszorgalommal dolgozó Korn fölött kissé eljárt az idő. Az egymást követő, egyre sablonosabb korongok mind a szakmából, mind a fiatalságból egyre kisebb érdeklődést váltottak ki. Utolsó próbálkozásként pár éve megjelent a korai lemezek hangulatát idéző ’Remember Who You Are’. Persze a 90-es évek tini, lázadó Korn fanatikusai már jó ideje kinőttek a bandából, így a relatív sikertelenség deklarálása után pár hónappal közkinccsé is tette Jonathan Davis a nagy hírt: a Korn új vizekre evez, elkészít egy dubstep albumot.

Nálam nagyobb zeneértők azt mondják, hogy a dubstep a 21. század metal zenéje. Állítólag ez az a stílus, amely a 2010-es évek fiatalságának azt a vadságot, és kívülállást fogja nyújtani, amit a 80-as években a metal jelentett. Ebben mondjuk nem vagyok biztos, de a ’Path Of Totality’-t hallgatva úgy érzem, hogy Jonathan remek érzékkel nyúlt bele abba, hogy mi lehet a jövő, és mi felé kellene elindulniuk ahhoz, hogy újra megszólíthassák a fiatalságot.

Nem vagyok dubstep rajongó, mint ahogy Korn rajongó sem. Előbbi stílust különösebben nem is ismerem, párszor a haverok mutatgatták, nem tudtam vele mit kezdeni. Nem is tudom, hogy mi vezetett arra, hogy egyáltalán belefüleljek az előzetesen kiszivárgott dalokba (Kornt sem hallgattam már vagy 10 éve), ám abszolút nem bántam meg, hogy adtam egy esélyt a ’Path Of Totality’-nek.

Többen próbálták már ötvözni a metal zenét az elektronikával, a discoval, vagy a technoval. Véleményem szerint teljesen sikertelenül. Rob Zombietól, Mansontól, a Rammsteintől, a Ministry-től, vagy a Nine Inch Nails-től a szőr feláll a hátamon. Miként azonban a Def Leppard más, mint a Dimmu Borgir (noha mindkettő "rockzene"), a dubstep is teljesen más, mint az indusztriális/ipari alapokon nyugvó disco. Az elektronikus jelleget a végtelenségig-felismerhetetlenségig eltorzított, és széteffektezett gitár, illetve dobhangzás adja a zenében. Ergó nincs tucc-tucc ritmus, nincs lakodalmas rock, a megszólalás, a riffek brutálisak, kemények. Csak teljesen más hangszíneken szólalnak meg a számok, mint amihez a mi fülünk hozzászokott. A basszus, illetve a triggerezett, gépiesített dobok sokkal több zörgést, kattogást, effektet adnak a zenéhez, mint amihez szoktunk.

Mégis, alapvetően rock, alapvetően metal dalok kerültek fel a lemezre, melyek keménysége, agressziója, brutalitása, hogy úgy mondjam, metalossága megmaradt. A köntös viszont a tömény elektronika. Biztos vagyok benne, hogy az olvasók 90%-a számára ez a zene teljesen befogadhatatlan, ellenben nem lepődnék meg, ha a Korn ismét stílust teremtene, és utat nyitna egy, a jövőben mainstreammé válható crossover műfaj számára…

Sajnos az összkép azonban nem teljesen pozitív. Nem elég erős a lemez. A neves, még kreativitásuk teljében lévő underground techno producerek érezhetően terelgették Jonathanéket a dalok véglegessé válása közben. Ezáltal néhány szám igen erős, kiemelkedő, fülbemászó lett… sajnos sok azonban a töltelék, az olyan közepes, szürkébb nóta, amelyikben egész egyszerűen a rockzenei alap gyenge. Jellegtelen a refrén, unalmas, sablonos, nem elég fülbemászó a dallamvezetés… Idővel persze szépen lassan bekúsznak az ismerős melódiák az ember fejébe, de érzésem szerint ebből a lemezből sokkal többet ki lehetett volna hozni. Hosszútávon beszürkül, sajnos csak egy bővebb EP-nyi igazán fogós pillanat került rá. Aki szereti a különleges mainstream zenéket, és nem ódzkodik a 21. századi technótól, mindenképpen adjon neki egy esélyt. Remélem, hogy a pár „kislemezdal” el fogja tudni adni a korongot, és a Korn a ’Path Of Totality’-vel végül meg fogja találni a számítását. A Metallica-Lou Reed kombinációnál mindenképp minőségibb. (MMarton88)


Galneryus: Phoenix Rising

Azt már több éve tudjuk, hogy Japán nem csak a power metal egyik legnagyobb felvevőpiaca, de annak igényes termelője is: az utóbbi évtizedben gombamód szaporodtak el a szigetország fémvitézei, azonban míg a „J-metal” többnyire gondosan besorolt az aktuális trendek mögé – vagy éppen elindította azokat – kevés olyan igényes metal zenekar híre ért el Európába, amik maguk mellé tudták állítani a nyugati rajongótábort is. De nem is a nagy öregek (Loudness, Concerto Moon, stb.) között kell keresnünk a japán power metal csúcsragadozóját: ez inkább az évtizedes múltra visszatekintő Galneryus – már csak azért is, mert a Versailles maximum a csúcsragadó szeretője lehetne. Míg a Versailles a szimfonikus metallal keresztezte nagyszerűen az europower-hagyományokat, addig a Galneryus a Malmsteen-féle neoklasszikus metallal boronálta össze a könnyed, „happy-be hajló” erőmetalt: a Malmsteent is őrületbe kergető virgák vagy a Sonata Arctica-ízű billentyűszólók úgy röpködnek a lemezeiken, mintha az a világ legtermészetesebb és legegyszerűbb dolga lenne (de ismerve a japánok melodrámai érzékét, nem csoda, hogy ennyire rákaptak erre a pátosszal mély rokonságot ápoló műfajra). A Galneryus pályafutását a 2008-as év „törte meg”, ugyanis ekkor távozott Masahiro „Yama-B” Yamaguchi dalnok, aki – így utólag megállapíthatjuk – nagymértékben hozzájárult a Galneryus identitásának kialakításához. Változatos orgánumával a szikárabb témákat ugyanolyan technikai könnyedséggel tudta interpretálni, mint a felhőtlenül szárnyaló dallamokat – a helyére érkezett Masatoshi Ono igaz, minőségi csere, de éppen az egyéniséget nélkülözi.

2010-es és 2011-es lemezeiken ezek következtében az újjászületés megszállottjai lettek: előbb ’Resurrection’, most pedig ’Phoenix Rising’ címen jöttek menetrendszerűen az újabb opusok, amelyek az europower sebességmániájával vágtatnak át a hallgatón, és próbálják meggyőzni őt arról, hogy semmi sem változott. Pedig sajnos változott, a dalok már nem olyan megkapóak, mint a csúcskorszakban, és a 2008-as ’Reincarnation’ prog. power felé kacsintgató, néhol keleties dallamokkal operáló változatossága is a múlté. A ’Phoenix Rising’-on csak a rockos-riffelős Bash Out! – és a lemezt záró csendes-ülős The Phoenix – lóg ki a sorból (jó értelemben). Masatoshi Ono magasabban tolja az énekdallamokat, azaz megfelel a műfaji követelményeknek, de többet nem is csikar ki magából – és ez jellemző az egész lemezre. Syu villámgyors gitárjátéka, neoklasszikus, sűrű szólói viszont mindig lekenyereznek, csakúgy, mint Yuhki billentyűfutamai. Amiért nehéz haragudni a korongra, az az, hogy a Galneryus még így is lejátszaná több megfáradt, európai pályatársát – slágerekben nem szenvednek hiányt, kezdve a klipes Future Never Diestól egészen a HammerFallos kórussal bíró, 7 perces T.F.F.B.-ig. Reméljük, a jövő tényleg nem fog meghalni számukra – volt ez már jobb, de lesz ez még jobb is! (Tomka)


The Devil’s Blood: The Thousandfold Epicentre

Nem csak a NWOBHM és a „sátánista” metal zenekarok élik retro-reneszánszukat, a pszichedelikus rocknak is akad egy-két üdvöskéje: míg a szintén egy Maradványértékben ismertetett, a Jethro Tull dallamvilágát a Black Sabbath ódon hangulatával ötvöző Blood Ceremony valószínűleg mindig is megmarad underground egynapi csodának, addig a holland The Devil’s Bloodot már első lemeze, a ’The Time of No Time Evermore’ megjelenésekor is tisztes hype övezte. Ami nem is csoda, hiszen a holland duó végre nem egy az egyben porolta le valamelyik ’70-80-as évekbeli sztárbanda sikerreceptjét: Luciferrel alapított zenekaruk valamelyest egyéni hangütéssel, és a koszos dallamok mellett kellő frissességgel egyaránt bír.

Habár az okkult-pszichedelikus rockzene elsőre legalább olyan paradoxonnak tűnhet, mint az exploitation-műremek I Drink Your Blood sátánista hippikolóniája, nagyon jól működik ez a hibrid a valóságban. A szuggesztív, hipnotikus ritmusokra jönnek a véresen egyszerű akkordok, a Jefferson Airplane-t idéző énektémák, a pszichedéliát képviselő gitáros- vagy billentyűs színezések, és a gyakran rituálékra emlékeztető, kántálós rigmusokból táplálkozó hangulat. Itt-ott még a 80-as évek poszt-punk/goth/New Wave hangulatának parazsa is felizzik, a kemény, pattogó dob+basszus kettős ritmikájára épülő dalok korántsem annyira elvontak, mint amennyire direkten slágeresek.

Mint a kultstátuszú (illetve afelé kacsintgató) csapatoknál általában, a The Devil’s Blood esetében is sokan csak a demóra, vagy a ’Come, Reap’ EP-re esküsznek, amikből még áradt az underground dohos pinceszaga – azonban a hollandok rajongói esetében ez nem csupán elitista attitűd, sajnos. A lópatások anyagai ugyanis egyre gyengülő tendenciát rajzolnak ki, aminek a ’The Thousandfold Epicentre’ jelöli ki aljpontját: első hallásra bizony gyorsan elsuhan a hallgató mellett a lemez. Az atmoszféra megszelídült, a pszichedelikus elborultság csak nyomokban köszön vissza. A dalok sokszor el-elnyújtottak, indokolatlanul hosszúak, és az egyszerűség itt nem válik előnnyé, ugyanis a zsigeri, parázsló érzések is tompultak a zenében. Persze, azért nincs itt a világvége, már csak azért sem, mert az ördögi légkör sem olyan domináns már a zenében: korrekt lemez a ’The Thousandfold Epicentre’, csak éppen a nagy elvárásokba és a kigyomlálhatatlan hype-ba bukik bele. Az időnkívüli, klasszikus szólók, F, The Mouth of Satan mágusnő kísérteties-egzotikus orgánuma, a nosztalgikus hangzás, az okosan kamatoztatott billentyűs színezések, és egy-két sikerültebb darab (She, The Madness of Serpents) azért megmentik a korongot attól, hogy elkárhozzon a rajongók szemében. Akinek nem jött be a Ghost-féle cirkusz, az nyugodtan próbálkozhat a ’The Thousandfold Epicentre’-vel – aki viszont biztosra akar menni, az ásson visszafele a diszkográfiában. (Tomka)