Maradványérték - 2011. december I. rész

írta Tomka | 2012.01.02.

Az év vége alkalmából dupla kiadásban jelentkezik a Maradványérték rovat, ahol igyekszünk áttekinteni olyan fontosabb albumokat is, amik esetlegesen kimaradtak az éves szórásunkból. Az első részben bemutatjuk a retro metal hullám két fiatal üdvöskéjét, visszatekintünk 2011 egyik legjobb thrash metal lemezére, majd bulizós rockzenét ajánlunk. De lesz szó arról is, hogyan lehet kibírni, amíg az osztódással szaporodó Rhapsody (of Fire) kiadja lemezeit, vagy hogy mért nem fér össze a power metal a harcos környezetvédelemmel…

Widow: Life's Blood
Constantine: Divine Design
Metallica: Beyond Magnetic (EP)
Lazarus A.D.: Black River Flow
Ancient Bards: Soulless Child
Portrait: Crimen Laesae Majestatis Divinae
Twister: Az Ördög Lánya
Eldritch: Gaia's Legacy

Widow: Life's Blood

Úgy látszik, hogy idén nálam a retro a divat. Rákaptam a svéd Portrait-ra és a kanadai Skull Fistre is rútul, most meg az amcsi Widow aktuális korongjától kellett padlót fognom. Csúnya dolog ilyet mondani, de már a borítón feszítő apáca izgalomba hozott, nem beszélve a köntös alatt rejtőző örömökről. Természetesen a CD borító alatt rejtőző örömforrásról beszélek... A lelkesedést az okozza, hogy a tornacipős, Priest-pólós srácok a nyolcvanas évek amerikai power metalját egyesítik a brit heavy metal új hullámával. Maiden, Priest, hogy csak a legegyértelműbb hatásokat említsük, de mindezek mellett egyfajta King Diamond-i hangulat is érezhető a játékukon. Az egyik abszolút kedvencemmel, a Wolffal könnyen el tudnám képzelni őket egy közös turnén.

Az a fura a ’Life's Blood’-ban, hogy nincsenek rajta kiugró dolgok. Semmi meghökkentő, semmi váratlan, semmi emberfeletti. Ennek ellenére már a nyitónóta nyitóriffjeinél kiült az arcomra az ilyenkor szokásos napközis mosoly. A három oldschool-rocker ugyanis olyan eredetiséggel tolja, hogy ha nem ismerném őket, feltétel nélkül elhinném, hogy egy másodvirágzását élő őskövületről van szó, valahonnan a születésem tájékáról. Pedig nem: az Özvegy 2000-ben alakult meg Észak-Karolinában, és még csak a negyedik lemezénél jár.

A ’Life's Blood’-ot, meg úgy am blokk a Widow-t a lendületesség és a fiatalság jellemzi, de a legkiemelendőbbek a karakteres ritmusváltások és az a misztikus, kissé sötét hangulat, amely átszövi a lemez majd' 50 percét. John Wooten ugyan sokat nem agyalt az énektémákon, de egyedi hangszíne és stílusa mégsem hagy kivánnivalót maga után. Hogy megtartsam jó szokásomat, már emelem is ki a markáns riff-és dobtémával indító, kicsit pimasz verzéjű The Burning Ones-t, a ritmusos, metalosabb kiállású Live Beyondot, vagy az agresszív, speedelős I Scream For Ice Queent. Méretes közhely, de ez a zene nem a világmegváltásról szól. Ha viszont valaki szereti a húsz-huszonöt évvel ezelőtti Maiden, King Diamond és Priest albumokat, akkor nem fog mellényúlni ezzel sem. (Jocke)


Constantine: Divine Design

Nem tudom, hogy mi okozza, de manapság csak úgy nőnek ki a földből a jobbnál jobb, fiatal zenészekből álló metal bandák. A Constantine nevű finn formáció is mindössze öt éve, 2006-ban alakult, és idén jelentkezett első lemezével, amely a ’Divine Design’ nevet kapta a keresztségben. Az ünnepi kanyarokra készülvén mindig teletöltöm a telefonomat minden jóval, nehogy unatkoznom kelljen két rokonlátogatás között... idén hamar be kellett látnom, hogy a többi útitársjelölt minden bizonnyal parkoló pályára kerül. A Constantine leginkább Maiden hatásokat idéz, progresszív köntösben, amit tetéz Lassi Vääränen igencsak Bruce Dickinsonos énekhangja. A fiatal srác néhol agresszív megoldásai élményszámba mennek, de az sem kutya, ahogy az egyes daloknál belép a nyitány után. Őstehetség… Néhol a Queensryche két alapművének hangulatát is belevizionáltam a dalokba, leginkább a nyitó Divine Designba és az őt követő The Shadow Withinbe.

Külön üdvözöltem, hogy a finn srácok nem a refrénekre és a slágerességre koncentráltak, hanem jóval inkább hosszabb, összetettebb dalokat vettek fel. Mindössze hét szám található a ’DD’-n, azonban így is egy órás a korong. Van karakterük, a hosszúságuk ellenére viszonylag hamar fülbe tapadnak, de ha nem, az sem gond, hiszen többszöri hallgatás után sem lehet őket megunni. Van benne döngölősebb, rifforientáltabb, de néhol elszállósabb gitárjáték is, mindezek teljes harmóniában egymással. A ’Divine Design’ élő példáját mutatja be annak, hogy hogyan legyen egy hosszú album változatos, de mégis könnyen befogadható.

Nehéz előre megmondani, hogy mit hoz számukra a jövő, hiszen találkoztunk már remekül indító, majd a posványba süllyedő zenekarral, de valami azt súgja, hogy a későbbiekben is érdemes lesz majd odafigyelni a Constantine-re. Akkorra majd az is kiderül, hogy megmaradnak-e a mostani stílus mellett, vagy elkalandoznak más vizekre. Aki csípi az igényes heavy/progresszív metalt, az csekkolja le őket mindenképp! (Jocke)


Metallica: Beyond Magnetic (EP)

Már megint jól csináltak valamit ezek a srácok – no nem Larsék, hanem a menedzsmentjük. A ’Lulu’ pofára esése után nem sokkal piacra dobták a ’Beyond Magnetic’ EP-t, ami a ’Death Magnetic’-ről lemaradt négy dallal próbálja megerősíteni a zenekar renoméját. Négy korrekt dal, és a rajongók máris visszatértek hitükbe. Ezen a kislemezen csak az időzítés a tökéletes, az viszont nagyon: az EP-t ugyanis kvázi születésnapi ajándékként adták ki a rajongóknak (a Fillmore-ban adott négynapos koncertsorozaton hangzott el egy-egy dal), ráadásul Karácsony előtt lett belőle digitális EP, így nehéz őket megvádolni azzal, hogy csak a ’Lulu’ kudarca után akarnak visszatáncolni. Pedig de.

Sebaj, akinek tetszett a ’Death Magnetic’, annak a ’Beyond’-dal se akadhatnak túl nagy problémái. Azért tegyük hozzá, hogy ezek bevallottan demós felvételek, a hangzás és a keverés is olyan – sajnos néha maguk a dalok is. Nekem speciel bejött a ’DM’ „egyet előre, kettőt hátra” attitűdje, amivel visszakanyarodtak a régi lemezekhez, de mégis saját hajuknál fogva rántották ki magukat a ’St. Anger’ mocskából.

Azonban nem véletlen, hogy ezek a dalok maradtak le a nagylemezről: ezúttal nem csak a régebbi Metallica-stílushoz, de konkrét számokhoz is visszanyúltak, a nyitó Hate Train például több helyen a The Day That Never Comest idézi, főleg Hetfield vokalizálása hasonlít néha kísértetiesen, de a Fuel se áll olyan távol a daltól (a Hell and Backben pedig az One leállása köszön vissza). Az anno Shine fedőnéven futó Just A Bullet Away a legkevésbé sikerült dal a gyűjteményen, hiába húzós a fő riff, a dal tökéletesen monoton, kevés váltással bír, Lars pedig olyan álmosítóan játszik, hogy az még tőle is meglepően gyenge. A dalt kettétörő leállás utáni instrumentális rész viszont feldobja a számot, még úgy is, hogy – mint az egész EP-t – erős deja vu érzés lengi körbe. A Hell and Backen Hetfield korrigálja az EP egyik nagy hátulütőjét, a gyengébb énektémákat – ebben a folyton nekilóduló, majd egy helyben toporzékoló dalban egész pofás, sőt, emlékezetes énektémákat tapaszt a slágeresen gyűrűdző riffek és szólók fölé. A zárásként érkező Rebel of Babylon egyértelműen a lemez legjobbja, igazi old school zúzda a lá ’…and Justice For All’, teletűzdelve tempóváltásokkal, szólókkal, amikre még Dave Mustaine is büszke lenne. Részemről a mérleg egy gyenge (Just A Bullet Away), két korrekt (Hate Train, Hell and Back) és egy nagyon jó (Rebel of Babylon) dal, ami így a semmiből érkezve olcsó, de kellemes vigasz, ám – mivel 3-4 éves dalokról van szó – a jövőre nézve nem mond semmit. (Tomka)


Lazarus A.D.: Black River Flow

Dúl-fúl a thrash revival, meg a rajongótábor a nagyok ballépésein, illetve hozsannázik az egyszeri farmermellényes rocker, hogy végre eleget emlegetik kedvenceiket (Larsék csuklanak is rendesen), de nem szabad elfeledkezni a fiatal generációról sem, amelyik a feltámadt óriások árnyékában próbál kihasítani valamicskét a reflektorfényből. De nem kell őket félteni, hiszen tehetséggel a farmerzsebükben azért megy nekik a szekér, az Evile például már itthon is befutott (volna, ha nem marad el a koncert) – a brit zenekarhoz hasonlóan sokat talán csak az amerikai Lazarus A.D.-ről beszélnek a fiatalok közül, akik 2009-ben a ’The Onslaught’-tal támadták be a thrash metal színteret. A wisconsini méregzsákok zenéje csupán minőségében hasonlít brit bajtársaikéra, ugyanis a Jeff Paulick basszusgitáros-énekes vezette thrasherek nem a Metallicát, sokkal inkább a Pantera-Slayer-Testament triót használják sorvezetőnek.

A Lazarus A.D.-t elsősorban azért szokás dícsérni, mert zökkenőmentesen és ízesen keresztezték az old és a new schoolt, azaz a Slayer-féle ösztön-thrasht a modern thrash bandák szaggatásaival, tempótöréseivel. Viszont a ’Black Rivers Flow’ megjelenésével már inkább azért rázhatjuk meg loboncunkat az amerikai zenekar előtt, mert beértek, zenéjük letisztult, és kerek, kőkemény, mégis dallamos dalokat írtak. Már nem csak a macsó durvulatokra lehet asszociálni a nevük alapján, hanem a technikás, mégis pofáncsapó riffek mellett az átgondolt dalszerkezetekre, és a fogós-húzós ritmikára, tempóra, vagy akár dallamokra. Dan Gapen gitáros már a debütanyagon is szépen elkoptatta gitárnyakát, és most sem fogja vissza magát: a szólózás minden fortélya ott lapul a srác kisujjában. Az ő háttérhörgéseit pár dallamkezdemény váltotta fel (Black Rivers Flow, Casting Forward), ami határozottan áramvonalasabbá tette a Lazarus A.D. zenéjét, viszont nem ment a nyaktörő tempó, a harapós riffek, a géppuskaszerű, halálpontos dobjáték vagy a gonoszan köpködött „ének” rovására. Felettébb jól áll nekik, hogy a modern szaggatós, tizenkettő-egytucat keménykedést dallamokra cserélték, bukkanjanak fel azok egy-egy refrénben, vagy lead gitártémában. Ha valaki így 2011 végén, 2012 elején nem kéri számon a világmegváltást és a stílusteremtést a zenekarokon, annak a 'Black River Flow' tökéletes thrash lemez lehet. (Tomka)


Ancient Bards: Soulless Child

Ha nincs Rhapsody-lemez, jó a Dragonland is. Ha épp túl sok Rhapsody van, de lemezük egy se, a Dragonlandé pedig olyan szürke, mint a zászló, ami alatt vonulnak, akkor az Ancient Bards-é a terep. Tavalyi debütálásuk után rögtön rá is aggatták szegény olasz harmadligásainkra a szimfonikus power megváltásának feladatát, ami persze nem más, mint fellelkesült túlzás, de annyit elértek vele, hogy az Ancient Bards gyorsan meglovagolta a ’The Alliance of the Kings’ (underground) sikerét, és idén már a ’Soulless Child’-dal indulnak rohamra. Hogy ha ebből győzedelmes vágta helyett csak szórakoztató sétagalopp lesz, az csak annak tudható be, hogy az olaszok zenéjében nagyjából annyi meglepetés van, hogy a pátoszt anyatejjel magába szívó olasz macsó helyett egy kedves hölgy vezényli le a fantasy-hangversenyt.

Menetrendszerűen – és lelőhetetlen duplázó hátán – érkezik itt minden: saga van, heroikus-epikus megamelódia van, Malmsteen- (vagy éppen Turilli-)imádó gitárhős van – 6-7 perc alatti számhosszúság viszont csak elvétve. Hogyha valaki ezek alapján azt gondolja, hogy az eredetiséget hírből sem ismerik, akkor igaza van – viszont az Ancient Bards olyan profin ír fülbemászó és instant ható dalokat a Rhapsody vénájában, hogy a sárkánymetalos rajongói klub számára ez maga lehet a Kánaán. Újszerű megoldások helyett végtelenül professzionálisakat kapunk, a zenészek olyan lazán kezelik hangszereiket, ahogy egy valamirevaló fantasy-hős az orkokat gyakja, és a hosszas dalok alatt bőven akad idő villantani, még a basszusgitárosnak is.

Habár a dalok többsége negédes, mint a hobbitok mézsöre, és a klasszikus zenéből merítő billentyűs alapozások is megfeküdhetik a hallgatók gyomrát, az energikus dalszerkezetek és a magával ragadó melódiák ellensúlyozzák a lemez hátulütőit. A gótikus/„female-fronted” bandák kliséit elkerülő Sara Squadrani énekesnő is meggyőző, főleg amikor saját korlátain belül mozog, és nem merészkedik túl magasra: a karcosabb (vagy harcosabb?) témák sokkal jobban állnak neki – az All That Is True c. balladában azért tisztán csengő hangját is megmutatja. A sárkánysebességgel repkedő arpeggiok és a dagályosra duzzasztott, söröskorsó-csattogtató dallamok közé már csak egy kis kraftot kéne csempészni a változatosság kedvéért, illetve kigyomlálni azt a pár direkt Rhapsody-nyúlást, ami azért itt-ott megbújik a dalokban. És akkor az Ancient Bards nyugodtan felgaloppozhat a másodligába, ahol a tavalyi felfedezett Pathfinderrel egyetemben harsoghatják a LOTR-klubosok arcába patinás giccshimnuszaikat. (Tomka)


Portrait: Crimen Laesae Majestatis Divinae

Portrait. Hát mit ne mondjak, elég érdekes név egy bandának. Először nem tudtam mire vélni, de aztán a zene hamar választ adott kérdéseimre. 'Fatal Portrait' címmel jelent meg ugyanis a dán King Diamond debütáló lemeze, sőt, található rajta egy félig címadó, The Portrait című szerzemény is. Ezek után talán mondanom sem kell, hogy a svéd srácok úgy döntöttek pár éve, hogy Petersen úr nyomdokaiba lépnek, és szinte hűen adják vissza a horrormester két bandája, a Mercyful Fate és a King Diamond által képviselt stílust.

Tehát megint csak azt a helyzet, hogy egy kópiabandába futottunk, mint mondjuk az Astral Doors (Dio) vagy a Steelwing (Iron Maiden) esetében, de azt hiszem épp olyan nehéz felvenni egy ilyenfajta szerepkört, mint valami teljesen mást kitalálni. A Portrait ugyanis tökéletesen adja vissza azt a feelinget, amelyet a nyolcvanas években képviselt a Mercyful Fate: elég ránézni a borítókra, vagy lecsekkolni az együttes weboldalát, és már zenehallgatás nélkül érezni azt az atmoszférát, amely jellemezte az „anyabandát” is. Mindenhol temető, csontvázak, a zenében pedig mágikus erőként tekereg végig a horrorhangulat. Sőt, Per Karlsson énekes néha egészen King Diamondos hangszíneket tud előkapni, de azért nem képes arra a cincogásra, mint példaképe (mert gondolom kiskorában akadt egy pár Mercyful Fate poszter az ágy fölött).

A banda kivesézése után a 'CLMD' albumról konkrétan még annyit, hogy 53 perces, annak ellenére, hogy mindössze nyolc szám van rajta! Ezek a hosszúságok azért nem voltak feltétlenül jellemzőek a dánokra, legalábbis az elején, a későbbi albumokon azért akadtak hosszabb tételek is. Ennek ellenére nem tűnt elnyújtottnak a lemez, sőt, talán pont emiatt vált kuriózummá és változatossá, legalábbis egy olyasvalakinek, aki jobban preferálja az egyszerűbb, könnyebben emészthető falatokat. Ízes szólók, hátborzongató billentyűtémák, néhol friss, begyorsított gitárjáték. A recept egyszerűen hangzik: akik szeretik a fent említett énekes (bocs, de már annyiszor leírtam, hogy a végén még kiakadnak a keresőrobotok) munkásságát, azok nem fognak csalódni a Portrait-ban, de igazából bárki próbálkozhat vele bátran. Szimpatikus banda, svédek is ráadásul, és a horror sem áll távol tőlem, úgyhogy jó szívvel ajánlom a metalkedvelőknek, de nem csak a 'Crimen Laesae Majestatis Divinae'-t, hanem első albumukat, a 2008-as 'Portrait'-et is. (Jocke)


Twister: Az Ördög Lánya

Nem vagyok egy kimondott „buli rock” fanatikus, ettől függetlenül el kell ismernem, hogy van idehaza egy-két igazán igényes zenekar a műfajban (tehát a melodikus, dallamos hard rockban).  A Twister által játszott zenéről nekem elsősorban a szabadtéri fesztiválok jutnak eszembe, ahol a sörtől ellazulva mindig jót roptam az olyan bandákra, mint a Lord, a Hard vagy a Bikini.

Mint a Constantine esetében, most is egy elsőlemezes csapatról van szó, ezért megint csak azt kell mondjam, hogy az idő lesz az, aki a leghitelesebben tudja majd igazolni a Twister munkásságát. De most ne a jövővel foglalkozzunk, hanem azzal, hogy a fővárosi zenekar egy korrekt lemezzel robogott be a magyar rockszíntérre. Ami azonnal észrevehető, hogy van egy tehetséges énekesük, aki nem csak a hangjával bánik kiemelkedően, hanem fülbemászó, könnyen énekelhető dallamokat is képes írni. Azért van még hová fejlődnie, A Te Hibádban példának okáért volt egy-két félrecsúszott hang, amivel nem tudtam mit kezdeni, de összességében jó úton halad a srác, nevesítve Mókos Tamás.

Az előbb dicsért fülbemászó dallamoknak egyetlen hátránya, hogy kissé kiszámíthatóak, de fene se bánja, ha beindul tőle a közönség. Hasonló kiszámíthatóságot, csúnyán fogalmazva egy kis biztonsági játékot érzek a gitártémákban is – igazából azért nem lett a szívem csücske ez a műfaj soha, mert úgy érzem, hogy a hangszerek túlzottan is az ének szolgálatába vannak állítva. Kevés az igazán virtuóz, egyedi megoldás – de az is igaz, hogy az egyszerűségből is lehet jót építeni, és hazugság lenne azt állítani, hogy ’Az Ördög Lánya’ híján van a tökös szólóknak, vagy a beindulós, ökölrázós riffelgetéseknek.

A hangzás hazai szinten teljesen korrekt, sőt, az a kis mocskosság, torzság, ami kiérződik, simán passzol a Twister metalosabb megszólalásához. Kíváncsian várom a kettes albumot, mert ’Az Ördög Lánya’ felkeltette a figyelmemet, még akkor is, ha a borítót a legnagyobb jóindulat mellett sem tudom szemet gyönyörködtetőnek nevezni, és egy picivel nagyobb változatosságot is el tudtam volna viselni. Összességében azonban csak ajánlani tudom, és az biztos, hogy ha beléjük botlok valahol, akkor nem a söröspultot fogom előnyben részesíteni… (Jocke)


Eldritch: Gaia's Legacy

Nem ismertem ezt az olasz bandát, pedig már a kilencvenes évek közepe óta aktívak. Így kicsit úgy éreztem magam, mint a Morifade esetében, akikről az októberi Maradványértékben esett szó. Azonban míg a Morifade hamar magába bolondított, addig ugyanez az Eldritch-nek nagyon nem sikerült. A prog-power banda ott követte el szememben a legnagyobb "bűnt", hogy egy olyan témára koncentrált, ami alighanem mindenkinek a könyökén jön ki - még akkor is, ha amúgy teljes mértékben igazuk van, és a felvetett probléma több mint valós; konkretizálom: egy óra power metal a globális felmelegedésről minden, csak nem szórakoztató. Ha erre vágyom, akkor meglátogatom a ZöldBéke mozgalom valamelyik előadását a témában. De nem gúnyolódom ezen tovább, már csak azért sem, mert a srácok nem a hasukra csapva hozakodtak elő ezzel a koncepcióval, hanem Al Gore igen sikeres, 2006-os dokumentumfilmje, a Kellemetlen Igazság szolgáltatta számukra az alapot.

Ettől persze még lehet jó a zene, gondoltam, de az a helyzet, hogy két-három hallgatás után sem tudtam meggyőzni magam arról, hogy megveszekedett Eldritch fanatikus váljon belőlem. Terence Holler énekes teljesítménye teljesen hidegen hagyott, jellegtelenebbnél jellegtelenebb témák hagyják el a torkát, amelyekből egy árva sor, vagy dallam sem maradt meg a fejemben - legfeljebb a kis túlzással sírásba forduló, elég idegesítő megoldások. Félreértés azért ne essék, alapvetően nincs rossz hangja az amerikai fiatalembernek, de azon énekesek népes táborát gyarapítja, akik dallamszerzésben nem túl kiemelkedőek.
Nem érzem izgalmasabbnak a zenekar többi tagjának munkásságát sem: halovány megoldások, sok helyen keménykedő riffek, nem odaillő billentyűtémák. Kicsit igazságtalannak érzem most magam, mert úgy értékelem ezt a zenekart, hogy nem ismerem a korábbi munkásságukat, de annyi a jó zene mostanság, és annyi az igazán kiemelkedő metal banda, hogy nem érzem szükségét annak, hogy meghallgassam az Eldritch előző lemezeit is. Hogy mégis pozitív szájízzel zárjuk ezt a rövid ismertetőt, megjegyezném, hogy a záró Through Different Eyes feldolgozás egész jól sikerült, amely eredetileg a zenekar egyik hatásának számító Fates Warning szerzeménye. (Jocke)