Szibériából Lappföldre - A Trans-Siberian Orchestra története

Manapság, amikor a karácsonyi kiadványokkal már Dunát lehet rekeszteni, rendkívül nehéz zenei (különösen keményzenei) oldalról megközelíteni a szeretet ünnepét, a zsidó-keresztény kultúrkör legszentebb eseményét. Készíthetnénk persze összefoglalót a legjobb karácsonyi lemezekről, ám korábban már sokan megtették – ugyan így sokan foglalták össze a legrosszabbakat is. Azt sem igazán nehéz belátnunk, hogy a metal zene tematikájában megjelenő karácsony kissé sánta koncepciót takar, nehezen összeegyeztethető dolgok találkoznak benne. Azonban a Trans-Siberian Orchestra életművével nagyon sokáig adósak maradnánk, ha nem most foglalnánk azt össze. Ennek fényében a 2011-es életmű sorozat záró epizódja az ő munkásságukat és a projekt változatos történetét fogja az olvasók elé tárni, mint a létező legautentikusabb karácsonyi metal projektet. Jó szórakozást hozzá!

A sokak által ismert és kedvelt, millió koncertlátogatót maradandó élménnyel megajándékozó Trans-Siberian Orchestra vitathatatlanul Paul O’Neill agyszüleménye, aki még a hetvenes években kezdte zenészi karrierjét. Slowburn néven működtette saját progresszív rock zenekarát, ami lemezt is vett fel, azonban a végeredmény sem minőségileg, sem anyagilag nem volt kielégítő. O’Neill feloszlatta rövidéletű zenekarát, majd a Contemporary Communications Corporation alkalmazásába állt, mint dalszerző, stúdiózenész és producer. Ilyen minőségében O’Neill olyan zenekarok menedzsere és producere lett egy időben, mint az Aerosmith, a Humble Pie, vagy az AC/DC, de Joen Jett mellett is volt alkalma dolgozni. Neve tehát kifejezetten jól hangzott a szakmában, tehetségét pedig munkaadói is értékelték, olyannyira, hogy 1993-ban az Atlantic Records szerződést ajánlott neki – kiadják a lemezeit, ha saját zenekart kalapál össze. O’Neill ekkoriban a Savatage-dzsel is együtt dolgozott, igen így jó viszonyban állt Jon Olivával és Al Pitrellivel is, producerként ás dalszerzőként működött közre a banda lemezein. Őket, valamint Robert Kinkelt sikerült rábírnia arra, hogy vegyenek részt a projektjében – a prog. metal zenészek természetesen azonnal rábólintottak a kérésre.

O’Neil ekkoriban már progresszív, de mégis közérthető muzsikákban gondolkodott, tulajdonképpen a komolyzenét akarta társítani a hetvenes évek elejének klasszikus progresszív hullámának stílusával, így például az Emerson, Lake and Palmer hangzásával, de erősen érdekelte a Yes, a Pink Floyd, a Queen és a Led Zeppelin párhuzam is. A tematikát illetően egyértelmű volt, hogy csakis koncepció lemezekben gondolkodik, úgy gondolta, néhány nagy rockopera mellett egy karácsonyi trilógiát, és szórakozásképpen talán pár hagyományos lemezt is felvenne.

Rögtön a zenekar megalapulása után O’Neill elkészült egy lemezre való alapanyaggal, melyet egy korábbi, oroszországi látogatása ihletett. Tematikája szerint a szocialista forradalmat helyezte a középpontba, címe pedig ’Romanov: When Kings Must Whisper’ volt, azonban a kiadó több szempontból is elégedetlen volt az anyaggal. Nem technikailag és minőségileg, sokkal inkább tematikailag voltak csalódottak, és nyomást kezdtek gyakorolni O’Neillre, miszerint a csapat bemutatkozó lemeze egy karácsonyi anyag legyen – ebben nagyban befolyásolta őket a Savatage Christmas Eve/Sarajevo 12/24 című szerzeménye, melyet később maga a projekt is lemezre vett. A zenekar ekkoriban azonban már viselte az első korong után felvett Trans-Siberian Orchestra nevet.

Mielőtt azonban megegyezhettek volna a kiadóval, Jon Oliva testvére, Criss, tragikus körülmények között meghalt egy autóbalesetben, így a Savatage alapjaiban rendült meg – ez nyilván negatívan hatott a TSO-ra is, amit így az alkotók parkoló pályára helyeztek. Két évnek kellett eltelnie, míg Jon felépült a sokkból és stabilizálta a Savatage helyzetét is, így 1996-ban folytatódhatott a munka a projekttel.

Vége 1996-ban a csapat kijött első lemezével, az immáron valóban karácsonyi rock operával, a ’Christmas Eve and Other Stories’ című anyaggal. A korong akkoriban egyértelműen a Savatage hagyományait vitte tovább, sikereit pedig mi sem példázza jobban annál, hogy a mai napig is ebből a CD-jükből adták el a legtöbbet. A valamivel több, mint egyórás albumon a TSO későbbi zenei sajátosságainak java már kiteljesedett. A lemez egy koncepció szerint szerveződött, miszerint egy fiatal fiú egy bárban találkozik egy idős emberrel, éppen karácsony estéjén, aki karácsonyi csodákról kezd neki mesélni. A rockoperai koncepciónak megfelelően a dalok egy része instrumentális. A lemez producere és fő értelmi szerzője természetesen O’Neill volt, akit Robert Kinkel segített a munkában. Dave Wittman felvételvezetőként volt jelen a stúdióban.

Ami a felvételeket feljátszó zenekart illeti, gyakorlatilag elmondható, hogy a Savatage teljes legénysége jelen volt a stúdió sessionökön, így Oliva mellett Al Pitrelli, Jeff Plate, Chris Caffery, Johnny Lee Middleton és természetesen a két producer játszotta fel a hagyományos, rock és metal zenei alapokat. Az énektémáknál már más volt a helyzet, oda valóságos vendégsereget hívtak meg. Az énekesek javarésze kevésbé ismert dalnokok soraiból került ki, így nem számítva a háttérvokálokat, csak vezető témát hét különböző énekhang kapott a lemezen – köztük volt Zachary Stevens, szintén a Savatage-ből. Ezen kívül kórus is került a háttérbe, valamint Mary Wooten csellóval, John Clark pedig trombitával működött közre.

A lemez megjelenése után el lett árasztva dicséretekkel, kereskedelmileg és művészileg is tökéletes kiteljesedése volt ez O’Neill koncepciójának.

A másodikként megjelentő ’The Christmas Attic’ című lemezük folytatta a debüt korongot, hiszen a korábban már jól megtervezett karácsonyi trilógia középső része volt. Újfent a progresszív rock és metal keveredett itt a nagyzenekari háttérrel, ami még olyan zenehallgatók számára is fogyaszthatóvá tette a projekt zenéjét, akik alapvetően nem mozogtak otthonosan a kemény muzsikák világában. A felvételeket ugyan az a gárda végezte, a munkafolyamat nagyban hasonlított az előző lemezéhez. Némileg illúziórombolóan hatott azonban, hogy a lemez 1998 szeptemberében jelent meg, így a karácsonyi lemezek piacán nem tudta behajtani tematikájából fakadó előnyét – de ennek ellenére is tisztességes karriert futott be kereskedelmileg.

A témát tekintve itt is klasszikusan mesehangulatú TSO koncepcióval van dolgunk: Isten egyik angyala egy padlásra kalauzol egy lányt, akiben szép lassan felelevenednek a régi, szép emlékek, ezzel téve széppé a karácsony ünnepét.

Nem sokkal ezután megkezdődött a turnézás is – 1998-ban Scott Shannon meghívására léptek fel a Blythsdale Children's Kórházért rendezett jótékonysági koncerten. A TSO egészen idáig nem gondolkodott élő fellépéseken, ahhoz a zenéjük túl összetett volt, az alapanyag pedig inkább hasonlított színházi darabra, mintsem rock zenére. Azonban O’Neill ezt a problémát is megoldotta, és hamarosan zenészek garmadáját kalapálta össze a projekt első, teljes értékű körútjára.

2000-ben jelent meg harmadik, egyben első nem karácsonyi lemezük, a ’Beethoven’s Last Night’. Az áprilisában napvilágra jött korong furcsa szakításnak tekinthető a korábbi koncepciókkal. Ezzel a nagyközönséget is meglepték, hiszen nem volt köztudott, hogy a zenekar nem csak karácsonyi projekteken dolgozik. A grandiózus, szinte már színpadra kívánkozó koncepció ezúttal 1827-be kalauzolta a hallgatót, Beethoven utolsó éjszakájába, amikor az ördög megpróbálja megszerezni a lelkét. Ebben Memphistopheles, vagyis maga az ördög játssza a főszerepet, akit Jon Oliva alakít. A lemez történetében egyébként több karakter is szerepel, így felbukkan benne a fiatal és idős Beethoven, Mozart és a múzsák is. Minden szereplőt más vokalista szólaltat meg a lemezen, így feltűnik a színen Patti Russo is, aki jelenleg is Meat Loaf egyik leghíresebb partnereként ismert. A 72 percre összesűrített történet a TSO addigi legnagyobb volumenű alkotása volt, amiben komoly klasszikus zenei átiratok is szerepeltek, például Beethoven szimfóniáiból, Mozart Requieméből, a Figaro házasságából, és Chopin Mazurkájából.

Az O’Neill által megálmodott karácsonyi trilógia végül 2004-ben, a ’The Last Christmas Eve’ megjelenésével ért véget. A karácsonyi trilógia záró részében az első két lemezről már ismert angyal Jézus képmását próbálja megtalálni a Földön, éppen New Yorkban. Ekkorra a csapatra már nagy hatást tett a komolyzene, így a megelőző koronghoz hasonlóan itt is nagyszámban képviseltették magukat a különböző átiratok. Hallható a lemezen Mozart kompozíció, valamint Liszt Ferenc Második Magyar Rapszódiája, mely a korongon Wish Liszt címen szerepel. A lemez újfent sikeres anyag lett. Bővebben az anyagról az akkor még szárnyait bontogató Hard Rock Magazin így írt. 

Rövidesen megjelent a három albumot egybefogó box set, amihez egy 1999-ben felvett tévés fellépés DVD-je is csatlakozott.

2009-ben jelent meg a ’Night Castle’ című duplalemezük, melyen új szerzemények mellett régebbi dalok átiratai és komolyzenei feldolgozások is szerepeltek. A jókora terjedelmű anyag a Billboard listáján az ötödik helyen nyitott, ami szokatlan volt metal projektektől – de nem a Trans-Siberian Orchestra-tól.

Míg a kiadvány első fele egy klasszikus értelemben vett rockopera – tematikája szerint egy fiatal kisfiú a parton találkozik egy idegennel, aki elmeséli neki élete történetét –, addig a második rész egy összevont tisztelgés a zenekart megihlető legfontosabb hatások előtt, itt találkozhatunk például a Nut Rocker című ELP klasszikussal, valamint néhány Savatage feldolgozással. A Hard Rock Magazin hasábjain korábban így írtunk a ’Night Castle’-ről. 

A karácsonnyal történő végleges szakítás után, 2010 közepén Paul O’Neill bejelentette, hogy a zenekar következő lemeze tulajdonképpen nem más lesz, mint az 1994-ben kiadásra tervezett, a szocialista forradalmat feldolgozó ’Romanov: When Kings Must Whisper’. Mivel a csapat azóta is ezen a lemezen dolgozik, feltételezhető, hogy O’Neill teljesen átgondolta a projektet. 2011 novemberének elején azonban napvilágot látott egy digitális kislemez, a Who I Am, mely az új album egyik tétele. Erről a dalról magazinunk itt adott hírt. Időközben a zenekar leszerződött az Amazon.com internetes áruházhoz, így a diszkográfiájuk azóta is elérhető mp3 formátumban.

A zenekar karaktere

A Trans-Siberian Orchestra figyelemreméltó sikereihez nyilvánvalóan többre volt szükség önmegvalósítási vágynál. O’Neill és Oliva projektjének nagyszerűsége leginkább abban rejlik, hogy bár megmaradtak a művészi értékek és a komoly zenei tudást igénylő megoldások mellett, mégis meg tudták szólítani a szélesebb körű, nem feltétlenül metal orientált közönséget, különösen Amerikában. Pedig manapság a zenéjük alapvetően nem tekinthető mainstream irányzatnak – nevezhetjük őket akár szimfonikus rock zenekarnak, neo-klasszikus metal bandának, vagy egyszerűen progresszív és klasszikus alakulatnak, egyik stílus sem bír akkora rajongótáborral, hogy 2009-ben a Billboard elejére toljon egy lemezt.

A TSO sikerében nyilván nagy szerepet játszott az a kiadói akarat, miszerint a zenekarnak elsősorban karácsonyi tematikában kell gondolkodnia. Ennek köszönhetően sokan a mai napig is karácsonyi zenekarnak tekintik a bandát.

A siker másik fontos kiváltója az élő show-ban rejlő elképesztő energia, látvány, egyszóval a nagybetűs élmény. Ahogyan a zenéjükben megjelenik a klasszikus, nagyzenekari háttér lenyűgöző ereje, úgy élőben is törekednek erre a hatásra. Mióta 1999-ben rendszeressé váltak a turnék a zenekar életében, a koncertek látványvilága igen magas színvonalúra emelkedett. Pirotechnika és lézershow színesíti az előadásokat, amit azonban sosem visznek el a cirkuszi mutatványok hangulatának irányába. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy a Billboard 2009-ben a beválasztotta a projektet a világ 25 legjobb koncertező zenekara közé.

Ami a banda turnézó alakulatát illeti, ott látszik talán a legjobban a projekt-jelleg. A színpadon megjelenő számos énekes és zenész igen változatos képet mutat, szervezés tekintetében valóságos rémálommá változtatja a körutakat egy-egy ilyen gárda összeállítása.

Az egyik legérdekesebb igazolásuk a közelmúltban, 2008-ban történt meg, amikor Jeff Scott Soto került be a zenekar soraiba – ő énekelt a ’Night Castle’ lemezen és az azt követő turnén is. Mellette számos kisebb, vagy nagyobb nevű énekes csatlakozott a zenekarhoz azóta és azelőtt is, olykor kizárólag stúdiómunkára, olykor kizárólag turnéra, vagy éppenséggel mindkettőre. Ronny Munroe például idén került be a csapatba, így eddig csak koncerten lehetett hallani a hangját, míg például Patti Russo egyedül a stúdiófelvételeken hallható. Velük együtt eddig körülbelül 55 énekes jelent meg a projekt történetében, nem beszélve olyan vendégszereplőkről, mint az egyetlen koncerten fellépő Tommy Shaw-ról, a Styx gitárosáról, vagy Steven Tylerről.

Zenészek terén sincs ez másként, sokszor ugrottak be az alapbanda helyett vendégmuzsikusok, így 2010-től a Night Ranger gitáros Joel Hoekstra is benne van a turnécsapatban, de változó intenzitással Alex Skolnick is játszik a koncerteken. A gitárosok között azonban az egyetlen állandó tag az 1999-es élő fellépések óta Chris Caffery és Al Pitrelli, bár ő 1999 és 2001 között nem követte a csapatot…

Az élő koncertek csodálatos élményéről magazinunk egyik szerkesztője is megbizonyosodhatott idén, Tomka kolléga beszámolója a bécsi koncertről itt olvasható. 

Végezetül az Életmű sorozatban ezzel le is zárnánk a 2011-es évet. Jövőre ugyanitt, ugyanilyen rendszerességgel, remélhetőleg még magasabb minőségben folytatjuk a rovatot – rögtön januárban egy valószínűleg igen magas közérdeklődésre számot tartó, híres-hírhedt zenekarral. Addig is ezúton kívánunk klasszikus rock és metal zenében gazdag karácsonyt minden kedves Olvasónknak!

TShaw