Örömünnep, egy kis ürömmel: Moby Dick, Eye Beyond Sight, Thornwill - Club 202, 2011.12.10.

írta Tomka | 2011.12.20.

30 év nagy idő, de ezalatt a Moby Dicknek nem csak talpon maradnia sikerült: az évezredforduló óta egyenesen másodvirágzását éli a soproni kvartett. A kerek jubileum alkalmából egy best of-osra szabott, néhány őstag (Jancsó Miklós, Giczy Kurt, Rozsonits Tamás) vendégszereplését leszámítva meglepetésektől mentes, ám a rajongói igényeket kielégítő bulit csaptak a volt indiánsátorban.

Nyolc órakor még csak a késés kezdett, amely kábé fél óra játékidőt kapott, a közönség pedig ugyanennyi haladékot, hogy átpréselje magát a bejáraton és a kígyózó sorokon. Fél 9 körül először még nem is a Thornwill, hanem egy konferanszié lépett a színpadra, aki az este folyamán rendre felvezette az egyes zenekarokat, és pár közérdekű-hasznos információt is megosztott az együttesekről – nem utolsósorban pedig segített ráhangolódni az este ünnepi jellegére, ami okos húzás volt a szervezők részéről.

Az estét nyitó győri zenekar mindent megtett, hogy a maga oldalára állítsa a közönséget, de modern power metaljuknak csak nem akaródzott lecsúsznia a thrasherek torkán. Pedig megérdemlik az elismerést, mert tavaly kiadott debütlemezük, az ’Implosion’ üde színfoltja a hazai power metal színtérnek, hiszen nem az elkoptatott hagyományokat követi, hanem a kortárs, a power metalt szikár riffeléssel és ízes szólózással dúsító irányzatokkal rokon – kb. úgy ötvözik a durvább és dallamosabb gitárjátékot, mint a finn Kiuas. Gábor Álmos is előszeretettel keveri a tipikus melodikus énektémákat a karcosabb, kiabálósabb fajtával – igaz, ezzel az este folyamán akadtak fenntartásaim.

Amúgy Álmos a zenekar talán legérdekesebb tagja, ugyanis orgánumát kicsit szokni kell, elsőre nehéz is eldönteni, hogy most le kéne hidalni tőle vagy arrébb kéne menni egy sörért. Ha végül nem is dobtam hátast tőle, azt el kell ismerni, hogy itthon az élbolyba tartozik, akinek ennek ellenére nem hallani elégszer a nevét. A koncertet amúgy rendkívül profin vezényelte le, és kiállása is kellően metalos ahhoz, hogy megfelelő frontember lehessen. A Thornwill három híres metal dalt is előadott ezen az estén, és egyedül a feldolgozások alatt nem békéltem meg Álmos teljesítményével. Kezdték a Rage Higher Than The Sky-jával, ami kellemes meglepetés volt, de – hiába szokás szidni Peavy-t – számomra mégse ért fel az eredetihez, hiába volt technikailag rendben az ének, hiányzott belőle a Rage frontemberének nyers ereje. Aztán később jött a Savatage Jesus Saves-ze, hatalmas piros pont ezért a zenekarnak; csak remélni mertem, hogy előkapnak valamit a példaképeiktől, de Savatage feldolgozást élőben még csak a Brainstormtól hallottam (a Serenity Edge of Thorns-száról valószínűleg már örökre lecsúsztam). A dal harapós riffje kiválóan illett a Thornwill zenei világába, húzott is a ’Streets’-es opus rendesen, de se Chris Oliva szólóit, se az énektémákat nem sikerült megfelelően hozni; számomra nemes kudarcnak számított ez a feldolgozás. A legvégén előkapott She-Wolf viszont nagyon rendben volt, itt mind az ének, mind a zene klappolt, és ezt már a közönség is díjazta.

A Thornwill saját számaiba viszont nem lehet belekötni, azokkal simán megvettek, a hagyományosabb dallamvezetéssel bíró Far Away From Home ugyanúgy ütött, mint a prog.poweres ízű Implosion, vagy a zenekar klipes dalának és ügyeletes slágerének számító Noah’s Ark. Az Ágoston Krisztián-Szabó Márton gitárosduó összeszokottan villantotta témáit, különösen a csavaros, sűrű szólóik tetszettek, de a bika riffekbe se lehet belekötni – le a kalappal előttük. Paróczi Tamás basszusgitárost talán többen ismerhették a közönség soraiból, ő ugyanis a régóta „hallgató” Obstruction zenekarnak is tagja – itt is rendkívül technikás játszott, és a vokálozásba is besegített. A srácok meglepően hosszú játékidőt, kb. 50 percet kaptak, és – a telt, erős hangzásnak köszönhetően – egy élvezetes bulit adtak cserébe. Mindenképpen érdemes lesz odafigyelni rájuk a jövőben, pláne, hogy – ha minden igaz – nemsokára érkezik a második nagylemezük is.

Setlist:

Noah’s Ark / Far Away From Home / Sacred Lies / Higher Than The Sky / Implosion / Civilized Ways / Midnight Hunger / Don’t Let Me Go / Before I Die / Jesus Saves / She-wolf

Nem sokkal később nekiállt beállni a következő előzenekar, hogy majd a közönséget állítsa földbe – már azokat, akik még nem álltak be teljesen. Merthogy ekkorra már a jelenlévők egy része tisztesen részegre itta magát, és ez a mellékhelységen is meglátszódott… Mindenesetre az Eye Beyond Sight hangolása után újfent színpadra lépett a konferanszié, hogy bejelentse: ez csak ízelítő volt abból, amit zúzásnak hívnak. Hát igen, ezt annak hívják, mást nem nagyon lehetne ráaggatni, ugyanis a zenekar csak zúzza a dalait, de mást nem nagyon csinál – számomra pedig az agresszió önmagában nem túl izgalmas. A Moby Dickre éhes közönség viszont hamar ráharapott a felvidékiek muzsikájára, és aktív pogózásba kezdett, én viszont felmentettem magam a koncert alól: mivel abszolút nem vette be a gyomrom ezt a fajta zenét, ezért úgy érzem, nem tisztem megítélni a srácok produkcióját – megtette azt a lelkes közönség.

Utána végre jött az, amire mindenki várt, színpadra álltak a soproni thrasherek, hogy kb. két órában áttekintsék munkásságukat, és a diszkográfia legsikerültebb darabjaival kedveskedjenek kitartó rajongótáboruknak. Ami rögtön észrevehető volt Smiciéken, hogy rendkívül felszabadultan, feszültségektől mentesen zenéltek – hiába, le se tagadhatnák a több évtizedes színpadi rutint. Az énekes-gitáros frontember szokásához híven a dalszövegek első soraival konferálta fel a számokat, de ezúttal szerencsére többször ragadtatta magát egyéb kommunikációra is, néha kicsit hergelte, máshol viccesen cukkolta a közönséget. Többször akadt közönségugráltatás és –énekeltetés is, ami bizony thrash koncerteken nem túl gyakori, ám itt szépen emelte a hangulatot. A közönséget amúgy se kellett félteni, kitombolta magát rendesen két óra alatt, ami nem is csoda, amikor a Moby Dick olyan „slágerekkel” húzta a „talpalávalót”, mint a Múló álom vagy az Ilyen ez a század.

A legaktívabb tag szokás szerint Gőbl Gábor basszusgitáros volt, aki a balszélen szántotta a deszkákat, ugrált, headbangelt, és pózolt, miközben a jobb oldalon Mentes Norbert, a tőle megszokott módon, szolidan-visszahúzódva zúzta a zenekar letaglózó riffjeit. A hangzás hozta az elvárt szintet, nagyot durrantak így a dalok, és a különböző hangszerek is kivehetően szóltak, a basszusgitár szépen ropogott, de aki akart, Hoffer Péter dobjátékában is elmerülhetett. A körítés ezúttal a beígérteknek megfelelően puritán volt, csupán egy hatalmas Moby Dick-vászon fedte a hátteret, rajta az ünnepi 30-as számmal. De így legalább semmi nem vonta el a figyelmet a lényegről, azaz a zenéről.

Az este jubileumi, összefoglaló jellege a közönség összetételét is befolyásolta, ugyanis valószínűleg azok is eljöttek a mostani bulira, akik amúgy nem gyakran látogatják a koncerteket (Gőbl Gábor viccesen meg is jegyezte, hogy 37 új arc van a koncerten, ami már reményt ad a jövőre nézve). Akadtak itt negyvenes nosztalgiázók, akik feleségükkel ropták a thrash-táncot, gimis fiatalok, akiket valószínűleg még alkohollal se szolgáltak ki, húszas éveiket taposó kőrockerek, de konszolidált üzletembereknek tűnő harmincasok is, akik elegáns barátnőjüket avatták be gyerekkori kedvenceik zenéjébe.

Az este akkor kezdett igazi örömünneppé avanzsálni, amikor szűk egy óra elteltével Smici színpadra invitálva az őstagokat, először Giczy Kurt basszusgitárost, akivel a Nem vagyok idegen és a Prometheus c. dalokat adták elő – utóbbit nyugodt szívvel be is sorolhatjuk a koncert csúcspontjai közé. Kurtot Jancsó Miklós basszer váltotta a porondon, és vele jött Rozsonits Tamás is, aki a Moby Dick első három lemezén dobolt. Jött is egy Jancsó-szerzemény, a Pokolrock, no meg a kötelező Patkányirtás, ebben a blokkban pedig a régi tagok se vallottak szégyent – de azt se volt utolsó látni, ahogy a régi barátok összehajolva, mosolyogva porolják le ezeket az ősrégi Dick-dalokat. Meglepő folytatás következett, ugyanis ezután köszöntötték fel a zenekart – persze nem a felköszöntés volt a meglepő, hanem az időzítés, hiszen még csak a koncert felénél jártunk. Ám felesleges volt bármitől is tartani, a programba beékelt tiszteletadás nem akasztotta meg a bulit.

Az egyik rajongónak köszönhetően egy bálnatorta is érkezett a színpadra, aminek marcipános darabjait Smici meg is osztotta a közönséggel. Kissé fura próbálkozások is voltak, hogy minden tag mondjon egy mondatot, amit talán végül csak egy ember tett meg – viszont Pusztai Zoltán kissé szégyenlősen odalépett a mikrofonhoz, és közölte, hogy van egy jó meg egy rossz híre: a jó az, hogy a szövegek még ma is aktuálisak, a rossz pedig az, hogy a szövegek még ma is aktuálisak.

A családias hangulatot növelő intermezzo után viszont folytatódhatott az intenzív thrash metal torna: legnagyobb számban természetesen a ’Kegyetlen évek’ alapvetései képviseltették magukat, többek között a Good Bye vagy a Kiképzés darálta be a rajongókat. Ha csak egy számot kéne kiemelni a koncertről, akkor én a Romlott rendszert nevezném meg, hihetetlen nagyot szólt ez a dal. Személyes kedvencek közül csupán a Jusson eszébe – az újkori Moby Dick egyik legjobb dala – nem működött annyira, mint a lemezen, hiányzottak Ficzek András háttérvokáljai, a refrén húzása. Kárpótoltak viszont olyan klasszikusok, mint a Na, mi van?, a Zsibbad az agyam (az ’Indul a boksz’ még mindig a legerősebb koncertnótákat produkálja, hiába hanyagolják egy-két dalt leszámítva), vagy az olyan korai „slágerek”, mint a Káosz és zűrzavar, az Ugass kutya!, vagy éppen a Gazember.

Magyarul, a Moby Dick egy kőkemény best of bulit nyomott, amit a régi tagokkal előadott ínyencségek egészítettek ki – ez volt az örömünnep, az üröm számomra pedig az, hogy én több ritkán játszott dalt vártam. Mert mikor húzzanak elő egy Ne provokálj-t, Nem érdekel, ki énekel-t, Fordítva sül el a fegyver-t, Tornyok omlanak-ot, III. világháború előtt-et, vagy bármit a ’Körhintá’-ról, ami nem a Múló álom-Gazember-Körhinta trió, ha nem egy születésnapi, különleges bulin. A hiányérzet persze utólagos, hiszen ezt a szettet nem lehetett nem élvezni, csak jó lett volna a ’Memento’-s dalokon kívül pár más olyan szerzeményt is hallani, amit az utóbbi pár évben nem kerültek elő a Moby Dick koncertjein. A másik, amit kissé kurtán-furcsán oldottak meg, az a „lemezbemutató” volt, ugyanis a ’A holnapok ravatalán’-ról mindössze három dal került elő, és szó is csak a második etapban esett a lemezről. Nyilván nehéz egy jubileumi best of bulit kombinálni egy lemezbemutatóval, és nem tudom, hogy koncepció volt-e, hogy mindössze három dalt játszottak el, vagy csak nem telt még el elég idő a lemezmegjelenés óta, hogy koncertképesre csiszolják a dalokat, de egy Ki mer a szemembe nézni vagy egy Éjfél után tíz perccel biztos nagyot szólt volna élőben is. Ami viszont elhangzott, az önmagában egy tökéletes thrash bulit adott ki, ami a műfaj minden követelményét kielégítette: rendesen odacsapott, intenzív és húzós volt, méltó tisztelgés Magyarország első thrash metal zenekara előtt. Várjuk a 35 éves jubileumi bulit!

Setlist:

Múló álom / Bűz van / Káosz és zűrzavar / Jusson eszébe / Fejfa helyett / Kegyetlen évek / Zsibbad az agyam / Beteg a föld / Romlott rendszer / Ugass kutya! / A demokrácia álarca / Nem vagyok idegen / Prometheus / Patkányirtás / Pokolrock /// Durván akár a vulkán / Kiképzés / Gonosz erő / Happy End / Bölcső és koporsó / Ilyen ez a század /// Mennyből az angyal / Ámen / Na, mi van? / Good Bye / Körhinta / Gazember / Keresztes vitéz

Tomka

Képek: Karancz Orsolya