"A heavy metal zsinagógája": Orphaned Land, Myrath, Arkan, Artweg - Club 202, 2011.12.07.

írta Hard Rock Magazin | 2011.12.12.

Terjed az oriental metal, és vele a stílusmeghatározás is. Utóbbi jó is meg nem is, hiszen például műfajilag egy kalap alá vesz teljesen eltérő felfogásban játszó bandákat, ugyanúgy megfér itt a Symphony X ihlette progresszív/power metal, mint az atmoszférikus doom/death. De legalább lehatárolja ezeket a zenekarokat a mulatozós, csujjogatós folk metal bandáktól, még ha ezek az oriental metal zenekarok is tradicionális, népzenei elemekkel színezik a muzsikájukat. A hangulat viszont radikálisan más, elmélyültebb, különlegesebb (legalábbis nekünk, mivel errefele nem őshonos hangszereket használnak). Ráadásul most a színtérvezető Orphaned Landdel az élen - ha minden igaz, most először - közös európai turnéra tömörültek össze a zenekarok: a békés, metalos Kelet költözött be egy estére a volt indiánsátorba.

Már csak ezért is érdekes, hogy mit keresett itt a sima hardcore(-féle) zenét zúzó Artweg. Hiába, a barátság nagy úr, valószínűleg a szintén francia Arkan hozta magával a haverokat, hadd szedjenek magukra egy kis színpadi rutint. Pedig nem az kéne, hanem hallgatható számok, ugyanis az Artweg produkciója leginkább a fülsértő zajmasszához hasonlított. Ne tévesszen meg senkit az elfogadott műfaji besorolás, ez bizony „migrén metal” volt a javából, ami pillanatok alatt bekúszik a fejbőröd alá, és tompa, de kitartó fejfájást okoz. Ezt a fájdalmat, amit két számmal sikerült abszolválniuk, csak az a humoros látvány enyhítette, ahogy a két énekes – egyik punkos törpe, másik kétméteres, mackós fekete srác – egymással szembefordulva ordított és kiabált, mintha csak egy Párizs külvárosában zajló verekedésbe csöppentünk volna, éppen csak nem fejelte le nagydarab barátunk a kötekedő punkot. Szerencsére a tagok a – nagyjából 5 és 10 fő között mozgó – közönség elszórt tapsától kísérve hamar levonultak, és megkíméltek minket a további fájdalmaktól.

Egy kellemetlen meglepetés után érkezett egy kellemes: az előre meghirdetett sorrend változott, az itthon (el)ismertebb Myrath helyet cserélt a francia Arkannal, így talán a tunéziaiaknak is több műsoridő jutott. Jobb is lett az elosztás, ugyanis az Arkan zenéje a „jó, jó, de nem az igazi” kategória. Stílusügyileg a korai Orphaned Land mentén haladnak, doom/death keverék az alap, elnyújtott dalokkal, atmoszférára építő zenei megoldásokkal, és tömény hörgéssel, amit az éteri hangú Sarah Layssac dallamai ellenpontoznak. A hölgy az Arkan titkos fegyvere, erőlködés nélkül prezentálja a Nightwishes áriákat – bájos jelenség a színpadon, főleg ahogy a deathes zúzdákra ő arab táncot lejt, mintha csak az 1001 éjszaka meséiből lépett volna elő.

A hangzás is kedvezett a kétlemezes zenekarnak, telten szóltak, a basszusgitár kellemesen ropogott, és a gitártémák is szépen domborodtak. De bár ne tették volna, hiszen az Arkan zenéjének hátulütője, hogy mint doom/death metal semmitmondó, a riffek sablonosak: a dalokba alig pakoltak némi fogódzkodót, és a szaggatott belassulások sem nyújtanak marandó élményt. Sajnos a hörgés is egysíkú, semmi karakter nem volt benne, így leginkább csak Sarah hozott felüdülést és kapaszkodót a zenefolyamba. A zenekar kitartóan sorjázta két lemezének (’Hilal’ és ’Salam’) sikerültebb dalait, azok viszont kitartóan folytak egybe, egy-egy emlékezetes, fülbemászó vagy megkapó téma csak alkalomadtán ütötte fel a fejét.

Ilyen volt például az elsőlemezes Tied Fates, ahol a gitáros – no meg később a sampler – hozta a keleties témákat, és a kellő húzása is megvolt a dalnak. Vártam, hogy az újlemez Deus Vult c. dalukban, ahogy a lemezen is, felbukkanjon Kobi Farhi, az Orphaned Land dalnoka, ám ez sajnos a korábbi bulikkal ellentétben nálunk nem valósult meg. Az Arkan mindent egybevetve korrekt bulit nyomott, de abban is biztos vagyok, hogy egy-két hét múlva már semmi nem marad belőle a háttérmemóriákban. Az oriental jól megy nekik, már csak a metalra kéne rágyúrni…

Setlist:

Origins / Tied Fates / Inner Slaves / Deus Vult / Groans of the Abyss / Beyond Sacred Rules / Salam

Tomka


Tunézia. Jóllehet, a Star Wars-féle Tatooine dűnéit is ennek az országnak köszönhetjük sok egyéb mellett természetesen, a kulturális életükről vajmi keveset tudunk; ha azonban a könnyűzene, azon belül is a rock a kiszemelt műfaj, szintúgy nem vagyunk könnyű helyzetben, Tunézia ugyanis végképp nem arról híres, hogy futószalagon gyártaná a Billboard-listás bandákat (nem mintha az annyira értékmérő lenne), legalábbis a határaikon túl nemigen jutnak tovább a helybéli formációk – lásd a „fémbibliaként” számon tartott Encyclopaedia Metallum 13 (!) darab jegyzett együttesét! A Myrath (ami annyit tesz: „örökség”) viszont állhatatosan átvágta magát a homoksivatagon, és meg sem állt az underground-népszerűségig Európa-szerte: a kétezres évek elején még Xtazy néven többnyire Death-, majd Symphony X-feldolgozásokat játszó bandát aztán a francia prog metalos Adagio billentyűse karolta fel mint producer és hangmérnök, így a 2007-ben napvilágot látott bemutatkozó nagylemezük volt a fordulópont az akkor már Myrath-ra keresztelt csapat életében. A ’Hope’ címet viselő korong ugyan tagadhatatlanul magán viseli a Symphony X-, no meg az Adagio-hatásokat, jelentős kritikai elismerésben részesült, amelynek következtében a csapat számos európai fesztiválon mutathatta meg magát a nagyközönségnek.

Nálunk pedig első ízben, már ha az emlékezetem nem csal. Megmondom őszintén, mivel a főattrakciót, az Orphaned Landet szinte pontosan egy évvel ezelőtt volt szerencsém látni az Amorphis vendégeként, ez alkalommal a Myrath-ra ácsingóztam jobban. A francia Arkan kellőképp lefárasztott dögunalmas altatódalaival (a nagy szürkeségbe mindössze csupa-mosoly énekesnőjük vitt némi színt – és hím-izgalmat), így aztán mennyei mannaként hatott, amikor a tunéziai srácok a színpadra vetették magukat, mégpedig a friss lemezes Sour Sigh-jal. Máris kisimultak ráncaim, amelyet az elébb a drága gallok ekéztek homlokomra (amúgy szeretem én a lassúbb folyású, témahalmozós, hörgős muzsikákat, ha azt mondjuk egy My Dying Bride követi el), a Myrath egyébként is egészen más vizeken evez: a nemrégiben általam is jól körbenyaldosott ’Tales Of The Sands’ albumukkal szépen elkanyarodtak egy slágeresebb, ó, bocsánat, fogyaszthatóbb irányba, s nyilvánvalóan ez adta programjuk gerincét, ami egy ásítozós Arkan- és egy elmélyültséget-rákoncentrálást kívánó Orphaned Land-műsor közé beékelve kiváltképp felüdülést jelentett.

Főként, hogy maguk a srácok is üdék voltak, meg rokonszenvesek, meg… meg hát úgy játszottak, mint a legnagyobb mágusok. Olyat csak a felületes szemlélő mondhat, hogy az új anyag valóban rövidebb számai progos „íszidíszi”-t csináltak volna belőlük, merthogy zenéjükben a technikás jellegen nem esett csorba, csupán a hozzáállásuk lett lényegre törőbb a korábbi korongokhoz képest; elég volt a deszkákon bűvészkedő urak mozdulatait figyelni, és a hangfalakból áradó muzsikát hallgatni, mindez elég volt a bizonyossághoz: a Myrath a színtér egyik legizgalmasabb kompániája, akiknek lassan már a Symphony X-ék tökeit kellene szorongatniuk, legalábbis (el)ismertség tekintetében, tegyük hozzá, egy kevésbé botfülű világban… Kíváncsi voltam, vajon Zaher Zorgati élőben is meg tud-e úgy borzongatni hatalmas hangjával, mint a stúdiófelvételen, és bizony csak annyit mondok: eszelős a pali! Amilyen apró emberke, olyan bitang nagy torka van, mosolyogva énekelte le a (fél)holdat az égről (no meg a lányrajongók bugyiját azzal a csajmágnes-fizimiskájával).

A repertoár olyannyira a ’Tales…’-re épült, hogy a program nyolc számából hét onnan került elő, míg a Madness egyedüliként képviselte a tavalyi ’Desert Call’-t. A ’Hope’-ról semmi, a teljes műsoridő alig háromnegyedóra, de hát ez van, nekik, mint előzenekarnak kissé mostohasorsot szánt Allah. A tisztelt publikum azonban teljes mértékben ki lett szolgálva, már ami az előadást és magát a dallistát illeti, noha akadtak azért hiányosságok, példának okáért a maszatos, erőtlen hangzás terén. Na, de ugyan, mit várok én, már hogyan is szólhatna élvezhetően egy felvezető banda ebben a nyomorult országban?! Lapozzunk is… Elyes Bouchoucha billentyűstől származtak a keleties motívumok, és a kiváló vokáltémák (olvastam olyan véleményt is, miszerint markánsabb hangja van, mint Zorgatinak), a végtelenül puritán dobcucc mögött ficánkoló, félmeztelen Morgan Berthet pedig lazán beférhetne a Hooligansbe áramütött sündisznószerű hajcsodájával, de szerencsére ez a veszély nem fenyegeti őt. A fináléban egy röpke megbeszélést tartottak a fiúk, hogy akkor most mivel zárjanak, s rövid tanakodás után a Beyond The Stars-ra esett a választás: még az Orphaned Land-főnököt is a színpadra invitálták egy kis vendégéneklésre, fura volt Kobi Farhi-t póló-farmer-kombóban látni, de még furább volt Zaher seggrázása annál a keleties folkbetétnél. Tunézia fiai jelesre vizsgáztak tehát, és csak remélni tudom, hogy a kedves koncertszervezők is olvassák soraimat, mert innen üzenem nekik: Myrath-ot a magyaroknak ízibe’ – főbandaként! Előre is köszönjük!

Setlist:

Sour Sigh / Braving The Seas / Merciless Times / Under Siege / Wide Shut / Tales Of The Sands / Madness / Beyond The Stars (Kobi Farhival)


Én már nem csodálkozom azon, ha egy olyan zenekarnak a hangversenyére, mint az Orphaned Land, csupán 150-200 ember kíváncsi kishazánkban, pedig ez az igencsak jutányos jegyár már öt évvel ezelőtt is barátinak lett volna mondható, és mégis. Azt azonban még mindig nem sikerült ép ésszel felfognom, hogy ennek az egyébként tényleg jópofa rock-klubnak a bárpultjánál miért világít unos-untalan mind a hatszázhatvanhat hirdetőlámpa olyan deprimáló fényözönt árasztva a teljes teremre, hogy az bizony rendre megöli a hangulatot, s ha ez kell, megsúgom én: a valódi rock koncert sötétben az igazi! Nem egy ordas nagy felismerés, pedig így van. Mert nekem ne mondja senki, hogy legalább a fellépések alatt nem lehet lekapcsolni azokat a nyamvadt reklámizzókat?! Így is, úgy is eltalálunk a söntésig…

Ennyit a bosszantó körülményekről, merthogy minden másnak csak örülhetett az emberfia, aki ellátogatott a tréfáskedvű izraeliek fiesztájára. Hiszen afféle örömkoncertet varázsoltak elibénk (na, ne valami hitgyülis dáridóra gondoljatok!), sőt, mondhatnám, olykor még házibuli-hangulat is kerekedett, dacára annak, hogy az Orphaned Land muzsikája minden, csak nem kétakkordos bazári mutatvány. Ugyan az október végén kiadott ’The Road To OR-Shalem’ DVD-jükhöz még nem volt szerencsém (főképp a könyvformátumú, prémiumkiadásra gondolok; finoman fogalmazok, ha azt mondom, impozáns – kukkants ide!), de láttam belőle részleteket, s egy kissé fancsali ábrázattal vetettem össze fejben a hazai terepen felvett, őrületes hangulatú koncertet a miénkkel: nyilván nem Kobiék tehetnek arról, hogy míg Tel-Avivban ezrek üvöltöttek vele együtt, addig nálunk csak egy maroknyi keménymag ugrálta végig a koncertet, de a tények mégiscsak makacs dolgok, és azt mondják, az igazán eksztatikus hangulatért bizony a külső tényezők is nagyban felelősek.

Merthogy a zenészeken semmi sem múlott: a kilenc után nem sokkal színpadra lépő Orphaned Land játsszon bármennyire is komplex és mélyenszántó gondolatokkal alátámasztott muzsikát, a tagok minden mozdulatán az örömzenélés felszabadultsága látszott s érződött. A törzsi dobos intróval egybeszőtt Barakah-val nyitottak, amely arról a ’The Never Ending Way Of ORwarriOR’-ról származik, ami véleményem szerint nem csupán a 2010-es esztendő, de minden idők egyik legizgalmasabb, legszínesebb rockzenei mesterműve, és egyedül Kobi barátunk kissé fakó hangjának köszönheti, hogy annak idején nem adtam rá maximális pontszámot. Lehet, hogy csak én vagyok ezzel így, de azt mondom, míg az öblös hörgése úgy tökéletes, ahogy van, a tiszta éneke sem lemezen, sem élőben nem elég meggyőző, amolyan nazális, szürkécske orgánum az övé, elsősorban a középtartományban – s azt használja leggyakrabban. Magam legalábbis a mai napig nem tudtam megbarátkozni a hangjával. A humora viszont szemernyit sem kopott: a tavaly elhintett „nem én vagyok Jézus, mert már nem vagyok szűz” mondat második fele ezúttal úgy hangzott, hogy „…csak nem tudok szabadulni a pizsamámtól”. Vagy valami ilyesmi. Való igaz, Kobi újfent talpig fehér köpenyben és mezítláb vezényelt, váltogatva az ikonarcú ájtatos pózt és a metal-frontember kiállást.

A teljes műsor alatt egy tekintélyes háttérvásznon folyamatosan ment a vetítés, hol táncos hölgy sziluettje látszódott, hol mindenféle absztrakt formák, szimbólumok, jelképek forogtak és fonódtak egymásba, hol pedig az adott dalhoz kapcsolódó kisfilm pergett le előttünk. Nem mondom, hogy csak és kizárólag ez kellett a kiváló élményhez, de valamicskét tényleg hozzátett az emelkedett hangulathoz. (Míg példának okáért az utolsó két W.A.S.P.-buli gagyi VHS-minőségű klipjei csak elvonták a figyelmet a zenészekről, addig a másik véglet, a Neurosis 1999-es, Almássy téren adott apokaliptikus káoszkoncertje a mai napig etalon énnálam a háttérvetítést is csatasorba állító előadások sorában.) A recept pedig nem sokat változott a tavalyi Orphaned Land show-hoz képest: a joviális arcú, fejkendős Yossi Sassi a vokálozás mellett most is folyamatosan vigyorgott, társai a jobboldalt szántották fel fejrázással-rőzsepörgetéssel, ahogy az vérbeli metalosokhoz illendő, a plakátfiú ábrázatú Matan Shmuely pedig – vehemens dobjátékán kívül – még a hörgésből is kivette a részét, ahol bizonyos szerzemények azt úgy kívánták.

Természetesen egy Orphaned Land-koncert mára elképzelhetetlen a Sapari nélkül, nem vitás, ez az ő Paranoid-juk. Kár, hogy nem a műsor vége felé húzták elő a bűvészkalapból, hisz ennél nagyobb slágerük nemigen akad. Talán csak a ráadásban elhangzott Norra El Norra veheti fel a versenyt vele e tekintetben, illetőleg a The Kiss Of Babylon, amelynek táncba hívó fináléja igazi népünnepélybe csapott a közönség hathatós közreműködésével. Szerencsére a progresszívebb, szerteágazóbb, nehezebben emészthető tételek is helyet kaptak, ahogy a hosszú gitárszóló-improvizációk, és a buzukival kísért El Meod Na’Ala a ’96-os ’El Norra Alila’ korongról többek közt.

Kobi az egyik dal előtt tartott röpke monológjában kifejtette, hogy – akár ezen a koncerten fellépő együttesek esetében – sokféle nemzet és vallás létezik, a lényeg, hogy megférjenek egymás mellett, a közös vallás pedig nem más, mint a zene. Kiváló estében volt részünk tehát, mindenekelőtt a Myrath-nak és az Orphaned Landnek köszönhetően, remélem, még sokszor összefutunk velük egy-egy koncerten, így együtt vagy külön-külön, bánom is én, csak gyüjjenek vissza mihamarább! Jómagam pedig nagy szerényen nem kérek egyebet a karácsonyfa alá, mint a fent emlegetett DVD-t. No, nem alibi AVI-ban. Még ha nem is érdemlem meg…

Setlist:

Barakah / Birth Of The Three (The Unification) / The Kiss Of Babylon (The Sins) / Olat Ha’tamid / A Neverending Way / Sapari / From Broken Vessels / The Path, Part 1: Treading Through Darkness / Ocean Land (The Revelation) / Vayehi Or / The Warrior / El Meod Na’Ala / In Thy Never Ending Way /// M I ? / Norra El Norra (Entering The Ark) / Ornaments Of Gold

Mike

Képek: Karancz Orsolya

Köszönet a Concertonak!