Egy igazi téli fesztivál: Winter Masters Of Rock: Gamma Ray, Amon Amarth, Morbid Angel, Coroner, Kingdom Come, Blowsight, Hackneyed - Zlin, Csehország, 2011.11.26.

írta Hard Rock Magazin | 2011.12.12.

Felnőttkorba lépett Csehország legnagyobb nyári fesztiváljának téli testvére. Sokadik alkalommal tettük tiszteletünket a fesztiválon, elsősorban a nívós felhozatal, a kedvező árfekvés és a garantáltan jó bulik miatt. A felnőtté válással együtt járt néhány pozitív és negatív változás is. A felhozatal erősnek ígérkezett ebben az évben is, bár a mostani line-up nem a dallamos vonal kedvelőinek kedvezett. De kíváncsiak voltunk a fő attrakcióra, ami a Skeletons & Majesties Mini Tour egy különleges előadásaként volt behirdetve, illetve kíváncsiak voltunk, hogy a járt utat picit járatlanra cserélő szervezők mit kezdenek a megnövekedett elvárásokkal.

Sajnos azt kell mondjam, a helyszínnel nagyon mellényúltak, az eddig jól megszokott, meleg kézilabda csarnokot lecserélték az alig 10 méterre lévő, hatalmas jégkorong csarnokra, annak minden hibájával. Ha jól éreztük, akkor a jeget nem olvasztották le a lábunk alól, hanem hungarocellel és speciális takaró falapokkal fedték be. A csarnokban a fűtés sem volt bekapcsolva, így a legfölöslegesebb dolog a ruhatár volt, bár egy rövid időre igénybe vettük a szolgáltatást. Konkrétan, kint a csarnok előtt szinte melegebb volt, mint bent. A fesztivál huszadik perce körül már az Omen Fagyott világát énekeltük, majd Att barátom alig másfél óra elteltével kivette kabátját a ruhatárból. Hamarosan én is követtem példáját, és az utolsó három zenekarnál már mind a hárman nagykabátban álltunk a „jégen”. De nem csak mi voltunk ezzel így: furcsa látványt nyújtott 5-6000, nagykabátban ördögvillázó és éneklő rocker. Legyen elég annyi, hogy ezen az estén a többnyire alkoholt fogyasztó rockerhad körében – a sör hidegebb volt a pohár vége felé, mint mikor kijött a sörcsapból – a csarnok egy szem forró csoki- és kávéautomatája volt a legkapósabb, folyamatosan kígyózó sorok álltak a gépnél. A fotósok nagy része is kesztyűben dolgozott, ami valljuk be, nem megszokott látvány egy fedett koncert esetén.

A negatívumokat ezzel le is tudtuk, mert a költözésnek amúgy sok előnye is volt, és az érkezésünkkor tapasztalt autómennyiségből ítélve, törvényszerű is volt, hogy nagyobb helyszínre rakták a bulit. Most nehezen tudtunk eljutni annak az utcának még a környékére is, ahol évek óta parkolunk – úgy látszik a csehek még járnak koncertekre és fesztiválokra.

Számunkra a német Hackneyed nyitotta a sort, ám az ő death metaljukra annyira nem voltunk vevők. Megpróbálták beindítani a cseh közönséget, de ez csak kis mértékben sikerült. Phillip Mazal énekes rendesen odatette magát, bemozogta az egész színpadot és megpróbálta hergelni a közönséget, de szerintem a rockerhad még nem olvadt fel teljesen. A két gitáros, Devin Cox és Juan Kevin Sierra (micsoda germán nevek) is mindent megtettek a buli hangulatának fokozására,  több-kevesebb sikerrel. Folyamatosan változatták a helyüket, és ha a srácok nem is gitárvirtuózok, pózolva gitározni már jól tudnak. A hatalmas rőzséjüket folyamatosan lobogtató és fel-alá mászkáló hangszeres szekció mellett teljesen idegennek tűnt Tini Wuttke, az egy szem németesen csengő névre hallgató, konszolidált kinézetű basszeros. Mint egy faszent, úgy állta végig a teljes koncertet, elmondhatta magáról azt (picit átfogalmazva), amit a Real Madrid ellen a 90. percben becserélt labdarúgó: „közelről láttam a koncertet”.

Az utánuk következő svéd Blowsight zenéje annyira színes, mint a zenekart alkotó tagok. A PopMetalPunk besorolást magukra aggató srácok számomra ismeretlenek voltak, de nagyon jópofa volt, amit nyomtak. Tényleg volt minden ebben a zenében, a popos szintitől kezdve a trombitáig rengeteg hangszert felvonultattak. Igaz, néha kicsit katyvasznak éreztem, amit hallok, tényleg nem tudtam eldönteni, hogy ez most mi, de érdekes volt. Introként kis Maident kaptunk, aztán itt-ott fellelhető volt egy-egy kemény riffeket felsorakoztató zenekaroktól csent motívum, néhol pedig a Blink182-Sum41 vonalat erőltették a srácok. De ez a fajta keveredés nem is lehet olyan idegen egy olyan zenekartól, ahol a tagok ennyire különböznek egymástól.

Adva van Serban Carapancea (aka. Seb) punk taréjt és furcsa szakállt viselő gitáros, Nick Red, az emós gitáros frontember, Henrik Mini, a strasszokkal telerakott baseball sapkás deszkás, basszeros srác és a bordó hajú Fabien Perreau dobos. A popos-punkos énektémákat szinte kizárólag Nick prezentálta, bár a dobos Fabz gyakorta vokálozott neki. A metalosabb részeket pedig Seb énekelte, ilyenkor Nick többnyire a közönséget hergelte. Egy Lady Gaga feldolgozást is kaptunk az arcunkba, ami után az énekes Nick viccesen meg is jegyezte, hogy igen érdekes és vicces dolog, hogy ennyi rocker kívülről fújja a Pokerface sorait… Itt jegyezném meg a költözés másik pozitív hatását: a nagyobb csarnokba nagyobb hangerőt és látványosabb fényeket tudtak pakolni a szervezők. Fejgépet még a kis előzenekarok is kaptak, ami azért megsüvegelendő dolog, hiszen így nem hagyták látvány nélkül a korai bandákat. Ráadásul a színpad két oldalán egy-egy méretes vásznon követhető volt a több kamerával közvetített fesztivál.

Az este előtt volt alkalmam beszélgetni az egyik szervezővel, aki elmondta, hogy az eredetileg elképzelt fellépők sokszor változtak és ezt rossz előjelnek tekintették, sajnos így esett a csere áldozatául az általam legjobban várt Symfonia fellépése. Mint olvashattuk, Timo Tolkki beszüntette a zenekar működését, így őket az A38-on is látott Kingdom Come-ra cserélték le a szervezők. Sajnos számomra ez a váltás nem sikerült valami fényesre, mert a zenekar szerintem egy igen gyenge napot fogott ki. Nem voltam soha Led Zeppelin fanatikus, így a banda zenéje is távol áll tőlem. A koncert elején sok technikai malőrjük is volt, ami még jobban lelombozott, ilyen hidegben inkább egy pörgős bulin ugráltam volna, mint ezeken az agyas számokon. Pedig úgy tűnt, a zenekar élvezi a bulit, az Acceptes Wolfra hasonlító Eric Foerster gitáros ízes szólókat rittyentett, Frank Binke basszeros pedig felvonultatta az összes RHCP klipről és koncertről ismerős Flea mozdulatot, Lenni Wolf hangja is rendben volt. De ezen az estén számomra az egyik leggyengébb produkciót adták. Tolkki, miért hülyültél meg?

A baráti társaságból többen az utánuk következő banda látványáért irigyeltek minket. A svájci Coroner ritka vendég ezen a tájékon. A három és fél tagú thrash zenekar koncertjének első fele számomra eléggé érdektelen volt: semmi szegelésre hajazó dolgot nem nyomattak a svájciak, elsősorban a komplex, technikás számaikat prezentálták. A banda „fél tagja”, egy ősz hajú, idősebb fazon egy kis pultnál ült, amit nem neveznék billentyűnek, inkább csak effekteket és hangokat csalt elő a tekerőkkel és potikkal telepakolt „szerszámán”. De nem csak Ő volt szinte mozdulatlan a koncert alatt, Ron Broder énekes-basszeros sem mozgott sokat, de még nála is kevésbé aktív volt Tommy Vetterli gitáros.

Összetett zenéjük miatt a zenekart gyakran a „thrash metal Rushjaként” is emlegetik – talán nem véletlenül nem járok az említett zenekar koncertjeire. Pár szám után kinéztünk egy picit melegedni a szabadba: ami nem változott, az a csarnok előtti fesztivál hangulat volt. Kaja-pia minden mennyiségben, és pár pólóárus is elhozta portékáját. A legnagyobb sikere a nyílt tűznél sütött húsoknak volt, közel az étek elkészüléséhez többen is „Makk disznót” játszottak. A Coroner végére értünk vissza, amikorra szerencsére a banda is felpörgött. Végre egy kis ízelítőt kaptunk a riffelős, fejlóbálásra ingerlő muzsikájukból. Ha ezt a vonalat nyomták volna a buli elején, akkor most egy teljes Coroner koncertet látott embernek vallhatnám magamat, de így…

A Morbid Angelt eddig nem láttam, és ha rajtam múlik, nem is fogom. A veterán death metalosok érzésem szerint egy rutinból lehozott show-t nyomtak. „Extrém metal az extrém embereknek”, hirdeti a banda pólója, de én semmi extrémet nem láttam. Megfáradt öregurak death metalját láttam, bár a cseh közönség jól vette a lapot. A buli egy részét otthagytuk, hogy sorba álljunk a meleg forró csokinkért, mert időben vissza akartunk érni a vikingek műsorára.

De előtte még a színpadra szólították Joakim Brodent és Par Sundströmöt a Sabatonból, akik egy-egy dobozos sörrel és egy cseh Sabaton logós zászlóval vonultak a színpadra. Pár cseh szó után bejelentették, hogy a jövő évi Masters Of Rock fesztiválon a Sabaton fogja zárni a fesztivált, és egy különleges dalt is elnyomnak majd. Ugyanis találtak egy cseh háborús hősökről szóló történetet, és ezt foglalja dalba a zenekar. Ráadásul ez a szám nem fog megjelenni hivatalos lemezen,csak és kizárólag ezen a fesztiválon lesz hallható. Egyszeri és megismételhetetlen eseményről lesz tehát szó.

Sok ével ezelőtt egy fesztiválon számomra biztos kaja és pihenő időnek volt elkönyvelve egy Amon Amarth koncertje. Annyira nem érdekelt, hogy gyakran egy percet sem láttam belőlük. Aztán pár évvel ezelőtt Gergő barátom maga mellé vett egy Masters Of Rock fesztiválon, hogy a szakadó esőben várjam már meg vele a banda buliját. Egy jó barát nem tud nemet mondani egy ilyen meghívásra, úgyhogy maradtam. Nem bántam meg akkor sem, és azóta sem. A zenekar a fesztivált megelőző napokban járt hazánkban, és mindenki ódákat zengett a buliról. A beszámolókban is szinte csak pozitív dolgokat írtak a koncerttel kapcsolatban, és a vikingek a tavaszi Metalfesten is meggyőző produkciót nyújtottak.

Az este folyamán ők voltak azok, akik saját motyójukkal érkeztek a tett színhelyére és a turnén látott színpaddal vonultak fel a világot jelentő deszkákra. Ügyes PR vagy marketingfogás, hogy a fotósokat csak az utolsó két számra engedik be. Ha jó képeket akarsz csinálni, nézd végig a koncertet… Szakítva a fesztivál szokásával, itt is ezt alkalmazták, a cseh fotósok nagy meglepődésére. Most is kiváló bulit nyomtak, és azt kell mondjam, a főbanda státuszát is elcsenték a Gamma Ray-től, ugyanis a vikingek után szellősebb volt a palánkok közti terület. De meg is érdemlik a rajongást és figyelmet, mert amit a hangszeres szekció prezentál nap mint nap, az a finnyáskodókat is hallgatásra készteti! Nem kedvencem az a fajta énekstílus, amit Johan Hegg képvisel, de van egyfajta jellegzetes karaktere. Ha az ember meglátja ezt a tagbaszakadt svédet, oldalán egy méretes ivótülökkel, egyből a vikingekre asszociál az ember.

Aztán amikor beindulnak a propellerek, az lenyűgöző látvány! Ahogy ez a négy hatalmas viking pörgeti a fejét és loboncát, azt senki sem tudja überelni. A nagyobb hely adta lehetőséget a zenekar keverőse is kihasználta, mert iszonyat hangerővel dörrent meg a cucc. Már-már bántóan hangos volt a buli, de így kell megszólalnia egy metal koncertnek – természetesen, arányosan és szépen szólt minden. A pesti bulihoz képest a setlist annyiban módosult, hogy a turnéprogram közepéről kihúztak 3 számot. Jó buli volt, ezek után véglegesnek tűnik az, hogy Amon Amarth alatt nem megyek kajálni és pihenni, hanem a „viking propelleresek” produkcióját fogom nézni-hallgatni.

Setlist:

War of the Gods / Runes to My Memory / Destroyer of the Universe / Live Without Regrets / The Pursuit of Vikings / For Victory or Death / Varyags of Miklagaard / Embrace of the Endless Ocean / Free Will Sacrifice / Asator / Death in Fire / Twilight of the Thunder God / Guardians of Asgaard

Különlegességeket ígértek a szervezők a fesztivál főzenekaraként beharangozott Gamma Ray bulijára: soha vagy nagyon régen játszott számokat harangozott be a zenekar, akusztikus blokkal és Michael Kiske vendégeskedésével. Ebből, hála istennek az akusztikus blokk kimaradt, amit nem is sajnálok, mert lehet, a balladák alatt megfagytunk volna. De így az egész bulit végigörömködtem. Sok újat Kaiék nem nagyon tudnak mutatni, az évek folyamán rengetegszer láttam őket. De amikor a koncert elkezdődött, kiült az arcomra a vigyor, és azt levakarni sem lehetett onnan a buli teljes ideje alatt. Nyitásként kaptunk egy általam eddig élőben nem nagyon hallott számot, a ’Powerplant’ lemez kezdő tételét. Az Anywhere In the Galaxy kezdésre nem számítottam, arra meg pláne nem, hogy egy másik igen hanyagolt számmal, nevezetesen a Men, Martians and Machines-zal folytatják. Úgy gondoltam, hogy tényleg érdekes és egyedi bulit fogunk kapni, de arra álmomban sem gondoltam, hogy régi nagy kedvenceimet is újra hallhatom majd.

Henjo Richter egy tőle teljesen szokatlan western kalapban jelent meg, amit jó darabig nem is hagyott el a buli folyamán. Általában is egy jó kedélyű banda a Gamma Ray, de ezen az estén szinte végig vigyorogták az egész bulit. Talán jót tett Kainak az évtizedes barátság felmelegítése Kiske-vel, ők ketten a színpadon nagyon megértik egymást. Zimmermann nagyon rövidre nyírt sérója elsőre furcsán hatott, ettől a feje még hatalmasabbnak tűnt, de Ő is olyan elánnal püfölte a kölcsön cájgot, mintha ez lenne élete bulija. Dirk a nagy hidegre való tekintettel egy mellényt azért magára kapott, és meglepően aktív volt. Rengeteg számban kivette a részét a vokálozásból, egy alkalommal pedig még a billentyűk mögé is befészkelte magát.

De addig még elnyomták az új lemez számomra legkedvesebb tételét, az Empathy-t, hogy azért az új lemez is meg legyen említve. Számomra viszont nagy meglepetésként ért az, hogy a biztonságiak a megszokott harmadik szám után nem zavartak ki az árokból, hanem hagyták, hogy testközelből élvezhessem ezt a felejthetetlen estét. Mindeközben a haverok végig vigyáztak a télikabátomra, mert baromi jó volt abban állni a hideg csarnokban, csak fotózni nem lehet benne rendesen… Egy szintén relatíve frissebb anyag érkezett a ’Majestic’-es Fight képében, majd számomra már a buli fele előtt eljött a csúcspont.

Az ’Insanity and Genius’ lemez környékén hazánkban járt a zenekar a Manowar előzenekaraként. A Pecsa bejáratánál derült ki számomra, hogy ők lesznek az előzenekar, és örömömben egy turnés Insanity-pólóval lettem gazdagabb – mit nekem egy Manowar póló. Azóta ez a póló hű társam a Gamma Ray-koncerteken, itt is ebben feszítettem, és mikor belekezdtek a számomra legkedvesebb Gamma Ray-számba, a névadó tételbe, rögtön lepetéztem, konkrétan libabőrös lettem. Nem is emlékszem, hogy mikor hallottam ezt a számot élőben utoljára, talán még a kilencvenes években. Igaz, akkor valószínűleg még Ralph Scheepers előadásában, de Kai hangjával sem gyengébb ez a szám. A mai napig előttem van az idióta össze-visszarohangálós klipjük, hatalmas kedvenc, kis túlzással már ezért a tételért érdemes lett volna elutazni.

De fel sem ocsúdhattunk, mert hamarosan jött egy első lemezes tétel, a Money. Ezután a már említett billentyű kapott szerepet, és a Dirk-Kai páros csodaszép előadását halhattuk az A While in Dreamland szám feléig, amikor is belépett a zenekar többi tagja, megtoldva a gitártechnikussal, aki nyakába kapta Dirk hangszerét, és Ő játszotta a dal hátralévő részén a basszus részeket. Miközben ezt hallgattam, láttam, hogy már készülődik egy kopasz fej a színpad mellett, ami meglepett azok után, hogy nyáron a dögmelegben is kötött sapkát viselt Michael Kiske. A Time to Break Free c. számot nyomták el, Kiske meglepő módon egy halom papírból puskázta a szöveget. Nagyon jó volt látni őket együtt, vált válnak vetve, folyamatosan ugratták egymást, amiben azért Kiske vitte a prímet. És közben miket énekelt, Te Atyaúristen!

Nem mismásolta el a magasakat sem, hanem amit kellett, azt kiénekelt, és közben végig heccelte az egész bandát. Majd egy másik hatalmas meglepetés és kedvenc következett: mikor meghallottam a magnóról bejátszott „Illuminati, You’ve come to take control” kezdést, nem hittem a fülemnek. A bitang erős ’No World Order’ album kezdetét nyomták el teljes egészében, az Induction-Dethrone Tyranny páros eszméletlenül szólt élőben, ráadásul Kai a gyors részeket sem csalta el. Persze Dirk besegített a főnöknek, de csak a „vastagítás” miatt kellett, ment volna magától is.

Az új lemez címadó tétele, és a teljes hosszúságú Somewhere Out in Space után pihenőre vonult a csapat. Majd kisvártatva visszatértek, és már egyből magukkal hozták Kisket is a színpadra. Mi más jöhetett, mint pár klasszikus Helloween szám, ami amúgy is megszokott részét képezi a Gamma Ray buliknak. Ma estére a Future World és az I Want Out volt betervezve, és a közönség hangos „Kiske! Kiske!” kiáltással üdvözölte a Mennyei Torkot. Minden ott volt a helyén, úg mint annak idején a cd-ken – még ma is nagyon tud a srác. Hajnali fél kettő felé járt már az idő, de a sok órás, fagyban állással járó kellemetlenségek egy pillanat alatt elmúltak, és derékból hajlongtam a két klasszikusra. A felforgatott setlistnek, a sok régi nagy kedvencemnek és Kiske jelenlétének is köszönhető, hogy életem egyik legjobb Gamma Ray buliját láthattam! Ha jövőre egy kis meleget tolnak be a csarnokba és hasonlóan nívós neveket hoznak össze – az az én személyes pechem, hogy ez most nem annyira az én zenei ízlésemmel megegyező fesztivál volt –, akkor semmi kétség, hogy a jövő évi november végét is Zlinben töltöm.

Setlist:

Welcome / Anywhere in the Galaxy / Men, Martians and Machines / The Spirit / Empathy / Fight / Gamma Ray / Money / A While in Dreamland / Time to Break Free / Rebellion in Dreamland / Induction / Dethrone Tyranny / To the Metal / Somewhere Out in Space /// Future World / I Want Out

Szöveg és képek: Savafan

Külön köszönet Martina Benesovanak és a Pragokoncertnek!