Maradványérték - 2011. november

írta TShaw | 2011.12.11.

Klasszikusoktól a feltörekvő ifjúságig, rock nagyapáktól az ifjú gót hölgyekig sok érdekesség szerepel a novemberi maradványértékben, mely ebben az évben az utolsó megjelenése a rovatnak. A szereplők tehát:

Scorpions: Comeblack
Nightrage: Insidious
Hardcore Superstar: The Party Ain't Over 'Til We Say So
Knight Area: Nine Paths
Trillium: Alloy
Disturbed: The Lost Children
Lord Vicar: Signs of Osiris
Amoral: Beneath

Scorpions: Comeblack

Tavaly év végén még nagy visszavonulóként megtettem a Scorpionst az év egyik legfontosabb zenekarának, de most be kell látnom, nem eszik olyan forrón a kását. Klaus Meine és pajtásai egyelőre levakarhatatlanok a színpadról, de ahogy látszik, a stúdióból sem lehet őket kirobbantani, bár a ’Comeblack’ esetében furcsán kettős érzések motoszkálnak bennem.

Egyfelől, az újrafelvételes-feldolgozós anyag jó a maga nemében, bár bántóan érzem rajta a XXI. század zenei trendjeit – üres és jellegtelen digitális hangzás, az összetartó erő teljes hiánya, műanyag jelleg, ötlettelen sztenderdek követése. Számomra a ’Comeblack’ egyáltalán nem egy élvezetes album, de 2011-ben már bőven megszoktuk, hogy léptetünk bizonyos dalok között, így nem próbálom ledönteni a zenekar kultuszát azzal, hogy pénzrabló, felesleges kiadványnak tituláljam a korongot. Főleg úgy, hogy megvan azért a potenciális célközössége.

Az egyszeri rádióhallgató rock kedvelő, például ízlésének fejlesztése végett veheti magához a CD-t, imádni fogja a jól ismert slágerek új, tiszta és hangos változatait, az ismerős, de mégis félig-meddig ismeretlen feldolgozásokról nem is beszélve. Feleségek és édesanyák is csípni fogják az akcentussal éneklő, még mindig megbabonázó hangú énekest, és a kocsiban hol Kiss-t, hol Nickelbacket üvöltöztető fiatalság is élvezni fogja a Wind Of Change-el való hangulatteremtést. Szóval mégiscsak van valami ebben a lemezben… még ha nem is sok. Scorpions rajongóknak viszont felesleges a beszerzése, esetleg a feldolgozások miatt érhet meg egy misét. (TShaw)


Nightrage: Insidious

A Nightrage anno azzal szerzett magának hírnevet a 2000-es évek elejének túltelített melodikus death metal színterén, hogy a stílus supergroupja volt: a ’Sweet Vengenace’ című debütön az alapító Marios Iliopoulos gitáros mellett honfitársa, Gus G. pengetett, a Hauntedból ismert Per M. Jensen vendégeskedett a dobok, Tom Englund az Evergrey-ből pedig pár dalban a mikrofon mögött, a számokat pedig az akkor már jó pár éve nem üzemelő At The Gates frontembere, Tomas Lindberg ordibálta fel a korongra. A nagyszerű bemutatkozást stabilan eső színvonal, és folyamatos tagcserék követték, a sztárgárda lassan, de biztosan elszivárgott, Iliopoulos pedig svéd zenészekkel szervezte újra zenekarát. Bevallom, a 2007-es ’A New Disease Is Born’ és a két évvel rákövetkező ’Wearing a Martyr’s Crown’ c. lemezeikről csak annyi emlékem van, hogy hallottam őket – talán pont ezért, de az idei eresztésük a meglepetés erejével vett meg kilóra. A stílus újra a régi, a ’Sweet Vengeance’-ről ismerős, a legnyilvánvalóbb talán az At The Gates párhuzam. Ami viszont kiemelkedő és egyéni a Nightrage nem éppen világmegváltó göteborgi metaljában, az az igényes gitármunka: Iliopoulos nem csak a stílusban elhasznált riffekbe képes frissességet csempészni, de a klasszikus ihletésű szólói is kiemelkedőek.

Az ’Insidious’ már csak azért is figyelemreméltó, mert a debütlemez távozó sztárjai majdnem mind vendégeskednek az albumon: a 2003 óta impozáns karriert befutó Gus G. a Wrapped In Deceitful Dreams és a Solar Corona fényét emeli érzelmekkel átszőtt szólóival, Lindberg pedig három dalban is lehörgi a zenekar frontemberét. A dallamos oldalt újfent Englund mester erősíti: míg a stílus legtöbb zenekara mára kiszámíthatóvá és kliséssé tette a hörgés-dallamos ének váltakoztatását, a svéd dalnok melankolikus orgánumával megbolondított dalok eltérnek a már ismert ellenpontozó megoldásoktól. Az Evergrey dallamvilága több, mint szokatlan ebben a környezetben, ám pont ezért érdekes – ha pedig ez nem lenne elég, a Firewind pacsirtája, Apollo Papathanasio is jó pár dalban hallatja hangját. De kell is a segítség a mikrofon mögött, ugyanis a Nightrage leggyengébb láncszeme egyértelműen Antony Hämäläinen hörgős, akinek torka és tüdeje kevés a feladathoz – minimális erő, agresszió vagy gonoszság szorult belé. Az ’Insidious’-t viszont eladja a hol szikár, harapós, hol melodikus gitárjáték és az ízesen előadott szólók, az intenzív, a szokásosnál „okosabb” dobolás, ill. a korrekten, fogósan kivitelezett dalszerkezetek. Habár a Nightrage már valószínűleg soha nem fogja felküzdeni magát az első osztályba, a stílus szerelmesei számára az ’Insidious’ mégis az év egyik biztos befutója lehet. (Tomka)


Hardcore Superstar: The Party Ain't Over 'Til We Say So

A svéd sleazerek nem pihennek, ahogy best of kiadványuk címe is sugallja. Noha a 'The Party Ain't Over 'Til We Say So' csak egy új dalt tartalmaz (We Don't Need A Cure), a legújabb kiadványnak köszönhetően összesítve kapjuk arcunkba a Hardcore Superstar rock and rollját. 2009-ben már kaptunk egy válogatást a partyarcoktól, tehát két év elteltével túlzásnak tűnhet egy best of ismételt megjelentetése, de szerencsére alig van átfedés a kiválasztott számok között. A pubertáskor közepén járó bandát valószínűleg nem kell bemutatni, dióhéjban annyit, hogy Mötley Crüe -féle mocskos glam and rollt ötvöznek keményebb, metalos elemekkel. Dalaikból sugárzik az energia, habitusban és külsőben pedig hozzák a kötelezőt (aztán ki tudja mi történik a backstage-ben, de nem hiszem, hogy pusztán szobit szürcsölgetnek szívószállal).

Mindezek ellenére nekem pont a legutóbbi albumuk, a 'Split Your Lip' volt egy kis visszaesés, amiről négy dal is helyet kapott 'A Buli Addig Véget Nem Ér, Amíg Azt Nem Mondjuk'-on (ha ti mondjátok…), de azt hiszem, hogy az amúgy kissé lagymatag Run To Your Mama találó befejezése egy fergeteges, majd kellemes fáradtsággal végződő orgiának.

Egyedül az első lemezüket, az 'It's Only Rock 'N Roll'-t hagyták ki teljes egészében, azon kívül mindegyik albumnak jutott egy-két induló, összesen 19+1. Megint csak magánügyem, hogy a szenzációs 'Beg For It' csak két dalt prezentál, de szerencsére talán a két legerősebbet (Beg For It, Into Debauchery). A kezeimben biztosan lerongyolódik majd ez is, és ezt minden elfogultság nélkül mondom. (Jocke)


Knight Area: Nine Paths

Vannak albumok, amik inspirálnak, feldobnak, felfrissítenek. Vannak, amik maguk alá gyűrnek, letaglóznak, átsöpörnek rajtad. Vannak, amik elvarázsolnak, teleportálnak téged egy más-világba. És vannak, amik nem csak elrepítenek, de megnyugtatnak, ellazítanak, kisimítják a ráncokat. A ’Nine Paths’ pont egy ilyen lemez. A játék neve progresszív rock, méghozzá olyan nagyok nyomában, mint az IQ, a Pendragon vagy a Marillion. Azaz dalközpontú, selymesen szőtt billentyű-terítéssel, csillogó, napfényes atmoszférát árasztó gitárszólókkal, duruzsoló basszusfutamokkal, és magas fekvésű, andalító énektémákkal telezsúfolt progresszív rock. A dalok kellően hosszúak, elmélkedősek, elmélyülősek, de nem a befogadhatóság rovására: elsősorban Mark Smit dalnoknak köszönhetően, a dallamok rögtön megragadnak, beleégnek a hallgatói memóriába, miközben Mark Vermeule gitáros vagy Gerben Klazinga billentyűs biztosítja az „elvárt” komplexitást a szerzeményeknek. A hollandok igazi csapatjátékosok, nincsenek ego-párharcok, a hangszeresek szépen dolgoznak egymás keze alá.

A nyitó Ever Since You Killed Me még egy kis Genesist is ad a képlethez, és jól példázza, hogyan tud Smit szolid érzelmi drámákat beinjekciózni az alapvetően pozitív hangulatot árasztó zenébe. De nem csak azzal próbálnak újdonságokat csempészni a már negyedik albumon elsütött receptbe, hogy egyéb elődöket is megidéznek – a Summerland például metalosra hangszerelt, keményebbre faragott gitártémájával tűnik ki, a Please Come Homenak pedig Charlotte Wessels (Delain) vendégénekesnő és Smit duettje adja különlegességét. A tempó- és témaváltásokkal is ügyesen gazdálkodnak, nem terhelik túl a dalokat – a produkcióra a koronát a tiszta és ízes megszólalás teszi fel. Habár a Knight Area továbbra sem áll jól eredetiség terén, aki szereti az ilyesfajta progresszív rockot, annak érdemes barátkoznia a hollandokkal, mert talán ez az eddigi legjobb lemezük. Olyan, mint egy romantikus este egy intelligens partnerrel – és ha már lovagokról van szó, az est házigazdái voltak olyan kedvesek, és az elejétől a végéig szórakoztatóvá varázsolták az eseményt. (Tomka)


Trillium: Alloy

Amanda Somerville megunta a statisztálást. Miután éveken keresztül volt az európai power metal színtér enigmatikus és tehetséges kóristalánya, először tavaly osztott magára főszerepet Michael Kiskével közösen jegyzett projektjében. Idén pedig Trillium néven indított privát zenekart, ahova tetemes hányadát meghívta azoknak a zenészeknek, akikkel az évek során együtt dolgozott (asszisztál: Michael Rodenberg, Sascha Paeth, Sander Gommans, Robert Hunecke). Ám ezúttal a reflektorfénybe kizárólag Somerville erőteljes, expresszív hangja és változatos dallamformálása került – nem csak önmaga kórusait van kedve felénekelni időnként, de a Sweet Toolban például popénekesként is kipróbálja magát. Sajnos Somerville olyannyira kisajátítja a figyelmet, hogy a zenén már nem is agyaltak sokat: hiába a neves kísérőgárda, ezeket a dalokat bármelyik névtelen, fiatal zenekar feljátszhatta volna. Az ’Alloy’ a sablonmegoldásokon azzal próbál javítani, hogy gyakran vált stílust: akad itt szimfonikus metal sláger, gótikus ballada, hard rock dal, vagy mélyre hangolt, szaggatott gitárokkal zúzó szám. Az album témája a „nemek csatájának” boncolgatásában merül ki – szerencsére Somerville összeméri erejét Jorn Landeval is egy duett erejéig (Scream It), hogy visszahozza a lemeznyitásnál (Machine Gun) még meglévő, ám aztán hamar elpárolgó izgalmakat.

Az ’Alloy’ ugyanis csak és kizárólag Sommerville erős, impozáns orgánumának és fülbemászó dallamainak köszönhetően húzza ki a végéig. Ahogy a dalszövegek is szinte mindig a női önállóságnál lyukadnak ki, úgy Somerville is bizonyítja frontasszonyként, hogy megállja a helyét egymagában. Most, hogy ezt már tudjuk, jöhet végre egy igazi csapatmunka – mert a jó zene többnyire úgy születik. (Tomka)


Disturbed: The Lost Children

Még hogy az összes Disturbed-dal ugyanolyan… A többnyire bonusz, „B-oldalas” számokból álló ’The Lost Children’ bizonyítja, hogy legalább kétféle daluk van: jobb meg rosszabb. Az album azt is bizonyítja, hogy jó érzékük van kiadványaik számlistájának összeválogatásához: ezek a számok nem véletlenül szorultak a margóra. Különbség csak annyi akad köztük, hogy épp melyik album speciális verzióján szerepeltek meglepetésként. A nu metalos alapokból egy szikárabb, metalosabb gitárjáték felé elmozduló halvány stíluskülönbség azonban nem elég ahhoz, hogy izgalmassá, érdekessé varázsolja ezt a minden szempontból homogén korongot. A nyitó Hell még korrekt Disturbed-zúzda, a rákövetkező A Welcome Burden pedig ki is adja az ukázt („I want it heavy”), de a keménységen kívül más érdemük nem igazán akad a daloknak. Amikor felbukkan egy minimális újdonság (pl. billentyűs színezés), az se kavar túl sok vizet – a fináléban hallható feldolgozások pedig a kétfajta átirat közül egyértelműen a rosszabbak közé tartoznak. Lehetne ez egy ínyencségnek számító kiadvány, amin a Disturbed-stílus vadhajtásai találhatók, kicsit kísérletezősebb, másfelé kacsintgató darabok. De nem. A sztereotípia igaz, a bonusz dalok ezúttal egyben tényleg a gyengébb dalok is. Persze, a világvége nem itt van, hanem a zenekartagok nyilatkozataiban (kérdés, hogy feloszlanak, vagy csak pihennek). Ez ugyanis nem rossz, csak egy szimplán langyos korong. Ajánlani így még a hardcore Disturbed-fanoknak sem kell, nekik már úgyis megvan, bár feleslegesen, hiszen két dalt leszámítva (Mine, 3) már az összeset hallhattuk korábban. Annyi biztos, hogy nem ezzel fogom átvészelni a Disturbed vakációját… (Tomka)


Lord Vicar: Signs of Osiris

Ha tél, akkor doom metal. Idei télköszöntő, ódon illatokat árasztó, elvártan old school lemezünk Lord Vicar második dobása. A fiatal zenekarban olyan élvonalbeli zenészek is találhatók, mint Kimi Kärki (itt Peter Inverted néven fut) gitáros, akit a megboldogult Reverend Bizarre-ból ismerhetünk, illetve Christian Lindersson (művésznevén Christus), aki a Count Raven ’Storm Warning’ és a Saint Vitus ’Children of Doom’ c. lemezeinek fényét emelte tragikus énektémáival. A Lord Vicar a doom metal klasszikus változatára szavazott stílusválasztáskor, legfőbb hatásukként le se tagadhatnánk a Black Sabbathot, amit csak tovább erősít Christus a fiatal Ozzy-ra hajazó orgánuma. A párhuzammal csak annyi a gond, hogy Péterünk nem egy Tony Iommi, és hiába a patinás, piszkos riffek, ezek korántsem olyan izgalmasak, mint a mesteréi. A zenekarba máshol viszont nem igazán lehet belekötni, pláne, hogy nem is kópiabandáról van szó: a Black Sabbath által kitaposott ösvényt csak útmutatónak használják, de vannak olyan urak, hogy nem lopkodnak másoktól. Ráadásul Kärki se tagadhatja le a múltját, a Reverend Bizarre monumentalitásának szelleme csakúgy megfér még itt, mint a tempósabb Candlemass dalok ihletése. A stílus tehát már eleve nyert ügy, ezt csak imádni lehet.

Ami a 2008-as ’Fear No Pain’-en elkezdődött, az a mostani ’Signs of Osiris’-szel betetőzött. Habár a debütlemez is több mint korrekt old school végzetmetallal térített magának rajongótábort, a ’Signs of Osiris’ dalai még kidolgozottabbak, ütősebbek és hangulatosabbak. A hangzás is letisztultabb, erőteljesebb: a nyitó Sign of Osiris Slain egy érzékeny akusztikus felvezető után teper le és nyal pofán, igazi „doom rock” sláger lehetne, ha létezne ilyen, az utána rajtoló The Answer pedig szintúgy minimalistára vett, dögös szerzemény. A csapat azonban érezhetően akkor van igazán elemében, ha az epika felségterületére tévednek, azaz a 10 perc hosszúságú dalokban, amik szerencsére nincsenek úgy elnyújtva, mint egy-egy Reverend Bizarre nóta. A mostani lemezen a stoneres, pszichedelikus dózis is tekintélyesebb, amit a Child Witness, vagy a hipnotikus ritmikával megvert Between the Blue Temple and the North Tower-féle nagyepikában kamatoztatnak. Mindkettő a lemez gyöngyszeme, előbbiben a hangsúlyosan dörömbölő basszusgitáros belassulásoktól kezdve, a dobszólóval kezdődő, majd masszív gitártekerésbe csapó átkötő részen keresztül a nagy ívű, lamentáló refrénig minden belefért. Christus nem egy szimpla Ozzy-hasonmás, mint a Hellfueled énekese (Andy Alkman), sőt, a nagy elődnél talán változatosabban, kifejezőbben is énekel. Hangjában ott bujkál az elmúlás fájdalma, a magány melankóliája, a misztériumok monumentalitása – azaz minden, ami ebben a műfajban kötelező. Gyenge dal nincs a lemezen, de még mindenképp érdemes kiemelni az akusztikus gitárral előadott, 7 perces Endless Novembert, ami igazán szokatlan darab egy doom bandától, csendes, megkapó merengés, ill. a záró, 14 perces Sign of Osiris Risent, ami igazi Lord Vicar-esszencia, tele témaváltásokkal, és a lemez legjobb gitáros teljesítményével. Talán mondani se kell, hogy a Lord Vicar nem törekszik arra, hogy megújítsa a műfajt, de aki nem bírja kivárni az új Black Sabbath lemez megjelenését némi old school doom metal nélkül, az nyugodtan vánszorogjon el a legközelebbi lemezboltba. Csalódás kizárva. (Tomka)


Amoral: Beneath

Nálam első a borító. Minden esetben, még akkor is, ha a legutolsó zimbabwei black metal banda aktuális korongjáról beszélünk. Sok mindent elárul: igényességet, hozzáállást, legtöbbször a zene stílusát is. Az Amoral legújabb anyagának borítója egyben gyönyörű és hátborzongató, és olyan kettősséget hordoz magában, mint maga a zene, amit játszanak.

Ezek a finn srácok már több, mint tíz éve jelen vannak a metaléletben, első albumuk pedig 2004-ben került a polcokra. Kezdetben death metal volt a játék neve, és úgy tűnt, hogy a zenekar ezen a vonalon fog kiteljesedni, de – nem példátlan módon – az évek során váltottak, és ugyan megmaradtak helyenként a death-es elemek, sokkal inkább power metal az, amit a 'Beneath'-en hallhatunk. Az Amoral két központi figurája Ben Varon gitáros és Juhana Karlsson dobos, akik körül jöttek-mentek az emberek az évek során. Eddig két énekest fogyasztottak el, jelenlegi, még bontatlan frontemberük Ari Koivunen, aki 2007-ben szinte berobbant a finn köztudatba, miután megnyerte az Idols elnevezésű tehetségkutató műsort (kb. mint ami itthon megy a két legnagyobb tévécsatornán). Akkor pont kint tartózkodtam, és majdnem sikerült megutálnom szerencsétlent, mert az amúgy király Hear My Call című dalát vagy ötvenezerszer hallottam egy hét alatt…

A 'Beneath' nem kiemelkedő, de mégis van egy különös íze, ami miatt ajánlom a power kedvelőknek. Hamar rá lehet hangolódni, és több hallatás után sem jár le a szavatossága, mert egy változatos albumról van szó: egészséges arányban kapunk tiszta éneket és hörgést, dallamokat és keményebb riffeket, Ari pedig tényleg nem véletlenül nyerte meg azt a vetélkedőt, mert tényleg tud a srác. (Jocke)