Az égi szem mindent lát, még a keselyűk társadalmában is - Az Alan Parsons Project története III.

írta TShaw | 2011.12.09.

1982-ben a projekt előtt a zenei világ nagy része térdre borult. Ezekben az időkben a csapat zenéje már nehezen volt besorolható bárhova is, hiszen divatos elemek keverékével, a komolyzenei kompozíciók használatával, és a fejlett, letisztult stúdiótechnikával érték el azt, hogy a progresszív jelző illeszkedjen leginkább a zenéjükre. Anglia, a hazai terep azonban továbbra is bevehetetlen erődként tartotta magát, noha a Billboard és a nemzetközösség listái tárt karokkal várták a projekt új lemezét…

A soron következő, igazán nagy durranásnak ígérkező album visszatért a régi hagyományokhoz, és a tudományos-fantasztikum világából merítette magának az ihletet – ezúttal egy utópia megálmodása és zenei eszközökkel képbe öntése volt a feladat. A forrás nem egyértelmű. Lehetséges, hogy a lemezzel azonos című Philip K. Dick regény adta az alapot, de Robert Shea és Robert Anton Wilson Illuminatus című trilógiája is képbe kerülhetett. Mindenesetre a történetben szereplő társadalom orwelli mivolta miatt akár az 1984-ből is táplálkozhattak.

A zenekar 1981 végén a hagyományos felállásával vonult stúdióba, majd közel fél év alatt el is készítették a végleges anyagot, mely az ’Eye In The Sky’ címet kapta. A zöld borítón feltűnő Horus szem a mindenkit megfigyelő Nagy Testvérre utal, egyúttal egy érdekes visszakacsintás a ’Pyramid’ lemezre. Az anyagon vendégként szerepelt Mel Collins szaxofonos, illetőleg Woolfson ezúttal is beállt a mikrofonok mögé énekelni – és éppen sikerült a csapat egyik legnagyobb himnuszát felvokáloznia.

A kész végeredmény mesés volt. A zenében funky elemek jelentek meg, a címadó dal pedig szabályos slágerként jelent meg a kislemezes listákon. Alan Parsons nem is lett volna önmaga, ha később nem nyilatkozza azt, hogy utálta játszani ezt a számot élőben. Külön kis érdekesség volt a lemez elején található Sirius, mely a későbbiekben az amerikai kosaras liga egyik bevezető zenéje lett – sőt, igazából a mai napig is az, ily módon pedig emberek millió hallhatták már a helyszíneken, vagy a tévés közvetítések alatt. Ezeket a sikereket a közönség is díjazta…

A mindmáig egyik legsikeresebb és legnépszerűbb Alan Parsons Project album megjelenése után a hetedik pozíciót foglalta a Billboard összesített, kétszázas listáján. Kanadában a hatodik lett, a kicsi piacnak számító Új-Zélandon a harmadik, ezzel jelezvén a banda ottani kultuszát és népszerűségét. Anglia nem hódolt be – a 28. helyezés fájóan alulmúlta a zenekar elvárásait, de a szigetországban ekkorra már végképp megváltoztak a zenei trendek. Ennek ellenére a projekt számára valódi ünnep volt a lemez sikere, hiszen újra a régi elképzelések tudtak érvényesülni a felvételek alatt, és Parsons is a klasszikus elvek szerint vezette a zenekarát.

1983-ban sem állt meg az élet – az Arista ebben az évben egy ’Greatest Hits’ kompilációt jelentetett meg a zenekartól, melynek szokatlan módon maga Alan Parsons volt a producere – így a hallgatóság valóban azokat a dalokat kapta kézhez, amiket a zenekar saját maga legjobb produktumainak tekintett. Ennek ellenére szerepelt rajta az Eye In The Sky, de az ’Eve’-en hallható Luciferből például csak egy rövidített verzió volt megtalálható a korongon. Gazdagodott a közönség egy teljesen új dallal is – a You Don’t Believe című dal a zenekar következő, ekkor már felvétel alatt álló lemezén szerepelt, és Lenny Zakatek énekelt rajta.

A soron következő anyag felvételei ezúttal is szinte megszakítás nélkül következtek, a projektből a lelkesedés nem fogyott ki. Az ’Eye In The Sky’ megjelenésének idejében Woolfson látogatást tett egy angol gyárban, ahol a legnagyobb meglepetésére emberek helyett kizárólag gépek dolgoztak, ám azok rendíthetetlenül, fenyegetően monoton és kötelességtudó módon. Woolfsont megigézték a látottak. Ahogy végigsétált a hosszú épületben, körülötte a rengeteg munkás gépezettel, megfogant benne a következő lemez koncepciója és alaptémája, sőt, a lemez címét is az ottani élmények inspirálták: ’Ammonia Avenue’.

Parsonsnak tetszett az ötlet, miszerint a soron következő anyag szóljon a jövő indusztriális, emberidegen társadalmáról. A robotika témája után ez messze nem volt annyira valóságtól elszakadt, hiszen Woolfson maga is megdöbbent azon, mennyire valóságos az a tudományos fantasztikum, amiről eddig csak álmodoztak. Azért a gyári látogatás mellett szokás egy könyvre is hivatkozni a lemez esetében, mégpedig John Harvey-Jones regényére, a Does Industry Matter?-re. Érdekességnek lehet tekinteni, hogy az Ammonia Avenue megnevezés egy Middlesborough-i vegyi anyag gyár körüli utcára is használatos, ám nem biztos, hogy azt a projekt albuma ihlette volna. A dalszerzői metódus és a felvételek nagyon gyorsan haladtak, a csapat gyakorlatilag kétlemeznyi dallal készült el rövid időn belül, de a kiadói nyomás végül nem engedte meg nekik, hogy dupla bakeliten jelenjen meg az aktuális kiadvány – az eddigi, átlagosan 40 perces korongokhoz képest ez túl nagy változás lett volna. Így a második korong anyaga talonba került, de csak egy időre…

Végül az ’Ammonia Avenue’ 1984 februárjában jelent meg, és bár nem sikerült teljesen kifejteni rajta az eredeti témát, mégis sikeresnek volt tekinthető. Az ’Eye In The Sky’ szép emlékei vásárlásra bíztatták az embereket, így bár a korongból nem fogyott annyi, mint elődjéből, kereskedelmi sikere letagadhatatlan volt. A Billboard ezúttal a 15. helyen várta őket, Kanadában viszont csak a 29. lett a lemez, Anglia pedig szokás szerint kissé érdektelen volt. Első helyet szereztek vele Németországban, viszont ez nem volt nagy újdonság, hiszen a projekt lemezei az ’I Robot’ óta az első három pozíció körül mozogtak a germán listán. Szintén elsők lettek Svédországban.

A platina minősítés azonban elmaradt – ezúttal mind a Billboardon, mind Németországban csak aranylemezre tudták váltani a tehetségüket.

Az eredetileg tervezett második korong végül minimális változtatásokat következően, 1985-ben látott napvilágot, különálló lemezként, de beismerten az ’Ammonia Avenue’ folytatásaként. Ez lett a ’Vulture Culture’, mely címében is az ipari világ által megváltoztatott társadalmat jellemzi – tematikusan az előző lemez az ipari világot, a második annak következményeit mutatja be.

A ’Vulture Culture’ sok szempontból érdekes lehet a zenekar rajongóinak. Egyfelől a korong érdekes kettőséget mutat az „A” és a „B” oldal tekintetében. A lemez a zenekarra jellemző, technikás, de közérthető popdalokkal indít, amiket később felvált a funkys, nehezebb összetételű nóták sora. Ez volt egyúttal az egyetlen olyan albuma a projektnek, melyen semmilyen formában nem tűnt fel az Andrew Powell vezette nagyzenekar – egyúttal tehát a komolyzenei háttér érzete sem volt annyira erős, mint a korábbi anyagokon. A ’Vulture Culture’ tehát sok szempontból megtagadta a projekt elveit, mégis aránylag sikeres kiadványnak lehetett nevezni. Ezúttal azonban inkább a kislemezek hódítottak, a teljes anyag fájdalmasan lecsúszott a képzeletbeli dobogókról, az Egyesült Királyságban sokkal jobban is szerepelt, mint az Államokban…

A ’Vulture Culture’ után lezárult egy korszak a zenekar életében – ezt maga Alan Parsons fogalmazta meg, aki szerint a hangzásbéli sajátosságok, a kereskedelmi siker, illetve az újra a fantázia felé forduló tematika, valamint a folytatásos mivolt miatt az ’Eye In The Sky’-t, az ’Ammonia Avenue’-t és a ’Vulture Culture’-t rokonság fűzte össze, egyfajta trilógiának tekinthetők tehát. Ezekkel a lemezekkel a zenekar újra az eredetileg megálmodott scifi-fantasy progresszív-pop zenekar volt, méghozzá nem is kevés sikerrel. A folytatás azonban egyfelől mérsékelt kereskedelmi sikerű, másfelől újonnan más tematikájú volt, továbbá kezdte előrevetíteni a projekt utolsó aktív éveit.

Bár ekkor még nem volt egyértelmű, Woolfson és Parsons elképzelései kezdtek kissé eltávolodni egymástól. Ekkor mindez még építő jelleggel hatott a csapatra, később azonban szakadást eredményezett. Egyelőre azonban még együtt voltak, és új témákkal készültek a következő évi lemezkiadásra.

Folytatása következik…

Szerző: TShaw