Az év házibulija, szobarockerek nélkül: Lizzy Borden, Twister, 2011.11.30. Rocktogon

írta szakáts tibor | 2011.12.04.

A Hard Rock Magazin csaknem hét éves fennállása és főleg egyre növekvő népszerűsége óta tervezem, hogy egy rendhagyó beszámolót készítek egy olyan koncertről, melynek az olvasottsága várhatóan a sokszorosa lesz a koncert látogatottságának. A beszámoló lényege az lenne, hogy egy hangzatos cím és egy jól sikerült fotó mellett semmi nem lenne a cikkben, vagyis csak annyi…

…; „Ha ott lettél volna, tudnád, hogy milyen volt a buli…” Rendszeres ugyanis, hogy egy-egy koncertre egy, vagy jobb esetben kétszáz ember látogat el, majd a cikket tízszer annyian olvassák el. Persze az egyszeri, laikusan gondolkodó ember most felteszi a kérdést, mi baja van egy népszerű magazin írójának azzal, hogy sokan olvassák a lapjukat. A válasz: semmi. Viszont azzal igenis baja van, hogy abban az országban, ahol publikál, lassan nem éri meg koncerteket szervezni, mert a tisztelt publikum, ilyen vagy olyan mondvacsinált okkal távol marad az előadástól. Ez a cikk viszont, előzetes akaratom ellenére, mégiscsak egy normális beszámoló lesz, mert Lizzy Borden és csapata olyan felejthetetlen estével örvendeztetett meg minket, ami miatt kijár nekik a tisztelet, másodsorban pedig tudom, hogy valóban vannak olvasótáborunkban olyanok, akik tényleg akadályoztatva vannak abban, hogy eljárjanak koncertekre, így Őket sem szeretném cserbenhagyni. Ám, aki megtehette volna, hogy eljöjjön egy igazi legenda első budapesti fellépésére és ostoba indokokra hivatkozva kihagyta, az most bekerült nálam a szobarockerek kategóriájába. A szobarockereknek pedig eddig tartott a cikk, kéretik tovább lapozni és keresni valami szaftos kis hírt, amit lehet fikázni, vagy újabb ökörségekkel kommentálni.

Mert, hogy ökörség az bőven volt a Lizzy Borden koncertjét beharangozó írások után. Kicsi a hely, miért szerdán van, drága a jegy, hideg van, meleg van, rövid a műsor, hosszú a műsor és még sorolhatnám a kifogásokat. Amikor ezen gondolkodtam, a Belga zenekar Az a baj című száma jutott eszembe. Nos, ennek a magazinunktól kissé távolálló stílusban muzsikáló csapatnak a dala a jellemző erre a mentalitásra. Szóval, ahogy egy reklám szövege is mondja, amit egy kicsit átírva idézek; most, hogy továbblapoztak a szobarockerek, beszéljünk egy fantasztikus estéről, ami nemhogy az év koncertjeinek egyike lesz nálam, de bekerült a felejthetetlen kategóriába is.

Mielőtt Lizzy és bandája leuralta volna a terepet, a budapesti Twisternek jutott a hálátlan szerep, hogy maroknyi közönsége előtt újra bizonyítson. Azért írom, hogy közönsége előtt, mert egy-két nyitó dalt leszámítva, amire benéztek páran, nem maradtak sokan a teremben, valószínű inkább azok, akik valóban ismerték a csapatot. A közönség nagy része inkább az előtérben található kocsmában töltötte az időt és a bejáratot fürkészve latolgatta, vajon hányan jönnek még? Közben a régi idők nagy sztorijait lehetett hallani mindenhonnan, amikor még nem telhetett el úgy egy Headbangers Ball az azóta teljesen átalakult MTV-n, hogy ne ment volna le benne egy Lizzy Borden klip és hasonló, a csapat nagyságát és egykori népszerűségét méltató témák. De tényleg, ha ez valóban így volt (márpedig így volt, hiszen koromnál fogva élő tanúja vagyok), akkor hol vannak most azok a rockerek, akik ezen nőttek fel? Ők már csak a Metallicára, a Black Sabbath-ra, az Iron Maidenre és a Judas Priestre emlékeznek? Ennyire megkopott a fénye egy egykori csillagnak? Vagy talán nem is volt csillag? Nem tudom, elbizonytalanodtam.

Mint ahogy valószínűleg az időközben a színpadon feszülő Twister is, akik a múltidézésből legfőképpen Ronnie James Dio egy-egy gyöngyszemét idézték, egy kicsit visszahozva a nyolcvanas évek hangulatát.

Aztán olyan kilenc óra körül beözönlött a terembe mind a 60-70 ember, aki eljött erre az estére és kezdetét vette a show! Igen, a show! A mi Lizzy Borden barátunkat nem olyan fából faragták, aki megijedt volna attól, hogy egy nappali méretű és annak házibulira jellemző számú látogatója jött el erre az estére. A feketébe öltözött, két világítószemmel színpadra lépett Lizzy a Tomorrow Never Comes című dallal nyitott be, majd azonnal jött egy igazi közönségénekeltető sláger, a Red Rum és innentől elszabadult az önfeledt bulizás. A „tömeg” nagy része a színpad előtt helyezkedett el, aminek a közepén állva nekem egyáltalán nem hiányzott a hátam mögül több ezer ember, mert Lizzy fanatikus közönsége megmutatta mi a magyar vircsaft; együtt énekelve, üvöltve köszönte meg a showmannek, hogy nem egy haknival hálálta meg a magyar „metalközönség” távolmaradását, hanem az ott lévőknek egy igazi Lizzy Borden show-t adott.

Minden számra jutott egy meglepetés. Lizzy folyamatosan vagy átöltözött, vagy az arcán cserélte át a maszkokat. Ezekhez a színpadi kellékekhez természetesen a teátrális játék is dukált, amit fantasztikus volt két méterről élvezni. Sokan mondták már, hogy a nagy fesztiválok állandó vendégeként számon tartott Lizzy Borden micsoda show-t nyom, ám mindezt testközelből látni, na, ez a nem semmi. Az ember szinte részese volt a történéseknek. Ebben partnerei voltak zenésztársai is, akik aktívan és jókedvűen vettek részt a házibuliban.

Különösen jellemző volt ez a kigyúrt testalkata miatt a helyszűkében nehezen mozgó AC Alexanderre és a mellette helyet foglaló Marten Anderson basszusgitárosra. Ők ketten, gondolom, ha van rá lehetőségük, felszántják a világot jelentő deszkákat, de ahogy az előbb is említettem, itt is segítették a munkáját főhősünknek. Ahogy a Lizzy mellett fellelhető egyetlen eredeti tag, a doboknál szűken elhelyezkedő Joey Scott is.

Talán csak Dario Lorina volt kissé visszahúzódóbb, vagy megilletődöttebb,de egy-két igen ízes szólóval Ő is megörvendeztetett minket. A koncert a körülményekhez képest jól szólt, bár elől inkább az alapokból lehetett hallani a gitárokat és a dobot is nyers valóságában kaptuk. A csaknem ötven évvel ezelőtt Gregory C. Harges néven anyakönyvezett zenekaralapító pedig, zseniális volt. Nekem egy-két beszorult sikolyon kívül nem hiányzott semmi.

Igazi frontember módjára folyamatosan kontaktált a közönséggel, tette mindezt a dalokhoz magára öltött szerepben, sőt egy alkalommal, hogy valóban eltűnjön még az a 15 centis színpadmagasság is a közönség és az előadók között, az első sorokban állókat megkente vérrel, mintegy szövetséget kötve az őket megtisztelőkkel. Közel egy órás program után, melyben a Live Forever, Eyes Of A Stranger, American Metal, Rod Of Iron stb. slágerek is hallhatóak voltak, rekedten kiabáltuk, hogy ennyi még nem elég. Persze a ráadás sem maradt el, majd a koncertet követő találkozás, ahol a készségesen rendelkezésre álló csapat minden tagja örömmel vette a közös fotók készítését és a dedikálásokat.
Sok mindent lehetne még elmondani erről a buliról, de egy biztos, valóban életre szóló élménnyel lettünk gazdagabbak, amiért hálás köszönet a szervezőknek, akik vállalták a buli kockázatát és ezzel örömet szereztek Lizzy Borden magyar rajongóinak.
 
Tomorrow Never Comes
Red Rum
Live Forever
Visual Lies
Edge Of Glory
Eyes Of A Stranger
Basszusszóló
Under Your Skin
Come Out At Nite
There Will Be Blood
Gitárszóló
Me Against The World
American Metal
Rod Of Iron
 
Ráadás:
Dobszóló
Master Of Disguise Crawilin

Szakáts Tibor

Fotók: Szakáts Tibor

További képek a koncertről IDE kattintva láthatók!

Köszönet a Hammer Concertsnek!