Fagyott földre hulló állak: Iced Earth, White Wizzard, Fury UK - Club 202, 2011.11.24.

Még hogy a rockerek nem hisztisek… Most is kisebb kavarással kezdtünk. A White Wizzard pár hónapos tagsága veszett össze annyira, hogy inkább lemondták a koncertjüket. Sebaj, fél órával később kezdenek, a Fury UK talán egy-két dallal többet tol. Szerencsére Jon Leon basszusgitáros/főnök meggondolta magát, adott még egy esélyt zenekarának, így a White Wizzard alternatívát mutathatott Fury-éknak, hogyan is kell izgalmasan újrahasznosítani az Iron Maiden örökségét.

Merthogy a Fury UK az izgalmakat otthon hagyta, az biztos: a legtöbbször a Maidenhez és Maidentől nyúló brit zenekar koncertje olyan volt, mintha ugyanazt a számot írták volna meg tucatszor, és ebből adtak volna best of bulit. Korántsem voltak rosszak, de csak onnan lehetett tudni, hogy már más számot játszanak, hogy néha az énekes bekiabált olyanokat a mikrofonjába, hogy Saviour vagy Death By Lightning. Pedig technikailag rendben voltak a srácok, a szólók terén is kitett magáért Chris Appleton énekes-gitáros, és a ritmusszekciót se kellett félteni, de dalszerzés terén bizony elférne még itt némi kreativitás…

Azt azért meg kell hagyni, hogy sokkal meggyőzőbbek voltak, mint a videóikon, konkrétan a nyitó I See Red még jól is indult, csak aztán hamar belevesztünk az egy kaptafára írt dalok tengerébe. Még a zenekar lelkesedését is lehetne értékelni, hiszen nagy vehemenciával és kedvvel vetették bele magukat a buliba, de aztán frontemberként hamar meghasonlott az arénába illő hangerővel konferáló Appleton. A kezdéskor még azzal cukkolta a közönséget, hogy ne álljanak már úgy ott, mintha Spice Girls koncerten lennének, a végére pedig nem győzte megköszönni a „fantasztikus reakciókat”. Na igen, tudjuk, minden koncert a legjobb koncert, és minden közönség a legjobb közönség. Remélem azért a Fury UK tud ennél jobbat is…

A White Wizzard velük szemben úgy adott korántsem tökéletes koncertet, hogy nem adtak bele mindent. Sőt, azt a mindössze hat számos számlistát is meg kellett húzni, amivel a ’Dystopia’ körútján be szokták melegíteni az Iced Earth fanokat. A koncert előtti veszekedés és kavarás eredménye az lett, hogy maximum 20 perc alatt ledaráltak nekünk négy dalt, és már szedték is le maguk után a cuccot, mielőtt a közönség felfogta volna, hogy ennyi volt. Nyilván nem WW-fanatikusokból állt a tömeg, de a szerintem remek ’Flying Tigers’ után ennél többet vártam. Az új lemezről mindössze egy dalt húztak elő (a címadót), a lemez második felén sorakozó, komplexebb dalszerkezetekkel, ízes szólókkal és izgalmas váltásokkal bíró dalokból „nyilván” egyet se. Összességében azért több, mint élvezetes volt, amit produkáltak, hiszen ezekkel a dalokkal nagyot hibázni nem lehet, csak a nem éppen ideális körülmények miatt amolyan „se füle, se farka” buli volt.

Hogy a koncert előtt nem srófoltam nagyon magasra az elvárásaimat, annak az volt az oka, hogy Wyatt Anderson énekes már megint távozott a lemezfelvételek után, így a turnén Michael Gremio frontemberkedett. A zenekar az elsőlemezes Over The Toppal kezdett, de Gremio sajnos már nem volt „over-the-top”, Anderson sikolyait nem tudta lemezminőségben visszaadni. Pedig nagyon jó énekes a srác, csak olyan dalokban kellett volna helytállnia, amiket nem az ő hangjára írtak, így a végeredménybe elkerülhetetlenül vegyült némi csalódottság. Tegyük hozzá, aki nem ismerte a lemezverziókat, az valószínűleg csak elismeréssel adózott az új énekesnek, ugyanis azért ő is ki tud nyomni pár magasat. A négy szám végére bele is jött az előadásba, és a koncert csúcspontjának számító High Speed GTO-ban már szépen meg is sikoltotta a „kötelezőt”.

A hangszeresek teljesítményét viszont csak dicsérni lehet. A cowboy kalapos, déli farmernek kinéző, vézna főnök, Jon Leon ujjai még úgy is virtuózan szántották basszusgitárjának húrjait, hogy gondolatai közben valószínűleg teljesen máshol jártak. A hangosításban is megkapta az őt megillető szeletet, így a Maiden-párhuzamok nem csak a dalok és dallamok terén köszöntek vissza. A főnökön kívül a felállás másik stabil pontjának jelenleg Giovanni Durst dobos számít, aki rekordidőt (3 évet) húzott már le a zenekarban; méghozzá nem is érdemtelenül, egy rendkívül energikus és pontos dobosként mutatkozott be ezen az estén. Az old school zenekarból fazonra kissé kilógó – és Lamb of God pólóban feszítő – CJ Cussell szinte lecsúszott a színpad jobb oldaláról, így ki is esett a tekintetek kereszttüzéből, a bal oldalon rendre villantó Jack Dreyerre viszont érdemes lesz még odafigyelni.

Figyelmes olvasóinknak ismerős lehet a név, ugyanis a Jag Panzer feloszlása körül bukkant fel: ő lett volna az a fiatal srác, aki Christian Lasegue helyére lépett volna, de a Panzerek végül úgy döntöttek, inkább leteszik a lantot. Nem véletlenül figyeltek fel rá a stílus veteránjai: még csak 19 éves, de kiállása, színpadi jelenléte máris egy profié, a szólókat és lead témákat pedig rendkívüli könnyedséggel kezeli. A koncert annyit bebizonyított, hogy nagy jövő áll még a srác előtt. És azt is bizonyította, hogy ez a White Wizzardra lehet, hogy nem igaz: hiába kerültek a ’Flying Tigers’-szel – legalábbis nálam – a most futó retro heavy metal mánia élére, ha Jon Leon pár hónapig se tudja összetartani aktuális felállásait. Ha nem tudnak csapatként, egységes zenekarként kiállni a közönség elé, akkor nehéz lesz befutniuk…

Setlist:

Over The Top / 40 Deuces / Flying Tigers / High Speed GTO

Tomka

Bizony hetekig belülről szegecselt bokszeralsót kellett volna hordanom, hadd fájjon úgy istenesen, amiért idén nyáron kihagytam az Iced Earth wackenes buliját, én balga böszme barom… Igen, lett is volna miért penitenciáznom, az volt ugyanis Matt Barlow mester búcsúfellépése, s aki velem együtt lemaradt a banda bizonyára legszívfacsaróbb koncertjéről, szerencsénkre a drágalátos TeCső jóvoltából kaphat egy kis kóstolót a férfiasan könnyes-drámai fináléból – éspedig ide bökve. Matthew „Fucking” Barlow pedig úgy énekelt, ahogy tán még sosem azelőtt, mondhatni még utoljára meghalt a pódiumon, mint ahogy azt az egészen kiváló felvétel és a beszámolók sokasága is alátámasztják. Még annak fényében is fáj ez a mulasztás, hogy már két ízben volt szerencsém testközelből látni az Iced Earth-öt; kiváltképp a ’98-as E-klubbeli mennybemenetel emlékét őrzöm a mai napig (élőben hallani az A Question Of Heaven-t, atyavilág…!), és csak azt sajnálom, hogy a sikolykirály Ripperrel az élen nem sikerült elcsípnem őket. (Egyébként azt kevesen tudják, hogy már 1991-ben a fővárosunkban és Békéscsabán egyaránt zúztak egy nagyot, ráadásul a Blind Guardiannel karöltve, képzelem, akkortájt idehaza legfeljebb hat darab jürgen-bajszos, uszkárhajú elvetemült ismerhette a nevüket.)

No de elég az opálos tekintetű nosztalgiázásból, Jon Schaffer & Co. újfent jött, látott és… és győzött bizony, nem is akárhogyan! Ugyan a mindössze egy hónapja kiadott ’Dystopia’-tól jómagam egy kicsit többet vártam, az meg sem fordult a fejemben, hogy kihagyjam a mostani fellépésüket. Főleg, hogy kíváncsi voltam, az újdonsült pacsirta, Stu Block lesz-e oly bátor, hogy kilépjen abból a Barlow-plágiumból, amit az albumra erőltetett, és a saját hangját, egyéniségét domborítja-e ki. Jelentem, a nyolcvanas évek thrash-trendjét idéző, kellően szakadt szerkóban megjelenő srác bizony csillagos ötösre vizsgázott! Minden szempontból: sokkal színesebben, változatosabban énekelt, mint a korongon, amellett azok a velőtrázó sikolyok is metszőbben hasítottak élőben (ez általában fordítva szokott lenni), nem beszélve arról, hogy legalább olyan ügyesen irányította a közönséget, mint a Pataky Attis, az pedig nagy dolog ám! Mert lehet Ripper Owens a világ énekes-elitjének méltán elismert tagja, ha nem „adja el” a show-t, ahogy kell, márpedig neki az nem erőssége; mert lehet Matt Barlow-nak utánozhatatlanul szenvedélyes-romantikus medveorgánuma, ha technikailag azért nem felsőligás; kérem szépen, ebben az ifjú titánban kettejük esszenciája leledzik: kiváló karmester és orbitálisan nagy torok is egyben. (Gyorsan azért hozzátenném, nekem valahol mindig is Barlow lesz Az Iced Earth Énekes… És kötve hiszem, hogy Stu például az ezen este mellőzött Melancholy komor-szép melódiáit ugyanazzal az édesbús „színezettel” tudná előadni, mint a nagy Matthew.)

A banda a friss anyag címadójával lépett a deszkákra, s persze az új – számomra nem túl fantáziadús – borítórajz dominált mindenütt a színpadon – no és Stu Block. Mert a baloldalon tanyát vert, amerikás-fejkendős Schaffer főnök egész este legföljebb kettőt lépett előre, egyet meg hátra, csupán a vokálokból vette ki a részét, amellett a nem elhanyagolható tény mellett, hogy az ő ujjai által szólaltak meg a klasszikussá avanzsált riffhegyek. Persze a felületes szemlélőnek mindegyik Iced Earth-szám majd’ ugyanarra a ritmusgitár-témára épül, és valljuk be, a jó öreg Jon minden aktuális albumára újrahasznosítja legalább két korábbi riffjét, de kit érdekel, amikor ott állsz a bő félháznyi emberhadban, és bikanyak-vastag hangzással robbannak be olyan óriási himnuszok, mint a Slave To The Dark vagy az elmaradhatatlan The Hunter?! (Hja, ez utóbbinak refrénjét kötelezővé tenném már az általánosban az énekórákon, haha!) Természetesen a ’Dystopia’ lemezé volt a főszerep, a ’Something Wicked…’-es, kő-thrash Stand Alone-nal egybegyúrt V előtt ujjainkkal ezúttal a győzelmi jelet mutattuk a magasba a standard ördögvilla helyett, a Dark City rétestészta ikerszólójánál pedig csak annak nem ugrott be a Maiden neve, akinek a Class FM minden zeneadók csimborasszója. Ráadásul Stu annyira elemében volt, hogy még a Dark City szólóit is önfeledten énekelte, tudjátok, ezt híjja a metal-zsargon „ó-óóózás”-nak…

A kihagyhatatlan himnuszok – úgymint a zseniális Anthem, a Ripper-korszakot egyedül képviselő Declaration Day vagy a népvadítóan slágeres, együtténeklős Watching Over Me – mellett szerencsére a nagylélegzetű, nehezebben befogadható szerzemények is helyet kaptak, és ezt csak üdvözölni tudtam ott abban a nagy eufóriában: bizony előkerült az őskori, epikus When The Night Falls, azonnal utána következett a ’Horror Show’ album szerintem magasan legjobbja, a feneketlen feketeségében is gyönyörű Damien (az ihletője, az Omen pedig nagy-nagy kedvencem, a filmvilág egyik legragyogóbb gonosz ékköve!). Számomra a koncert abszolút csúcspontja azonban a hörgéssel is kísért Dante’s Inferno volt: ez a 16 és fél perces éjsötét Pokol Szimfónia mérhetetlen súlyosságával és töménységével és gyakori témaváltásaival és vészterhes hangulatával azon az estén valóban letaszított Odalentre. Nagy szavak ezek tán, ám ott, azokban a percekben tényleg valahol máshol jártam, vélhetően többedmagammal. (Viszont halkan megjegyzem, a ’95-ös ’Burnt Offerings’ alapvetésen hallható Dante’s Inferno morózus billentyűtémáit és nem evilági, gregoriánjellegű kórusait ezúttal sajnos mellőzték, el sem tudom képzelni, hogy a katarzis milyen magasságokba hágott volna, ha mindezeket nem gyomlálják ki…!)

A banda szokásához híven a névadó számmal búcsúzott (miközben Stu egy jókora magyar zászlót lengetett lelkesen); véleményem szerint definitív mivolta ellenére ez egy igencsak szürkécske dal, ehelyett szívesebben vettem volna többek közt a Travel In Stygian-t finálé gyanánt, hogy a már említett, női kórussal gazdagított A Question Of Heaven-ről ne is beszéljek. De ez csupán az én nyavalygásom, mert ez a koncert bizony maga volt a nagybetűs Metal Ünnep, és hiába volt a kompánia csaknem 100 percig a színpadon, nekem felettébb rövidnek tűnt a program – ez pedig nem másé, mint a tökéletes szórakoz(tat)ás ismérve! Jöhetnek tehát állandó tagcserék, úgy tűnik, az Iced Earth egy legyűrhetetlen szörnyeteg.

Setlist:

Dystopia / Angels Holocaust / Slave to the Dark / V / Stand Alone / When the Night Falls / Damien / Dark City / The Hunter / Anthem / Declaration Day / Watching Over Me /// Dante's Inferno / Iced Earth

Mike

Képek: Karancz Orsolya

Köszönet a Concertonak!