Misztikus zenék a képzelet mélyéről - Az Alan Parsons Project története I.

írta TShaw | 2011.11.25.

Szokás mondani, hogy a rockzene és a klasszikus zene között vékony a határ (vagy legalábbis vékonyabb, mint más stílusok esetében), és abban is szokás egyetérteni, hogy a klasszikus zenéhez legközelebb álló személyek a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején alkotó legendák. Úgymint az Emerson, Lake and Palmer, a Yes, a Pink Floyd, vagy a King Crimson legénysége, és természetesen az Alan Parsons Project két agytrösztje, akikkel kapcsolatban a szerző még a Vangelis analógia meghúzását sem fél meglépni…

Történetünket jelen esetben a leglogikusabb a hatvanas évek végén elkezdenünk. Ekkor találkoztunk Londonban Alan Parsons-szal, a fiatal hangmérnökkel, aki az EMI Abbey Road-i stúdiójában dolgozik, és 1969-ben nem kisebb munkaadók alá kerül, mint a Beatles. A legendás zenekar éppen ekkoriban kezd el dolgozni az akkor még ’Get Back’ névre keresztelt nagy visszatérő lemezén, Parsons pedig ennek az anyagnak a munkálataiba segít be. Bár a dalok felvétele jól halad, a tagok elégedetlensége miatt hősünk munkája végül talonba kerül, és csak az év közepén felvett ’Abbey Road’ című lemezen válik hallhatóvá a részben általa is létrehozott hangzóanyag.

Röviddel ezután Parsonst a sors a Pink Floyd irányába vezérli. Újfent hangmérnökként dolgozik, ezúttal az ’Atom Heart Mother’ című lemezen, majd három évre rá a ’The Dark Side Of The Moon’ album anyagának felvételeinél segédkezhet – ekkor pedig vitán felül korszakos jelentőségű munkát végez, hiszen a Pink Floyd lemeze a mai napig is etalon hangzás tekintetében.

1974-ben aztán a The Hollies mellett köt ki, 1975-ben pedig elvállalja élete első produceri megbízását is – nem kis részben azért, mert a Pink Floyd mellett eltöltött évek alatt alapos szakmai elismerésre tett szert –, Steve Harley & Cockney Rebel ’The Best Years of Our Live’ című lemezén kell dolgoznia, igaz, végül a produceri teendőket meg kell osztania az énekessel is.

Parsonsezekben az időkben nagy rajongója lett a keményvonalas tudományos-fantasztikumnak, illetve a sötét fantázia világának. A hetvenes évek elején lassan kezdett megfogalmazódni benne az igény az ilyen típusú történetek, hangulatok, gondolatok és érzelmek zenei közvetítésére is, ez pedig alapvetően befolyásolta jövőbeni munkáját.

Mindeközben Eric Woolfson, ez a zsidó születésű skót dalszerző a nemzetközi zenei élet színe-javával megismerkedett. Tinédzser korában kezdett verseket és dalszövegeket írni, amikkel már a hatvanas évek derekán házalni kezdett. Szerzeményeivel nem kisebb neveket sikerült megnyerni magának, mint Marianne Faithfullt, Dave Berry-t, vagy Peter Noone-t. Ifjú kora ellenére a hetvenes évek elejére több mint száz különböző előadó énekelte a dalait, amikből természetesen jókora jogdíjak is csurrantak-cseppentek hősünknek.

A hetvenes évek elején aztán szólóban próbálkozott érvényesülni, de sem az Eric Elder művésznév, sem a dalai nem voltak elegendőek ahhoz, hogy énekesként befusson. Pedig a tehetsége tényleg figyelemreméltó volt – a dalszerzés mellett producerként is dolgozott, valamint játszott zongorán.

Kettőjük karrierjében az igazi változást az 1975-ös év hozta el. Alan Parsons ekkoriban megfelelő embert keresett különleges terveinek megvalósításához, és amikor megosztotta a gondolatait Woolfsonnal, a két zenei zseni egymás nyakába borult. Egyértelmű volt, hogy a zenei tapasztalat és a tehetség mindkettőjük mögött megvan ahhoz, hogy Parsons nagyszerű és eredeti ötletét sikerre vigyék – ráadásul az anyagi háttér és a kiadói támogatás sem hiányzott a számukra, hiszen ekkor már masszívan szakmabeliek, ha úgy tetszik, veteránok voltak a zeneiparban. Az más kérdés, hogy a közönség számára a nevük teljesen ismeretlen volt.

Különleges elképzeléseik és a rockzenétől idegen elképzelések kiteljesítésére első alkalommal 1975 júliusában vonultak stúdióba. Az alapötlet az volt, hogy legelőször is Edgar Allan Poe, a híres angol író verseit és történeteit viszik hangzóanyagra. Poe gyakorlatilag a horror műfaj egyik megteremtője, így Parsons és Woolfson előtt igen nehéz feladat állt, amibe könnyen beletörhetett a foguk.

A ’Tales of Mystery and Imagination’ című anyag felvételei végül 1976 januárjában fejeződtek be. A kész anyag öt hagyományosabb tematikájú, és egy hosszú, negyed óráig elnyúló instrumentális szerzeményből állt össze. Mindez azonban nem volt meglepő a progresszív rock fénykorában – az már annál inkább, hogy zenei műveltségük hatására a duó a komolyzene felé is kitekintgetett az alkotás közben. Ők maguk elképesztő mennyiségű billentyűs hangszert szólaltattak meg a felvételeken, melyek között szintetizátorok, zongorák és orgona is szerepelt, sőt, a The Raven címre keresztelt szerzeményben az elsők között használtak digitális alapon működő vocodert (voice encoder) egy rock dalban. Azonban nem érték be ennyivel, és elképesztő mennyiségű vendégzenészt is meghívtak a felvételekre, akik énekeltek, gitároztak, doboltak a kész anyagon. A trió tehát egy óriási rockzenei nagyzenekart állított csatasorba a felvételen, ami a végeredményen meg is látszott.

Az 1976 májusában, először az Egyesült Államokban megjelenő korong alaposan megosztotta a hallgatóságot. Bár jelentős kereskedelmi sikerről nem beszélhetünk, a sajtó alaposan elgondolkodott azon, mit is kellene gondolnia a kész alkotásról – már csak azért is, mert a duó jószerével a klasszikus progresszív rockzenétől is elszakadt, és sokkal inkább közelebb állt az art rockhoz, ám a legtöbb art rock előadóval sem mutatnak túlságosan sok hasonlóságot.

Az Alan Parsons Project tehát sikeresen kezdte meg működését, és előrevetítette a lehetséges jövőképet. A két alkotó együttműködése nagyszerűen sikerült, hiszen az első albumot mind szövegezésében, mind technikai megközelítésében etalonnak ítélte meg a szakma. A megfelelő alapanyag kiválasztása a folytatáshoz pedig abszolút nem volt nehéz, hiszen Parsons rajongása miatt még mindig tobzódtak a lehetséges témákban. Így esett a választásuk Isaac Asimov ma már legendás I, Robot című regényére, mely 1950-ben látott napvilágot.

Parsonsék új lemezének 1977 januárjában kezdődtek meg a felvételei, az elképzeléseik azonban némileg megváltoztak az első lemez óta. A gótikus hatású, sötét hangulatú világ helyett most technokrata módjára kellett gondolkodniuk, így számos elemet beemeltek zenéjükbe a diszkó, a funky, és a korai elektronikus zenék világából – így például a korai krautrockból, amit David Bowie honosított meg Angliában.

Az így eltervezett anyagra ezúttal nem hívtak meg zenészseregeket, beérték David Patonnel, Stuart Tosh-hal, Ian Bairnsonnal, John Leach-csel és B.J. Cole-lal, viszont a különböző dalokhoz egy sereg énekest hívtak meg vendégszerepelni, ezáltal az egész anyagnak valamiféle rockopera hangulatot sikerült kölcsönözni.

Az 1977-ben megjelenő ’I Robot’ című lemez beváltotta a hozzá fűzött reményeket. A fogyasztóbarát formula hatására a korong 9. lett a Billboard összesített kétszázas listáján, míg Kanadában a 11. helyet csípte meg – egyedül csak Angliában volt képtelenség sikerre vinni, ott maradt a harmincadik helyen.

Meg kell említeni, hogy ezekben az időkben Alan Parsons hangmérnökként és producerként is folytatta a működését, nyilván a projekt anyagi hátterének biztosításához. Ekkoriban Al Stewart lemezein dolgozott, illetve közeli kapcsolatba került az Ambroisa-val, ahol szintén a progresszív rockkal kapcsolatos elképzeléseit élhette ki, 1978 után azonban nem vállalt el több munkát. A következő években Parsons kizárólagosan a projekt körüli munkákkal akart foglalkozni, így az ’I Robot’ megjelenése után egyből nekikezdett az újabb tervek megvalósításának. A második lemez óta a Mercury helyett az Arista kiadóval dolgozott együtt, akik kitartóan finanszírozták elképzeléseit és lemezeit.

A folytatásban tovább gyűrűzik az Alan Parsons Project története...

Szerző: TShaw