"Egy hang a világ": Ten Years After - Barba Negra Music Club, 2011.11.20.

írta Hard Rock Magazin | 2011.11.24.

Bár a Ten Years After bő 40 éves fennállásával igazi legendának számít, a nevet az általános vélekedés mégis egyetlen személlyel szokta azonosítani: természetesen Alvin Lee ex-gitáros/énekesről van szó, aki kétségtelenül emblematikus figurája a blues-történelemnek, és az sem különösebben vitatott, hogy a siker titka éppen az ő kisugárzásában, na és természetesen egyedi gitárjátékában keresendő. Hetvenes évek közepétől indult szólókarrierje azonban erősen hátráltatta az anyazenekar működését, a folyamatos kétlakiság pedig végül szükségszerűen szakadáshoz vezetett. Érthető okokból sokan itt le is zárták a Ten Years After történetét, egyszerű nosztalgiaturnék és felejthető lemezek sorozatának tartva ezzel a csapat elmúlt szűk tíz éves ténykedését, mondván, hogy „Alvin Lee nélkül ez a zenekar még csak figyelemre sem méltó!”


Akik hasonló álláspontot képviselnek, azok ne is nagyon olvassanak tovább! Mert bár számomra is egyetlen emberről szól ez a zenekar, őt nem Alvin Lee-nek, hanem Joe Gooch-nak hívják.

Játékában a hatalmas technikai tudás finom és ízes megszólaltatással párosul, miközben olyan hangokat képes kicsalni a hangszerből, amitől az ember szíve szabályosan kirobbanna a helyéről, ha megtehetné. És bár – a blueson belül maradva – közelebb áll hozzám az a fajta ösztönszerű vadsággal és keserűséggel átitatott feeling, mely például Stevie Ray Vaughan vagy Jonny Lang gitározására jellemző, számomra mégis lenyűgöző mindaz, amire ez a mindössze 34 éves fiatalember képes. Meghajlok ugyan Alvin Lee nagysága és kitörölhetetlen érdemei előtt, de benne valahogy sohasem találtam meg azt a bizonyos pluszt. Természetesen hangsúlyoznám, hogy ez az én személyes véleményem, mely valószínűleg nem csak a saját ízlésemből, hanem egyben koromból is adódik.
Azt is el kell mondanom – tovább borzolva a kedélyeket –, hogy összességében a zenekar élő teljesítményét kifejezetten rossznak találom. Igen nagy tiszteletlenségnek tűnhet ez egy olyan ember szájából, aki még kósza gondolat sem volt, amikor ők már a feje tetejére állították Woodstockot, azonban előttem mindig az AC/DC példája lebeg, akik nem csak évtizedekkel ezelőtt, hanem még két éve az Arénában is képesek voltak ugyanerre. Persze hogyan is várhatnánk őrült energiákat felszabadító bulit egy olyan zenekartól, melynek őstagjai erősen a 70 felé közelítenek, ám ezzel együtt is talán jogosan merülhet fel a haknizás gyanúja.
De vajon kit érdekel mindez, ha a végeredmény még így is szórakoztató?!
Óriási szerepe van ebben a végtelenül szimpatikus Leo Lyons basszusgitárosnak, aki – a zenekar többi tagjával ellentétben – mindig fülig érő szájjal és hatalmas lelkesedéssel nyúzza ütött-kopott basszusgitárját. Természetesen ezúttal sem volt ez másképp, így a főhős után talán ő vonzotta a legtöbb tekintetet.

Nagy változás a setlist összeállításban sem következett be, az évek óta hasonló műsorral turnézó csapat az újabb érából mindössze az Angry Words-t, a Reasons Why-t és a King Of The Blues-t vette elő. A közönség jelentős része azonban mégiscsak azokért a klasszikusokért látogatott ki a Barba Negrába, melyekből a két órás koncert alatt bizony akadt bőven. Mégis el kellett telnie legalább fél órának, mire összeállt az igazi koncert-hangulat, és szerencsére a buli második felére már teljes mértékben egymásra talált a zenekar és a közönség. Itt ugyanis már tényleg a legnagyobb slágerek kerültek elő (Love Like A Man, I’d Love To Change The World, I’m Going Home, Choo Choo Mama),  az abszolút csúcspontot pedig az epikus I Can’t Keep From Crying Sometimes jelentette. Ennek a 10 perces, tökéletesen felépített dalnak a titka a különböző hangulatok váltakoztatásában rejlik: a szívbe markoló, lassú kezdés után egy rövidebb szóló vezeti fel a közismert riffekből álló (Sunshine Of Your Love, Foxy Lady, Walk This Way, Hey, Joe, Smoke On The Water stb.) középrészt, hogy aztán egy zseniálisan kitalált váltással újra elcsendesüljön.

Joe pedig ismét legitározott minket a lábunkról. Bár fáradtabbnak tűnt a szokásosnál, olyan könnyedséggel jöttek ki belőle azok a bizonyos hangok és futamok, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. A Good Morning Little Schoolgirl főtémájába bejátszott egyik nyújtásától például szabályosan kirázott a hideg, szinte éreztem, ahogy ez az egyetlen hang végigcsúszik a gerincemen. Ha semmi más nem történt volna ezen az estén, már akkor is bőven megérte volna elmenni. És ez az, amiért ez a fickó óriási hatást gyakorol rám.
Elgondolkodtató azonban, hogy vajon nélküle is szeretném-e ennyire a csapatot, mert bár a gitárjáték mellett maguk a dalok is nagyon közel állnak hozzám, mégis kétségek merülnek fel bennem. Szerencsére ez talán nem is igazán számít, hiszen ha úgy adódna, akár holnap is megnézném őket újra. Nagyon remélem, hogy lesz még rá lehetőségem!

Setlist:
I'm Coming On / King Of The Blues / Hear Me Callin' / Angry Words / Big Black 45 / 50.000 Miles Beneath My Brain / Bad Blood / The Hobbit / Love Like A Man / I'd Love To Change The World / Good Morning Little Schoolgirl / I Can't Keep From Crying Sometimes / I'm Going Home / Reasons Why / Choo Choo Mama   

Szerző: Bazsa

Képek: EOX

Köszönet a Livesoundnak!