"Ha eldobsz egy hógolyót...": Avatar - Crazy Mama Music Pub, 2011.11.19.

írta Tomka | 2011.11.21.

Ünnepelni csak nagyvonalúan szabad. Az Avatarnak volt is mit, és meg is adta a módját. November elején jelent meg második nagylemezük ’Szívünkbezárva’ címmel, amely egy felszabadultabb, amerikaiasabb vonal felé vitte el a zenéjüket, ám ettől függetlenül egy nagyon erős, egységes alkotásra sikeredett. Másrészt idén lett öt éves az Avatar, aminek okán a zenekarhoz így-úgy kapcsolódó zenészek vendégserege népesítette be a színpadot, élükön Kalapács Józseffel – ráadásul a srácok mindezt ingyen kínálták a közönségnek. Ahogy az Avatar első énekese, Danhauser Soma fogalmazott a zenekar alapítás kapcsán: „Ha eldobsz egy hógolyót, nem tudod, hogy mekkora lavinát indítasz el vele”. Mi most három órán keresztül élvezhettük azt a rock ’n roll lavinát, amit a szülinapos Avatar zúdított ránk.

Előzenekar nem akadt, de nem is kellett, így legalább megvolt az az előny, hogy a hangosítással nem kellett bíbelődni: délután belőtték a cuccot, és ennek az lett az eredménye, hogy a koncert végig kiegyensúlyozottan jól szólt kifelé (csak a vendégszaxis és a háttárvokál nem hallatszódott). Háromnegyed 10 felé csaptak bele az ünneplésbe az új lemez nyitódalával: az arcokon ekkor még látszott a drukk, úgy 4-5 dal kellett, mire feloldódtak a srácok a közönség lelkes biztatásának köszönhetően. A számlista trükkje az volt, hogy Gellér Tomiék igyekeztek jó érzékkel elkeverni a ’Szívünkbezárva’ dalait a régebbiekkel, a balladákat a gyorsabb hard rocker dalokkal, és két „vendégblokkot” is becsempésztek az Avatar minden korszakát felölelő programba. A kérdés az volt, vajon az új lemez rádióbarátabbra faragott dalai hogyan passzolnak az első lemez drámai alkotásaihoz, ill. hogy friss megjelenésként, koncerten is fel tudják-e venni a versenyt a bejáratott slágerekkel? Illetve az, hogy – ünneplés ide vagy oda – a programba beillesztett „feldolgozások” hogyan fognak illeszkedni az Avatar koncertbe?

Volt még egy kérdés, ami viszont egyáltalán nem volt kérdéses. Az új tagok ugyanis hibátlanul teljesítettek, még a pofátlanul fiatal, mindössze néhány hete nagykorúvá érett Paróczi Bence is. Ő még egy ventillátort is kapott, hogy vagányabbul nézzen ki, és miután felengedett, a színpadi mozgása, jelenléte is több mint korrekt lett, hangszerét pedig kellő magabiztossággal kezelte. A Szepesi Richárd billentyűs-dalszerzőt váltó Szebényi Dani, a fiatal magyar Mountain King viszont egyenesen az Avatar új „titkos fegyvere” – reméljük elkövetkező lemezeivel rá is szolgál erre az összehasonlításra. Villantania egy külön szólóban volt alkalma, ami lehetett volna hosszabb is, de egy kis konzis tananyagot így is belecsempészett Dani.

Ráadásul nem csak a billentyűs és a dalszerző részlegben tudta pótolni Ricsoszt, hanem a vokálmunkában is. Az Avatar egyik erősségének mindig is a kimunkált vokálharmóniák számítottak, az este folyamán pedig Dani és Gellér Tamás gitáros egyaránt bizonyította, hogy mind kórusban, mind egymagukban megállják a helyüket, ha énekelni kell. Dani a Reménysugárban, ebben a rádióműsorba illően fogós slágerben sajátította ki a mikrofont, de a Holdvilág-árokban is prímán hozta Ricsosz énektémáit. A két billentyűst együtt is láthattuk a színpadon: amikor a vak ex-szintist felinvitálták pár dalra, akkor Dani kísérte fel hangszeréhez, és ott is segédkezett neki, mivel Ricsi – elmondása szerint – most először használt ilyen típusú szintetizátort, ezért segítség nélkül nem is tudta volna kezelni azt. Akárhogy is legyen, szép gesztusa volt ez a tagcserének.

Ráadásul ez blokk a legjobb pillanatok sorából álló koncert egyik legjobbja volt. Ricsosz szokásához híven előtte védjegy-poénját („Nem látom a kezeket!”), majd a Hűtlen barátban a zenekar első énekese, Danhauser Soma vendégeskedett, aki az Avatar koncerteken megszokotthoz képest kissé stílusidegen, rocksztáros attitűddel képviselte magát. Viszont nem ettől, sokkal inkább a számválasztásoktól magasodott ki ez a rész, pláne ha hozzácsapjuk a nem sokkal korábban elhangzott Duna-rapszódia és Holdvilág-árok kettősét. Ugyanis ekkor jött az Illúzióhíd és a máig talán legjobb Avatar-dalnak számító A színész fohásza (ez már újra Danival), az Illúzióhíd előtt pedig Tomi is tekerhetett egyet kedvére. Az Avatarban ő képviseli a klasszikus gitárhős-kiállást, látszik, hogy nem csak rongyosra hallgatta, de a szemeit is elkoptatta a 80-as évek rock videóin, így megadja az Avatarnak azt a macsó kiállást és színpadi jelenlétet is, ami egy rockzenekarnak kell – pláne ha ezután a Journey és a Foreigner vizein akarnak evezni.

A színész fohásza után a majdnem komplett Europe Tribute felállás állt a színpadra, amiben Tomi szintén gitározik – csak egy ember, nevezett Nachladal István maradt távol a bulitól, a rosszmájú megjegyzésektől azonban ezúttal el lehet tekinteni, ugyanis állítólag igazoltan volt távol, és vidéken koncertezett. Valószínűleg pont a hiányzás miatt cserélték le a tervben szereplő The Final Countdown-t a Rock The Nightra, amit így Tomi énekelt: habár néha problémája akadt összeegyeztetni a gitározást az énekléssel, azért korrekten megoldotta a hirtelen jött feladatot. Ahogy a zenekar elsőszámú énekese, Moldován György Szabolcs, egyszerűbben csak Szaszkó is remek formában tolta végig a bulit. Dio és Udo óta tudjuk, hogy a kistermetű énekeseket nagy hanggal áldotta meg a sors, és Szaszkónak sem kell szerénykedni: habár hangtartománya nem a legszélesebb, viszont orgánuma olyan kifejező erővel bír, ami nagyon jól passzol ehhez az érzelmes-melodikus rockzenéhez. Ő a zenekar sokadik biztos pontja, akiben csalódni még sosem lehetett.

Ha a gitáros az old school rocker arc, akkor a metalos vonalat a dobos Paróczi Krisztián képviseli, aki szerencsére nem félti duplázóját, jó pár számban tisztességesen rátalpalt, ami kellő súlyt adott a vokálmelódiákban gazdag daloknak. Ő is reflektorfénybe került valamikor a műsor vége felé, és amolyan Painkiller stílusú dobszólóval készült, ami telibe találta az öreg heavy metal himnuszok által feltüzelt közönséget. Merthogy a koncert második felében színpadra szólították Kalapácsot, és olyan ősrégi Omen- és Pokolgép-dalokat toltak vele az Avatar zenészei, amelyek személyes kedvenceik közé tartoztak. (Ráadásul kétgitáros felállásban játszották ezeket az old school heavy metal dalokat, ugyanis ezekben Horváth Imi, a Rubicon gitárosa is besegített.)

Itt elsőként a választást illeti dicséret, ugyanis nem A jelhez hasonló, unalomig csépelt dalok sorjáztak, hanem koncerten ritkán vagy soha nem hallott gyöngyszemek, mint a Kurva vagy angyal az Omen ’Jelek’ albumáról, vagy az Újra születnék a ’Pokoli színjáték’-ról. Ezzel pedig nem csak azt érték el, hogy a közönség bőrjakós-felvarrós szekciója őrült hajrázásba kezdett: az új lemez melódiáktól túlcsorduló dalai és az első lemez drámaibb alkotásainak váltakozása mellett a vendégszereplések is olyan változatosságot és meglepetéseket hoztak a programba, amitől egy percig sem vált unalmassá a három órás koncert. Természetesen egy csak Avatar-dalokból álló szett is lazán megállja a helyét (szerintem a Journey-átiratra sincs szükségük), de szívesen vennék a következő nagylemez dalai között olyan keménykötésűbb dalokat (persze a saját stílusukon belül megírva), amik ilyen jól ellenpontozzák a Tiéd a pillanat és társai lírai hangütését.

Akad amúgy ilyen daluk, nevezetesen a Vérző ima, aminek power metalos tempójával és nagy ívű refrénjével bérelt helye van a koncertzáró dalok között – ebben társa a Határ nélkül volt, az „Avatar-himnusz”, ami egy tisztességes közös éneklést is ki bírt csikarni a közönségből. Kíváncsi vagyok, hogy a későbbiekben vajon a ráadásnak vagy zárásnak szintén ezeket a régebbi dalokat fogják-e elővezetni, vagy lesz olyan újlemezes dal, ami erre méltó slágerré érik. A ’Szívünkbezárva’-ról erre szerintem a Szívod a véremnek van a legnagyobb esélye, aminek ritmikája és dallamvezetése simán feledtetni tudja a Lordos áthallásokat. A többi dalt se érheti panasz, a Mire vársz még remek koncertnyitó nóta, az Álszent angyal galoppozó dobtémái élőben még jobban sodorják előre a dalt, a Reménysugár hangulata pedig szintén nagyon ül.

Ahogy Kalapács Józsi is mondta, amikor sok szerencsét kívánt az Avatarnak, ők most a rockzene egyik legnehezebb útját választották, legalábbis itt, Magyarországon. Kérdés, hogyan fog futni ez az amerikai ízű rockzene itthon – abban viszont nem kételkedhetünk, hogy az Avatar tagjai mind lemezen, mind koncerten apait-anyait bele fognak adni, hogy sikerre vigyék álmukat. Ebben az előadásban ugyanis minden megvolt, ami egy jó kis rock bulihoz kell: kiemelkedő hangszeres teljesítmények, egy jó adag rocksláger, örömzene, sztárvendégek és legfőképp felszabadult, családias hangulat. Akármerre is viszi az Avatart karrierje, annyi biztos, hogy ez az év egyik legerősebb rock koncertje volt.

Számlista:

Mire vársz még / Egyedül ébredek / Álszent angyal / Szívek királynője / Külön utakon (Journey) / Duna-rapszódia / Őrült játék / Holdvilág-árok / Gitárszóló / Illúzióhíd / Hűtlen barát / Harapj vagy én haraplak / A színész fohásza / Rock The Night (Europe) / Tiéd a pillanat / Ébredj fel / Eddig tart / Szívod a vérem / Menj békével / Két szív (Hard) / Kurva vagy angyal (Omen) / Csillaga hívja (Omen) / Halálra szeretlek (Pokolgép) / Újra születnék (Pokolgép) / Billentyűszóló / Reménysugár / Miért vagyok egyedül /// Vérző ima / Határ nélkül /// Mindhalálig Rock ’N Roll / Gyertyák csonkig égnek (CD-ről)

Tomka

Képek: Karancz Orsolya