Teltház és Csirkeláb: Chickenfoot - Webster Hall, New York, 2011.11.08. (olvasói beszámoló)

írta Hard Rock Magazin | 2011.11.19.

Elérkezett ez a nap is, amikor végre élőben láthatom kedvenc gitárosomat, Joe Satrianit a Chickenfoot formációban. Szerintem senkinek nem kell bemutatnom a csapatot, hiszen bárki, aki kicsit is vonzódik a „régi” idők rockzenéjéhez tudja jól, hogy kikből áll a csapat. Aki esetleg nem tudná, csak a rend kedvéért elárulom, hogy ez egy olyan világsztárokból álló supergroup – vagyis inkább mega/giga-group –, mint Sammy  Hagar (Van Halen), Michael Anthony (ex-Van Halen), Chad Smith (Red Hot Chili Peppers) és természetesen a már említett Joe Satriani.

Amint kiderült, hogy utam New York városába vet egy pár hónapra, rögtön vettem egy jegyet a Chickenfoot lemezbemutató turnéját megelőző, new yorki bemelegítő show-jára. Nagy izgalommal várva a nagy napot, november 8-án egy hatalmas vigyorral az arcomon vágtam neki másodmagammal New York utcáinak. A koncert a Webster Hall nevezetű diszkó/söröző/night clubban volt, ahol rock zenekarok is elég gyakran megfordulnak. Még soha nem jártunk azon a helyen, így amikor megérkeztünk és egy csapat várakozó emó/hipszter/alter tinédzserbe ütköztünk, jogosan merült fel bennünk a kérdés, hogy vajon jó helyen járunk-e. Amikor megkérdeztük őket, hogy a Chickenfoot koncertre várnak-e, akkor erős szemöldökráncolások közepette tudatták velünk (már aki felfogta egyáltalán, hogy létezik egy olyan zenekar, hogy Chickenfoot), hogy az valószínűleg a másik teremben lesz és a másik bejáratnál kell sorban állnunk. Hamar megtaláltuk a mi sorunkat, az átlagéletkor ott kb. 40 év volt, de persze nincsen ezzel semmi baj. Azért tanulságos, hogy rajtunk kívül két darab, ismétlem, 2 darab (senkit nem akarok megsérteni) „fiatal” volt, pedig mi is elmúltunk már 21 évesek.  Lényeg a lényeg, hogy bejutottunk és szépen lassan meg is telt a kb. 400-500 férőhelyes terem.

A Ponderosa nevű előzenekar egy fiatal déli srácokból álló southern rock/country banda. Sajnos nem sokat tudok róluk, de fél órás műsoruk alatt nem csak engem, hanem a tömeget is megnyerték. Látszott a rajtuk, hogy élvezik a zenét és a teltházas közönséget. Ahogy az lenni szokott, sajnos az előzenekar hangzása nem lett tökéletes, de ezt megmentette az énekes, Kalen Nash fenomenális teljesítménye. Fiatal kora ellenére mind az éneklésén, mind gitárjátékán hallatszott a rutin. A hangjában egyszerre keveredik a méz és persze a whisky. Kellemes és laza country-s számaik szinte elrepítettek minket a poros, whisky szagú délvidékre. Mindenkinek ajánlom, aki szereti a southern rock-ot, hogy nézzen utána ennek a fiatal formációnak, mert nagyon tehetségesek és biztosan fogunk még róluk hallani.

Egy félórás átszerelés után jöhettek Sammy Hagar és társai. Semmi intró, semmi cicoma, csak felvonultak és kőkeményen belecsaptak a rock ’n rollba. A már tőlük megszokott vagánysággal és energiával kezdtek, ami rögtön elnyerte mindenki tetszését. A srácok teljesen normális, hétköznapi öltözékben nyomták a show-t. Aki valamennyire is ismeri Sammy Hagar-t, az tudja, hogy egy nagyszájú, vagány rocker, ezért meg kell említenem, hogy egy Cabo Wabo (saját tequila forgalmazó cége) felirattal ellátott MTV Music Awards-os póló volt rajta, amin természetesen a Van Halen koncert is ki volt emelve. Több hozzáfűznivalóm ehhez nincs, nekem sajnos nem sikerült megfejtenem e póló célját, mindenki döntse el ez(ek) mit jelenthet(nek), de mindenképp szerettem volna megemlíteni.

A fiúkon látszott, hogy összeszokott zenekart alkotnak, és örömüket lelik abban, hogy csapatként dolgozhatnak együtt. Külön szimpatikus volt, amikor Sammy kihangsúlyozta, hogy a Chickenfoot nem egy projekt, hanem egy új zenekar, ahol mindenki egyenlő és minden lépésről közösen döntenek. A Lighten Up c. nótával indították be a bulit, na meg persze a közönséget is.  A hangzás itt még egy kicsit döcögött, de a második Alright Alright c. számra már minden a helyére került és az összes hangszer tökéletes egységet alkotott. Szerintem jól választották meg a számokat, mindkét albumról játszottak, és természetesen keverték a lassabb érzelmesebb számokból álló blokkokat a tökös rock nótákkal. Egyedül a ráadással nem voltam megelégedve, ami az Oh Yeah és a Foxy Lady(Hendrix) számokból állt. A problémám csupán annyi, hogy az előző turnén is ugyanezt a Hendrix-feldolgozást tolták és én személy szerint elvártam volna, hogy kipróbáljanak valami más számot is. Így is a padlóról kapartam fel az államat, mert zseniálisan szólt a nóta, de azért egy kis tüske maradt bennem a zenekar lustasága miatt.

Egy pár szót az egyéni teljesítményekről. Sammy hangja még mindig fenomenális és hozza azt, amit elvárunk tőle. Teljesen magáévá teszi a színpadot és a közönség imádja minden mozdulatát. Hihetetlen, de a csávó éneklés közben dedikálta nemrég megjelent könyvét, amit az egyik rajongó nyújtott fel a színpadra. Michael Anthony-ról csak annyit tudok elmondani, hogy nem volt olyan pillanat, amikor ne mosolygott volna. Az egész koncertet úgy élvezte, mint egy kisgyerek a legó boltot. A beugró dobos Kenny Aronoff – aki, mint tudjuk, Chad Smith-et helyettesíti a turnén – nagyon korrekt módón püfölte a ritmust. Azt is mondhatnám, egy állat volt a doboknál. Olyan keményen dobol, mint amilyen keményen kinéz. Technikailag is rendben volt, nem nagyképűsködött, viszont volt egy pár szép megmozdulása. Nem véletlenül hagytam a végére Joe Satriani-t. Engem ő nyert meg a legjobban. Annak ellenére, hogy sok bluesos számuk van és Joe saját bevallása szerint az új albumé a 70-es évek hangzásához áll a legközelebb, a koncerten – hogy úgy mondjam – horzsolt a gitár. A rockosabb számoknál olyan feszesen szólt, mintha valaki egy acélbetétessel az arcodba lépett volna. A közönség pedig szinte megőrült minden egyes riff-nél. Játéka tele volt energiával, örömmel, játékossággal és profizmussal egyaránt. Rengeteg szólóbetét volt a számok végén és a közönség egy emberként kántálta, hogy „Joe! Joe!”, amikor elhangzott az utolsó taktus.

Összességében nagyon elégedett vagyok a csapat teljesítményével. A teltházas buli alatt végig virultak a színpadon és minden egyes mozdulatukból sugárzott a zene iránti imádatuk. Mindegyikük profi zenész és előadóművész is egyben. Folyamatosan kommunikáltak egymással és a közönséggel is, ami családiassá tette a hangulatot. Külön tetszett, hogy megvolt bennük a rockzenész attitűd, de egyáltalán nem vitték túlzásba a sztárságot. A zene volt főszerepben az egész koncert alatt.

Setlist:

Lighten up / Alright Alright / Big Foot / Sexy Little Thing / Soap on a Rope / Up Next / My Kinda Girl / Down the Drain / Come Closer / Three and a Half Letters / Something Going Wrong / Turnin' Left / Future in the Past /// Oh Yeah /Foxy Lady (Jimi Hendrix)

Szöveg és fotó: Kori