Áramszünet miatt rövid program: U.D.O., Sevenfield, EGO Project - Club 202, 2011.11.14.

írta Hard Rock Magazin | 2011.11.17.

Bevallom, hogy erős félelmekkel indultam neki ennek az estének: a hihetetlenül telített őszi koncertszezon, valamint a hétfői nap okán élt bennem a gyanú, hogy mindez rányomja majd a bélyegét Udo Dirkschneider és csapata újabb budapesti látogatására. Ehhez képest – óriási meglepetésemre – hosszú, kígyózó sorokba ütköztem a Club 202-höz érve. A tévedés okozta öröm azonban sajnos nem lehetett felhőtlen, mivel fél órával kapunyitás után (és egyben az EGO Project kiírt kezdésekor) ez az embertömeg még mindig mozdulatlanul álldogált a bezárt ajtók előtt…

Mint kiderült, a beengedést egy hosszabbra nyúlt áramszünet hátráltatta, de amint helyreállt a rend, már viszonylag gyorsan sikerült bejutni az épületbe, megmenekülve ezzel a már szinte elkerülhetetlennek gondolt fagyhaláltól. A bő háromnegyed órás csúszás természetesen nem maradhatott „büntetlenül”, ezúttal pedig az EGO Project hátán csattant az ostor. Mire a küzdőtérre értem, már a harmadik dal környékén jártak, mely egyben sajnos az utolsó előtti is volt. Pedig a produkció tökéletesen alkalmas lett volna a hangulat megalapozásra, hiszen műfaj szempontjából ideális választásnak bizonyultak, emellett a tagok rutinja garancia volt a minőségi muzsikálásra. Nem is beszélve a dalok szövegeit éneklő kisebb csoportokról, amelyek jelezték, hogy a csapat egyre masszívabb közönségbázist tudhat maga mögött. Ez azonban valószínűleg – bár érthető módon – a legkevésbé sem érdekelte az U.D.O. turnémenedzserét.

Így tehát bár sikerült minimalizálni a csúszást, azt gyanítom, hogy az egybegyűltek jelentős része szívesebben kiegyezett volna egy olyan kompromisszumos megoldással, melyben inkább a Sevenfield húzza a rövidebbet. Nagyjából a harmadik akkord után ugyanis egyértelművé vált, hogy ezen az estén ők bizony nem nyernek hangszórót, hiszen a klasszikus germán heavy metalra berendezkedett közönség kevéssé tudta értékelni a norvég csapat vehemensen előadott, de tökéletesen sablon metalcore muzsikáját. Ennek ellenére fiatal, circle pit-hez, wall of death-hez és egyéb hasonló ökörségekhez szokott hőseinket úgy tűnt, hogy nem különösebben hatotta meg az értetlenül álló tömeg látványa (gyanítom, hogy a turné korábbi állomásain hozzászoktak már az ilyesmihez). Nem játszottak ugyan rosszul, de ezt kétségtelenül rossz helyen tették, melyet a közönség csak szórványos tapssal tudott díjazni.

Bazsa

Tizenharmadik stúdióalbumának promóciós turnéján látogatott el hozzánk a germán militáns metáltörpe, akit régi ismerősként üdvözölhetünk a hazai színpadokon. Udo Dirkschneider ikonikus figura az európai fémzene történetében, hiszen az Accept énekesként a nyolcvanas években olyan albumokkal írt történelmet, mint a ’Restless & Wild’, a ’Balls To The Wall’, vagy a ’Metal Heart’. Hogy Nagy Ferót idézzem, bár ’Régi fénye megkopott már’, még mindig aktívan készít új anyagokat, melyeken megbízható színvonalú dalokat hallhatunk, ám ezek a szerzemények rutin ízűek, kevés érdekességet hordozva magukban.

Nos az ezévi UDO bulira szépen megtelt az egykor Wig Wam névre hallgató rockkocsma küzdőtere, és némi késéssel, úgy háromnegyed tíz környékén meg is jelent a német ötösfogat a deszkákon, hogy az új album, a ’Rev Raptor’ címadójának fémes zakatolásával elindítsák rövidített programjukat. Még két nótát, a Leatherheadet és az I Give As Good, As I Get-et nyomták el a friss nóták közül, a többi a régebbi időkbe nyúlt vissza, nem beszélve az öt Accept nótáról, melyet teljesen érthető módon a legnagyobb tetszéssel fogadott a mélyen tisztelt nagyérdemű, még akkor is, ha azok nem egészen úgy szólaltak meg, ahogy a lemezeken. a Balls To The Wall énektémája alatt a riff közel sem szólt olyan dögösen, at I’m a Rebel rock and rolljából pedig egy igazi fémes döngölést fabrikáltak.

Udo, aki néhány plusz kilót megára szedett a legutóbbi, 2009-es Fezen-es jelenléte óta, a heavy metal egyik legjellegzetesebb figurája, és megjelenése nem sokat változott a huszonöt-harminc évvel ezelőtti acceptes idők óta. Rövid haj, bakancs, terepnaci – közel a hatvanhoz (jövőre betölti) is hű maradt fiatalkori önmagához. Zenéjében is szorgalmasan ápolja egykori zenekara örökségét: a kemény riffekhez most is power kórusok, fülbemászó énekdallamok dukálnak. Nem akar ő többet adni rajongóinak, ez bőven elég. Fáradhatatlanul énekeltette közönségét, nem is kellett bennünket sokat bíztatni, instrukciók nélkül vágtuk, mit kér tőlünk az est ceremóniamestere. Persze, aki szorgalmasan járja az UDO bulikat, betéve ismerheti az egyes felvonásokat.

A zenekar nagyon összeszokottan, profi módon játszott, néhány hiba azért becsúszott: például a Screaming For a Love Bite vége felé egy váltásnál nem igazán jött ki a lépés, de ennyi belefért. A legtöbb muzsikus jócskán több mint tíz éve együtt játszik a bandában, Francesco Jovino dobos is már 2004 óta csépeli a bőröket, mindezt kőkeményen, óramű-pontossággal teszi, kiválóan összetartva a dalokat lépésről lépésre együtt haladva Fitty Wienhold basszusgitárossal, kinek játéka nem virgás, de az UDO-nóták lüktetéséhez nem is ilyen technika való.

Igor Gianola nem kiemelkedően, de jól kezeli a hat húrt. Mindenesetre nagy sikert aratott, mikor zsinór nélküli hangszerével lejött a közönség közé egy kicsit pengetni magánszámában. Bár néhány ruhásszekrény méretű gorilla lekísérte közénk, senki nem akarta szétszedni. Stefan Kauffmann, egykori Accept-dobos jobbára ritmusgitározott most is, igaz, ő egészségügyi okok miatt tért át a hangszerre, hiszen gerincbántalmai miatt nem ülhet többet a dobok mögé. Talán Udo humánus gesztusa, hogy helyett kapott a csapatban tizenöt évvel ezelőtt? Igaz, Stefan, azt is mondta egy interjúban, előbb gitározott, mint dobolt.

A koncert ahogy már írtam, meglepően rövidre sikeredett, mindez nem a zenekaron múlott, hiszen a Fehérvári utón beállt áramszünet miatt nem kezdődhetett időben a buli, és a szabályok szerint tizenegyre muszáj volt fejezni a műsort a színpadon. „Nem voltunk boldogok.” – bökte ki Udo a fellépés után, és ez a hangulat rá is nyomta a bélyegét az egész bulira, mely amúgy tűrhetően szólt. A rutinon kívül nem sok minden jött le nekem, nem hallottam a zenét órákkal később belülről, hazaérkezésem után simán elaludtam. Kár, pedig nagyon készültem egy igazi metálzúzásra.

Setlist:
01. Rev-Raptor
02. Thunderball
03. Leatherhead
04. Screaming For A Lovebite (Accept)
05. Vendetta
06. Princess Of The Dawn (Accept)
07. I Give As Good As I Get
Gitárszóló
08. Up To The Limit (Accept)
09. Living on a Frontline
10. Man and Machine
11. Metal Heart
-----------------------------------
12. Bogeyman

13. I'm A Rebel (Accept)
14. Balls To The Wall (Accept)

Bigfoot

Képek: Szakáts Tibor