"Az egész világ lángokban áll": Rammstein, Deathstars - Papp László Budapest Sportaréna, 2011.11.10.

írta Bazsa | 2011.11.13.

Nyilvánvalóan nem mondok nagy újdonságot azzal, hogy egy Rammstein fellépés nem pusztán egy egyszerű rockkoncertet jelent: esetükben ugyanis látvány és zene ritkán látott egységéről, harmóniájáról, na és persze a professzionális szórakoztatás új dimenziójáról beszélhetünk. Sok zenekar dolgozik hasonló elvek mentén, a megvalósítás azonban sehol sem gyakorol olyan hatást a nézőre, amilyenre ez a show képes. Sokat gondolkoztam azon, hogy mi lehet ennek ez oka, a megfejtés pedig talán az alapvető szemléletmódban keresendő…

A zenészek dalszerzői, valamint a koncerten nyújtott hangszeres és hangszer nélküli (azaz „színészi”) játéka, a tér kihasználása, a díszletek, a fények, tehát a produkció egésze mintha egyfajta színházi formanyelvet használna. Ebben a nyelvben pedig a zene nem tekinthető kizárólagos szervezőelvnek, hanem „mindössze” egy alkotóelemként vesz részt. A zenekar hihetetlen népszerűségének kulcsa tehát egyrészt a kettősségekben rejlik, mely abban áll, hogy fogósságával, és ezzel párhuzamos – akusztikai és vizuális értelemben vett – extrémitásával a legkülönfélébb rétegeket képes maga mellé állítani, másfelől pedig abban a zseniális gondolatban, hogy – magán a zenén túl – a teatralitás eszközeivel törekedjen a lehető legintenzívebb hatás elérésére. A csapat előadásai iránti hatalmas érdeklődés tehát nem véletlen, így az sem, hogy ezúttal is teltház fogadta Till Lindemannékat.

A Rammstein stábjának rettenően szimpatikus húzása, hogy mindig kellő figyelmet fordítanak az előzenekar kilétére, és arra, hogy minél jobb körülmények között mutathassák meg magukat. Így a Deathstars számára minden adott volt, hogy fél órás műsorukat a lehető legjobban használják ki újabb rajongók megnyerésére. Mivel sem zeneileg, sem hangulatilag nem állnak túlzottan messze a főzenekar világától, nem is nagyon lőhettek mellé, így a Rammsteinéhez hasonló, ám annál goth/darkosabb hangvételű muzsikájukkal viszonylag nagy sikert könyvelhettek el.

Persze ebben nyilvánvalóan közrejátszott, hogy egy többlemezes, rutinos, önmagában is jelentős tömeget megmozgatni képes csapatról van szó, akik klub szinten, saját közönségük előtt már nagyon otthon vannak. Egy ekkora színpad azonban mintha egy kicsit még nagy falat lenne számukra. Szó sincs elveszettségről, hiszen a tagok folyamatosan más-más helyeken tűntek fel, és a látványos pózokból sem volt hiány, csak a dög és a fülledtség, vagyis épp a legnagyobb erősségeik nem jöttek át. Igaz, hogy mindezek egy ilyen méretű helyen nyilvánvalóan kevésbé tudnak érvényesülni.

Rövidke idejükbe a maximális mennyiségű potenciális slágert igyekeztek belepréselni (Cyanide, Blitzkrieg, Semi-Automatic, Death Dies Hard), furcsálltam azonban, hogy ennek ellenére olyan dalok maradtak ki a programból, mint a Synthetic Generation, vagy a New Dead Nation. A végére kicsit egysíkúvá is vált a produkció, pedig ezek a nóták – erős karakterük révén – felpörgethették volna a bulit, de ezzel együtt is teljes mértékben élvezhető és meggyőző volt Whiplasherék előadása.


Setlist:
The Mark Of The Gun / Motherzone / Semi-Automatic / Tongues / Blood Stains Blondes / Blitzkrieg / Cyandie / Death Dies Hard / Metal

A tavalyi Rammstein koncert után hosszú-hosszú órákat töltöttem Youtube-videók nézegetésével, hogy közelről is megfigyelhessem a színpadon zajló eseményeket és okos megfejtéseket. Bevallom, hogy számomra igazából ezek hatására vált teljessé az az élmény, ami még messziről, az apró részletek nélkül is lenyűgöző volt. A zenekar nagyszerűsége ugyanis nagyban köszönhető annak, hogy mindig valami meghökkentővel, valami újdonsággal állnak elő, így az embert folyamatos meglepetések érik. Épp ezért most szándékosan nem kutattam számlisták és friss koncertfelvételek után, hiszen így magától a lényegtől fosztottam volna meg magam. Előbbi persze többé-kevésbé borítékolható volt, hiszen a ’Made In Germany’ turnéján mi mást is várhatott volna az ember, mint tömény slágerparádét.

És valóban. A pontban 9 órakor „színpadra lépő” (ennek hogyanjáról majd később) Rammstein megállás nélkül adagolta legnépszerűbb, egytől egyig toplistás dalait, a kezdetektől (Du reichst so gut, Asche zu Asche) egészen napjainkig (Pussy, Haifisch). A siker természetesen nem maradt el: a levegő izzott a közönség lelkesedésétől. Nagyjából 1 óra után azonban mintha kicsit megtört volna a lendület, mivel a legnagyobb slágerek jelentős részét ekkorra már kilőtték, de a rövidebb-hosszabb, valamilyen újabb technikai átalakítás céljából beiktatott szünetek sem tettek jót a koncert dinamikájának. Ez utóbbival persze semmi probléma nincs, sőt, szükséges ahhoz, hogy izgalomban tartsa a közönséget, de talán mindez kevésbé lett volna „leültető”, ha korábban nem „stenkelték” volna fel ennyire az egybegyűlteket. Kicsit rá is nyomta ez a bélyegét a továbbiakra, és bár maradt még puskapor abban a bizonyos hordóban (Pussy, Mein Herz Brennt, Wollt Ihr Das Bett In Flammen Sehen?), a katartikus hangulatot már csak a záró Engel-Ich Will párossal tudták visszahozni.

A számlista szempontjából tehát nem ért különösebb meglepetés, de személy szerint mégis sokkal inkább arra voltam kíváncsi, hogy mindezt milyen látványelemekkel gazdagítják majd. A zseniálisan kitalált bevonulás alatt (amit a csapat a közönség sorain keresztül, majd a küzdőtér fölé függesztett és később aláereszkedő, a keverőtől a színpadig tartó hídon tett meg) bíztam benne, hogy egy teljesen új garnitúra fényt, díszletet és pirotechnikát láthatunk majd. Azonban e tekintetben nem jöttek be a számításaim, hiszen nem sok változást tapasztaltam a ’Liebe Ist Für Alle Da’ turnéjához képest, mindössze a színpad kialakítása és a hátterek tűntek kicsit szegényesebbnek.

Nagyrészt tehát maradt minden a régiben: hatalmas lángoszlopok (Sonne), lángoló színpad (Sehnsucht) és mikrofonállványok (Asche Zu Asche), arcra erősített lángszórók (Feuer Frei), szikrákat szóró íj (Du Reichst So Gut), az általában privát futópadján sétáló Flake billentyűs megfőzése (Mein Teil), majd megúsztatása (Haifisch), enyhén túlméretezett hímtag tartalmának egyenletes elosztása az első sorok között (Pussy), és óriási (természetesen égő) angyalszárnyak (Engel). Csak hogy néhányat említsek.

Utóbb belegondolva persze semmi meglepő nincs abban, hogy nem kaptunk egy teljesen új show-t, hiszen a ’LIFAD’-körút nem is olyan régen fejeződött be, így tehát nehéz is lett volna egy friss koncepció kitalálása és összepróbálása. A keverő előtti, a semmiből előtűnő kisszínpad, és az ott előadott két dal (Bück Dich, Mann Gegen Mann) azért újdonságnak számított, és emellett persze egyéb kisebb változtatásokat is fel lehetett fedezni, a radikális átalakításra azonban valószínűleg várnunk kell a következő turnéig.

Félreértés ne essék: ez a produkció (performance, vagy nevezzük bárminek) olyan élményt nyújt, ami sehol máshol nem tapasztalható, amit legalább egyszer mindenkinek látnia kell. Aki pedig már látta, az nem tud szabadulni tőle. Így hiányérzetem minimális, és csak annak köszönhető, hogy túlságosan vágytam arra, hogy ismét valami egészen mást lássak. Remélem, hogy nem kell sokáig várnom.

Setlist:
Sonne / Amerika / Keine Lust / Sehnsucht / Asche Zu Asche / Feuer Frei / Mutter / Mein Teil / Du Riechst So Gut / Links 2, 3, 4 / Du Hast / Haifisch / Bück Dich / Mann Gegen Mann / Pussy/ Mein Herz Brennt / Wollt Ihr Das Bett In Flammen Sehen? / Ohne Dich / Engel / Ich Will

Bazsa

Képek: TT

Köszönet a LiveNationnek!