Az utolsó nagymester - Stevie Ray Vaughan életmű I.

Stevie Ray Vaughan a maga mindössze 10-15 éves zenei karrierjével jószerével csak egy üstökös volt a rockzene egén, ám fényesen csillogó és jelentős, melyre sokan felfigyeltek, és emlékeznek még ma is. Jimi Hendrix egyik reinkarnációja már 21 éve nincs az élők között, és bár hátrahagyott lemezeinek száma nem túl nagy, azért az öröksége sok gitáros játékában van jelen, afféle támogató szellemként, akárcsak Obi-Wan Kenobi a Skywalkerek mögött…

Stephen Ray Vaughan 1954-ben, Dallasban született. A kezdetektől vérében volt a zene, hiszen bátyja, Jimmie Vaughan is igen hamar gitározni kezdett, öccse pedig 9 évesen követte a példáját. A kis Stevie ízlését ekkor még az otthon talált lemezek formálták, melyek között Glenn Miller és Tommy Dorsey is akadt, de Texasban képtelenség volt elkerülni a countryt és a western swinget is. A valódi irányt azonban B.B. King, Muddy Waters, a korai Beatles, majd Jimi Hendrix adta meg hősünk számára…

Miután iskolai éveiben gyakrabban látogatta a próbatermeknek használt garázsokat, mint az iskolapadot, kidobták a fősuliról. Ekkor vette először nyakába a világot – Austinba ment, ahol csatlakozott a Nightcrawlers nevű bandához, ám éppen a lemezmegjelenés előtt a projektjük kútba esett, a srácok pedig hazamentek Texasba. Ezen az úton vette meg azt az 1959-es Fender Stratocastert, mely innentől kezdve karrierjének ikonikus hangszerévé vált.

1977-ig Stevie különböző bandákban zenélt, hol gitárosként, hol énekes-gitárosként, ám az igazi változás, a nagy áttörés akkor jött el, amikor aktuális zenekarát tagcserék után átnevezte Double Trouble-re. Zenéjükre ekkor már igen nagy hatást gyakorolt a ZZ Top, Stevie pedig technikai tudásban már jócskán a legnagyobb elektromos blues játékosok között volt – noha villantania még nem sikerült.

1980. április 1-én a csapat a Steamboat 1874 nevű klubban lépett fel, és az egyik rádióállomás nem volt rest rögzíteni a koncertet. A nem sokkal több, mint félórás felvétel ezután önálló életre kelt, és valamilyen úton eljutott Mick Jaggerhez, a Rolling Stones énekeséhez. Egyes legendák szerint ez vezetett oda, hogy a csapat hamarosan felléphetett a Stones oldalán, de sokkal valószínűbb, hogy Stevie bandája az 1981 júliusában rendezett Manor Downs-i fesztiválon nyújtott teljesítményével keltette fel igazán a gördülő kövek figyelmét.

Ennek volt végül köszönhető, hogy 1982. április 22-én az akkor 28 éves Stevie és zenekara felléphetett a Rolling Stones előtt. Harmincöt percet kaptak előzenekarként, a műsor mégis két óra hosszára nyúlt el! Ez után cseppet sem volt meglepő, hogy hirtelen óriási figyelem terelődött a Double Trouble-re.

Még 1982-ben meghívták őket a montreaux-i Jazz Fesztiválra, noha felvett anyaguk még egyáltalán nem volt – a fesztivál közönsége ennek ellenére is oda volt a fergeteges produkcióért. Itt látta meg Stevie-t a rockzene történetének egyik Rolling Stones méretű alakja – David Bowie.

Az akkor éppen nagy dobbantásra készülő Bowie felkérte Stevie-t, hogy gitározzon készülő lemezén. A kaméleon ekkor már három éve nem adott ki hagyományos stúdiólemezt, és éppen csak kezdett kilábalni az avantgárd időszakából. Dalai és előadása kezdett erőteljesen a pop felé húzni, amibe ugyan nem illett a virtuóz gitározás, ám lemezének zenei alapjaira a legjobb hangszereseket igyekezett maga mellé gyűjteni.

Stevie első komolyabb stúdiómunkája tehát egyből a mélyvízben érte. A ’Let’s Dance’ című lemez felvételeinek javán Nile Rodgers gitározott, Stevie-nek gyakorlatilag a szólók és az előtérbe tolt gitárrészek jutottak, ám azokba beleadott apait-anyait. A mindössze egy hónapig tartó felvételek 1982 decemberére be is fejeződtek, majd az 1983. áprilisi kiadás előtt Bowie rábeszélte a gitárost, hogy tartson vele a turnéra is, ami igazán gigantikusnak és megasikeresnek ígérkezett.

Vaughan belement a dologba. Ezzel zenekarának ingyen stúdióidőt nyert, melynek során felvették első lemezüket – mindössze két nap alatt, azonban az anyagnak a közelgő körút miatt egyelőre nem volt prioritása.

A dolgok azonban nem mentek a tervek szerint. A próbák során Bowie nehezen viselte Stevie feleségének a jelenlétét, akit ezért kitiltott a stúdióból. A nemrég felkarolt gitáros ezzel valószínűleg végképp elvesztette lelkesedését. Tovább fokozta a bajokat, hogy a zenekar menedzsere leszervezett egy fellépést a német Musikladen nevű televíziós műsorba – azonban a Double Trouble-t korábban már Bowie is felkérte előzenekarnak (talán éppen azért, hogy kiengesztelje Stevie-t a próbák során történt incidensek miatt), és mivel a csapat nem tudott kétfelé szakadni, végül több száz dolláros kártérítést kellett fizetniük. Ennek ellenére Stevie megelégelte a show business mindent felőrlő gépezetét, és néhány nappal a brüsszeli turnékezdő fellépés előtt kilépett Bowie kísérőzenekarából. Helyettese végül az az Earl Slick lett, aki már a hetvenes évek közepén is Bowie mellett zenélt, napjainkban pedig a New York Dollsban tekeri a húrokat…

A figyelem ezután a korai felvételek szalagjaira összpontosult, amiket körbeküldtek néhány nagyobb amerikai kiadónak. A már akkor is közszájon forgó bandára végül az Epic Records csapott le, és szinte minimális változtatások mellett, 1983 nyarán megjelentették a ’Texas Flood’ című albumot.

A ’Texas Flood’ a maga egyszerűsége ellenére óriási jelentőségű lemez a modern blues történetében. Noha a stílus ekkor már nem volt feltétlenül mainstream műfaj, a lemezt jelölték a Grammy díjra, és pozitív kritikát is kapott – érdekes módon a Rolling Stone magazin volt az egyetlen lap, amely közepesre értékelte az albumot. A Double Trouble-t ekkor Tommy Shannon basszusgitáros és Chris Layton dobos alkotta.

A lemezt hamarosan turné követte, melyre a csapat már jól bejáratott zenekarként indult el. 1983 nyarától egészen decemberig folyt a fellépések sorozata, bejárták Amerikát és Kanadát, majd augusztus végén átruccantak Európába. Végül szeptemberben újra visszatértek az újvilágba, ezekben az időkben pedig gyakorlatilag minden másnap felléptek valahol. Összesen 93 koncertet adtak, a kimerítő ütemterv pedig sokat kivett a zenészektől – talán nem is véletlen, hogy Stevie hamarosan kábítószerrel próbálta feltölteni magát.

A turnét két fontosabb felvétel is megörökítette – a ’Live at the El Mocambo’-t még a nyáron vették fel Kanadában, a több mint egyórás műsor azonban csak 1991-ben jelenhetett meg. A másik anyag ma már legendás: az ’Austin City Limits’ tévé showban dupla koncertet adtak, melyekből meg is jelent egy televízióban vetített anyag, majd 1995-ben hivatalos kiadványként is napvilágot látott.

A fárasztó menetrend ellenére a zenekar nem pihenhetett. Már 1984 januárjában megkezdődtek a friss album felvételei, melyek alig egy hónap alatt be is fejeződtek. Átfogó promóciós munka következett, majd májusban megjelent a ’Couldn’t Stand the Weather’ című korong, rajta Stevie karrierjének egyik ikonikus Hendrix feldolgozásával, a Voodoo Chile-lal.

A kritika ezúttal is üdvözölte az anyagot, Stevie-t pedig nagy megtiszteltetés érte, amikor megkapta végre a Grammy díjat – igaz, nem aktuális lemezéért, hanem a ’Texas Flood’ montreaux-i előadásáért.

Mivel a felvételek az év elején befejeződtek, a menedzsment már a korong kiadása előtt elkezdte szervezni a banda új koncertkörútját. Jól példázza a hirtelen jött népszerűséget a tény, miszerint Stevie és zenekara majdnem 150 felkérést kapott különböző helyszínekről, így a február elején induló turné december végéig megfékezhetetlenül dübörgött, keresztül Amerikán, majd Skandinávián, hogy aztán eljussanak Új-Zélandra is. A turné során összesen 48 dalból válogatták össze az aktuális setlisteket, a körút legjobb dokumentuma pedig a ’Live at Carnegie Hall’ címre keresztelt lemez lett, mely egy speciális koncertet tár a hallgatóság elé – a hagyományos felálláson túl fúvós kíséret csatlakozott a zenekarhoz, valamint vendégként maga Jimmie Vaughan is tiszteletét tette öccsénél, aki ekkor már vitathatatlanul túlnőtt rajta.

Egy másik, standard koncert is rögzítésre került, ami később a ’Couldn’t Stand…’ lemez bónusz CD-jeként jelent meg.

1985 elején a banda ki sem pihente még magát, amikor meghívást kaptak egy japán körút lebonyolítására is – ez öt fellépésből állt, és szintén forogtak a felvevők, így a ’Live in Tokyo’ című korong képében erről az időszakról is létezik dokumentáció (igaz, ez csak 2006-ban jelent meg hivatalosan).

1985-re tehát Stevie karrierje végre felívelt, és megkapta a jól megérdemelt elismerést. A hírnévnek azonban vannak árnyoldalai is, sőt, néha úgy látszik, csak az van neki. A jólét mellé befurakodott a drog is, amit hősünk a legtöbb zenészhez hasonlóan csak egy darabig tudott kezelni, utána az irányítás kiesett a kezei közül. A folytatásban ennek megfelelően Stevie karrierjének hullámvasútszerű második szakaszával fogunk foglalkozni.

Folytatása következik...

Szerző: TShaw

Texas Flood, 1982

David Bowie: Without You (1983)

Voodoo Chile, 1983

Lenny, 1984