Maradványérték - 2011. október

írta TShaw | 2011.10.31.

Már majdnem másfél éve fut Maradványérték nevű rovatunk. Ez idő alatt számos érdekes, perifériába szorult lemezt sikerült bemutatni a kedves olvasóknak, azonban a rovat definíciójában meghatározott célt mégsem tudtuk teljes bizonyossággal elérni. Éppen ezért a 2009-es induláskor tett ígéretnek megfelelően ezentúl bootlegek is bekerülnek a kínálatba, mellyel reményeink szerint sikerül a friss megjelenések közé becsempészni a klasszikus rock, és az élő zene feelingjét. Ennek megfelelően a hónapban a következő anyagok kerülnek terítékre:

Superheavy: Superheavy
Joe Bonamassa and Beth Hart: Don' Explain
Dream Theater: Osaka Samurai (1992.11.19. Osaka, Japán)
White Wizzard: Flying Tigers
Skull Fist: Head Öf The Pack
Morifade: Empire Of Souls
Golden Resurrection: Man With A Mission
Insomnium: One For Sorrow

Superheavy: Superheavy

Felkészültem a szitokáramlatra, bár nem vagyok mazochista – egyszerűen csak muszáj megemlítenem, hogy a Mick Jagger közreműködésével (is) felálló Superheavy nem csak minőségi zenét játszik, hanem jó zenét is, bár ez a magazinunk olvasótábora számára talán nem egyértelmű még.

Bár első hallásra az album vitathatatlanul popzene, azért egy kis nyitottsággal képesek lehetünk kiismerni a számokat, és akkor jöhet a megvilágosodás: ez bizony egy időtálló, kellemes, valóban erőn felül összehozott anyag. Nem csak a modern pop klisék előcimbálásáról van itt szó, hanem például a Rolling Stones legjobb pillanatainak felelevenítéséről, a világzene és a mainstream hangszeres muzsika találkozásáról, az élet napos oldalát közvetítő reggae-ről, és még egy csomó olyan dologról és érzésről, amiket a rockzene alapjáraton nem képes igazán közvetíteni. A ’Superheavy’ ennek megfelelően egy megmosolyogtató lemez, amit nem kell komolyan venni, csak élvezni – és igazából még elemezni is kár, mert annyi féle hatás és benyomás van rajta, amivel nem is tudnánk igazán mit kezdeni, ha sorba kéne rendezni őket. Ennek megfelelően minden nyitott olvasónk tehet vele egy próbát, mert a minőség próbáját mindenképpen kiállja a korong, onnantól pedig csak idő kérdése, hogy megtaláljon minket a nagybetűs zene. Hallgatni kell – nem megérteni! (TShaw)


Joe Bonamassa and Beth Hart: Don’t Explain

Tavalyi együttműködésük után most végre egy egész lemezen egymásra talált a csodás páros – Bonamassa, mint tudjuk, a jelen kor egyik legjobb blues gitárosának számít, akinek a nevét illik Stevie Ray Vaughan-i magasságokban emlegetni, Beth Hart pedig a maga karcos, blues-soul-jazz irányultságú stílusával már jó néhányszor felhívta magára a figyelmet, igaz, inkább az óceán túlsó oldalán.

Első közös lemezük ugyan feldolgozásokat tartalmaz, ám ebben a stílusban az efféle húzások sosem számítottak bűnnek – most sem kell vállrántással átsiklani az anyag fölött. Bonamassát dicsérni esetünkben szerintem már felesleges, nagyjából mindenki tudja, hogy csak arany kerülhet ki a kezei közül, azonban a számunkra talán relatíve ismeretlen Beth Hart sem tűnik kisebb kaliberű előadónak. Énekesnőként nem csak a hangját, de a karakterét is képes a dalok mögé helyezni, ami óriási hangulatot ad az egész lemeznek. Kettőjük együttműködése gyakorlatilag mindkét félből a száztíz százalékot hozta ki. Szószaporítás nélkül ki merem tehát jelenteni, hogy a két előadó neve ezúttal is maximálisan jellemzi az album egészét. Nem szabad kihagyni! (TShaw)


Dream Theater: Osaka Samurai (1992.11.19. Osaka, Japán)

A ’Dramatic Turn Of Events’ értékelése kapcsán már kifejtettem, mennyire messze jár már tőlem és önmaga régi énjétől a Dream Theater. Azóta is sóvárgok valami újdonság után, ami feleleveníti a Kevin Moore által uralt korszakot – mert ha hangszeresként nem is, dalszerzőként mindenképpen tenyérlenyomatot hagyott a banda akkori dolgain, gyakorlatilag a legjobb nótáik is az ő keze munkáját dicsérik.

A korszak mostohán dokumentált élő fellépéseit szerencsére a bootleggerek alaposan kipótolták, így jelenleg is rengeteg, teljes értékű koncertfelvétel forog az interneten – köztük az 1992 végi Osakai fellépésük is, melyből a zenekar később átmentett néhány részletet az Official Bootleg sorozatba, de igazából mindig is elhanyagolták.

A felvétel egyébként vitán felül jobban szól a ’Live at Marquee’ EP-nél, ráadásul intrótól outróig minden rajta van, ami kellhet a hallgatónak. Monumentális jammelés az Ytse Jamben, vagy a Moon Bubblesban, a teljes Another Hand/Killing Hand páros, egy irtózatos Portnoy szóló, és egy, a lemezes verziónál is sokkal jobb Wait For Sleeppel.

Lehetne persze ajánlani a későbbi Japán felvételeket is – egy évvel később például már olyan bulit nyomtak a felkelő Nap országában, ahol a Take The Time előtt már a félig kész The Mirror bevezetőjét játsszák, de valamiért ez a koncert mégis sokkal kiforrottabb és izgalmasabb a többi anyagnál. Feltétlenül be kell tehát szerezni a banda rajongóinak, és mivel az Official Bootleg sorozat feltételezhetően már halott, meg is kell becsülni az anyagot… Azért sajnálatos, hogy sosem lett belőle hivatalos megjelenés. (TShaw)


White Wizzard: Flying Tigers

A White Wizzard hasonszőrű zenét játszik, mint a Skull Fist, annyi különbséggel, hogy ők valamivel jobban képesek elrugaszkodni a nyolcvanas évek ragadós talajától, mind hangzás, mind a dalok tekintetében. Persze a játék itt is valahol a hetvenes-nyolcvanas évek brit hullámain zajlik. Viszont van – vagy éppen nincs – egy jó énekesük, aki előtt simán meg lehet emelni azt a bizonyos kalapot: magabiztosan hozza a lágyabb és magasabb témákat is, és ha kell, akkor csipetnyi rock and rollos mocskossággal is meg tudja támogatni a dalokat. A gondolatjel között megbújó hezitálásról annyit, hogy Jon Leon basszer főnök úgy cseréli maga körül a zenészeket, mint más az alsóneműit, pedig ez sem egy veterán formáció. A 2007-ben életre keltett oldschool bandában eddig 13-an fordultak meg: Wyatt Anderson, történetünk eddigi hőse ugyanis kilépett az első album feléneklése után, majd visszatért a 'Flying Tigers'-re, hogy aztán a stúdiózás után megint leléceljen. Jelenleg Michael Gremiónak hívják a Fehér Varázsló új torkát, de bevallom, még nem jártam utána a srácnak.

Noha sokat nem feltétlenül árul el a zene minőségéről, de nem mehetek el szó nélkül a borító mellett: imádom ezeket a retro külcsínű lemezeket. Manapság sajnos nagyon sok jellegtelen külalakkal és booklettel ellátott CD jelenik meg (Persze valakinek lehet, hogy pont egy jól elkapott fotó mond többet, de én e tekintetben is régisulisabb beállítottságú vagyok: legyen már az a borító festve, kérem szépen!). A White Wizzard ráadásul összekombinálta saját kabaláját (egy ilyen kecskefejű varázsló-ördög-izé) a második világháború Amerikai Önkéntes Haderejének, vagyis a Repülő Tigriseknek a gépeivel. Egyszerűen zseniális!

Aki tehát a Skull Fist után még éhes maradt, tálcán kapja a desszertet a Los Angeles-i srácok jóvoltából. Mondom, elsősorban Priest és Maiden kedvelők használják egészséggel, de ha picit elvonatkoztatunk a besorolástól, akkor önmagában is megállja a helyét. (Jocke)


Skull Fist: Head Öf The Pack

Jaj, de rég elmúltak már a nyolcvanas évek, pedig sokan esküsznek rá, hogy akkor volt igazán heavy metal a heavy metal. Sajnos az évek elsuhantak, és azt a világot már nem hozza vissza senki, bár sok banda még mindig előszeretettel nyúl vissza egy-egy riffcsokorért a múltba. Aztán vannak, akik egyenesen odáig mennek, hogy középső ujjukat a rohanó idő felé suhogtatják, miközben talpig bőrben és farmerban, loboncukat rázva vadul tekernek és visítoznak.

Ez most csúfos parodizálásnak tűnhetett, pedig nem annak szántam. Mert bármennyire is megmosolyogtató a retro bandák „back to the 80's” törekvése, azért mégiscsak szeretni való srácok ők. Legfőképpen azért, mert őszintén játsszák a metalt, még akkor is, ha tudják jól: soha nem lesz belőlük arénákat megtöltő legenda. Ilyen a Skull Fist legénysége is. A kanadai fiatalok idén debütáltak 'Head Öf The Pack' albumukkal, igaz, tavaly már megjelent tőlük egy 'Heavier Than Metal' című EP, öt évvel ezelőtt pedig egy demó ('No False Metal') is. Szóval ott figyel a heavy metal umlaut, a borítón széles mosolyt keltő oldschool rém hányja kardélre az ellent, lelki szemeim előtt pedig Bruce Dickinson újra pacifrizurával nyomja. Jackie Slaughter mondjuk korántsem egyenlő a Maiden hangjával, sőt, kijelenthető, hogy a Head Öf The Packet nem az ének (akarom mondani sikítozás) viszi előre, hanem jóval inkább a gitártémák. Régisulis hangzású, torzított, de néhol vegytiszta futamok ezek, amelyekben egyaránt dominál a sebesség és a technika is. A gitárok dalként szólalnak meg a dalban, és sokszor azon kaptam magam, hogy a verzék és refrének helyett a szólókat dúdolom, pedig elsősorban énekpárti vagyok.

Nyilván mondanom sem kell, hogy nem előremutató zene ez, hiszen lényegében egy alig több, mint negyven perces időutazásról van szó. Egyszerű a recept: ha szereted a szóban forgó időszak heavy metalját, és egy kis nosztalgiára vágysz, akkor mindenképpen meg kell hallgatnod. Tudom, sokan legyintettek a hasonszőrű Steelwingre is, de ha valami önkéntelenül is headbangelést és terpeszállást vált ki az emberből, az annyira azért nem lehet rossz. Ha ez most terjedelmesebb kritika lenne, biztos kapnának egy vaskos nyolcast, de lehet, hogy inkább egy kilencest! (Jocke)


Morifade: Empire Of Souls

Már megint egy tetszetős power banda, amely elkerülte a figyelmemet! Pedig nem pelenkás titánkákról van szó, a svéd zenekar 1992-ben alakult, és 7 év szünet után idén adta ki hatodik stúdióalbumát (igen, szó mi szó, nem túl termékenyek). Első hallás után mondjuk finnekre tippeltem volna, már csak azért is, mert a dalok jellege és egy-két énektéma a Stratovariust idézte. Ráadásul itt is érzem azt a megfoghatatlan és némileg ellentmondásos borongós, de mégis pozitív energiát, amit Kotipeltóéknál mindig is kihallottam. De ezen felül néhol a Blind Guardian is beugrott, sőt, igazából a germán színtérre helyezném el őket zeneileg.

A magasztosabb, dallamosabb power-himnuszok kapnak helyet az 'Empire Of Souls'-on: az általában ütemes riffekkel kísért verzék után szépen kiteljesedő – bár nem feltétlenül fogós – refrének és igényes szólók teszik kerekké a dalokat. Azt azért gyorsan leszögezem, hogy a 11 dal közül egy sem volt olyan, amitől kitéptem volna az agyam egy ültő helyemben, de mégis mindegyik egy hasonlóan magas színvonalon mozgott.

Ha másnak is újdonság a csapat, vagy a Domination óta nem hallgatta őket, akkor mindenképp megér egy próbát. Én nagyon tudom értékelni, ha előkerül egy ilyen szépen fénylő kincsecske, még akkor is, ha hosszú távon nem biztos, hogy megmaradnak favoritnak. De kívánom nekik, hogy maradjanak, és ne csak nálam! (Jocke)


Golden Resurrection: Man With A Mission

Gitárhősök manapság ritkán születnek. Skandináviában, úgy tűnik, azért még belőlük is akad, nem csak aranytorkú dalnokokból. Sőt, a kettő kombinációja sem példátlan: ilyen a 23 éves Tommy Johansson, aki nem elég, hogy magna cum laudéval végezte el a malmsteeni gitársulit, de a Jóisten még dickinsoni képességekkel is megáldotta. Továbbá adott mellé kiapadhatatlan dalszerzési kedvet és heveny munkamániát, hogy évente minimum egy neoklasszikus metal korongon zengje az Ő dicsőségét. Tommy nem is volt rest: miután saját bandáját, a ReinXeedet legalább Japánban befuttatta, hazai földön pedig az ABBA-nosztalgiát elégítette ki a Swedish Hitz Goes Metal fedőnevű feldolgozás-zenekarával, 2010-ben életre hívta a Golden Resurrectiont a Narnia volt énekesének, Christian Liljegrennek a segítségével. Pont jókor, hiszen akkoriban már feloszlott a Divinefire (azóta újjáalakultak) és a Narnia egyaránt, heroikus dallamok megvonásával fenyegetve a keresztény rockereket és a neoklasszikus metal fanokat.

A 2010-es ’Glory To My King’ fel is vonultatta a neoklasszikus metal összes kötelező fordulatát, ám a két zenekarvezető ezredszerre is olyan fiatalos frissességgel lőtte el a műfaj kliséit, hogy az epikus-giccses refrének és a Malmsteenes virgák egyaránt könnyedén csúsztak le a hallójáratokon. Ha valaki eredetiséget keres, az bizony rossz helyen kopogtat, ám akit lenyűgöznek a tökéletesen kivitelezett, virtuóz zenei megoldások és a magas hangfekvésű vokálorgia, annak az idei ’Man With A Mission’ sem fog csalódást okozni. Itt bizony mind az öt tag tolja a harmóniavokálokat, Tommy a sikolyokat, Christian pedig a selymes, fülbemászó középtartományt, a dallamokat pedig gyakran ABBA-san szövik, szerencsésebb esetben pedig még magasztos kórusművekkel is megtámogatják a refrént. A billentyű a korábbi lemezhez képest még jobban dominál, ha kell, szólópárbajra is vetemedik Tommy-val, a dobos pedig kitartóan „végigduplázza” a lemezt. Az előző albumhoz kissé lazítottak a műfaji szigorúságon, és egy-két rockosabb eresztés is akad (pl. Are You Ready For The Power), ráadásul a bonusz dalok közé is egy Gary Moore, ill. egy Kansas feldolgozás került. Habár a megváltást nem a Golden Resurrectiontől kell várni, de attól még a stílus rajongói számára ez maga lehet a földi paradicsom. (Tomka)


Insomnium: One For Sorrow

Az Insomniumé az ősz zenéje. Fagyos, északi, mégis szívmelengető melankólia az, ami árad zenéjükből – mintha csak a korai In Flames-lemezek által inspirált Sentenced-projekt lenne, amelyik nem az old school, hanem a melodikus death metalban festi meg a gyász, a szomorúság, az elmúlás hangulattérképét. A finn kvartett zenéje tagadhatatlanul ízig-vérig melankolikus annak minden előnyével és hátrányával, azonban ez a javíthatatlan optimistákat se tántorítsa el a velük való ismerkedéstől: a fenti érzelmekkel, állapotokkal foglalkozó dalszövegeket úgyis hörgik, a hangulatot pedig az a kifinomult és megadallamos gitárjáték nyújtja, ami mára az Insomnium védjegyévé vált. A finnek ugyanis nem a tradicionális, At The Gates irányvonalú göteborgi metalt tolják – bár a szaggatott, thrashes riffelés befigyel pár dalban –, hanem önálló hangot ütnek meg ebben a repetitív műfajban: a zsigeri, bivalyerős hörgés és a harmóniadallamok és -szólók duója adja meg minden Insomnium-dal alapját.

A stílus a lehető legkoherensebb, azaz egyrészről rögtön felismerhető, másrészről újdonságot – sajátos stílusukon felül – nem is kell tőlük várni. Az idei ’One For Sorrow’ az ’Across The Dark’ által megkezdett ösvényen halad, azaz néhol kommerszebb irányba is kacsingatnak, a dallamos ének még több dalban felüti fejét, mint a két évvel korábbi lemezen. Míg a korai alkotásaik még ridegebbek, technikailag komplexebbek voltak, addig az utóbbi kettő egészen könnyedén befogadható és átélhető. Habár náluk mindig fennáll a veszélye, hogy dalaik már-már észrevehetetlenül simulnak egymásba, és egyik dal gond nélkül folyik át a következőbe, a ’One For Sorrow’-n azért – magukhoz képest – igyekeztek némileg változatosabbá tenni az összképet. Néhol doomos belassulások, hangulatkeltő leállások színezik az összképet – plusz pár fejbekólintó, letaglózó slágert is becsempésztek a vérvörös-sárgásbarna hangulatzúzdák közé. A Weather The Storm (amiben az ördögi Mikael Stanne vendégszerepel) vagy a Through The Shadows garantált koncertkedvenc lesz. A középtempósabb dalokban, mint a Lay The Ghost To Rest vagy a címadó, kísérteties gyönyört facsarnak ki a dallamokból: felemelő hangulat és húzós – még ha nem is gyors – dinamika eszi be magát a dalok mélyébe. A produkció tisztább, mint valaha, köszönhetően a nagyobb kiadóhoz való igazolásnak, így itt az esély a finnek számára, hogy számottevőleg bővítsék rajongótáborukat. Még ha önmagukhoz képest nem is léptek előre (valószínűleg már nem is fognak), az Insomnium univerzuma annyira egyedülálló, hogy mindig élvezet megfürödni benne. Főleg így őszidő delén… (Tomka)