fbpx

Fáradt utazók és érzelmes szí­vtestvérek: Pain of Salvation, Von Hertzen Brothers - A38, 2011.10.18.

írta Tomka | 2011.10.21.

A tökéletesség unalmas, mondják – a Pain of Salvation idei koncertje korántsem volt unalmas, sőt, de belekötni, azt nem lehet. Pont olyan volt, mint egy jó sequel: megismétli az előző rész erényeit, de alapvetően mégse hat meg annyira, mint első alkalommal. Biztosra játszott, meglepetések nélküli szett, és egy (bevallásuk szerint) fáradt tagság, amelyik mégis zökkenőmentesen szórakoztatott. Előtte viszont még a finn szívtestvérek mutatkoztak be Magyarországnak, majd bemutatták, hogyan is kell megidézni a 70-es évek progressziójának szellemiségét…

A Von Hertzen Brothers már lemezen maximálisan meggyőzött. Sajnos túl ritkán hallani manapság ilyen múltidéző és előremutató (progresszív) zenét, amiben nagyjából egyenlő arányban keverednek a régi és új, a klasszikus és a modern inspirációk. A finnek éteri-pszichedelikus muzsikájában gond nélkül fér meg egymás mellett a Led Zeppelin, a Muse, a Queen vagy éppen a Yes ihletettsége, a végeredmény viszont csak egy valamire hasonlít: a VHB-re. Annál, hogy a slágerszámaik az A38 bivaly hangosításával mekkorát szóltak, csak az volt szebb, ahogy a borult, füstös, floydiánus-zeppes pszichedéliát varázsolták elő hangszereikből. Ha kellett, csörgővel vagy gitárcapoval csikarták ki az éles, felemelő gitárszólóikat, de elég volt csak rápillantani Juha Kuoppala billentyűszerkezetére, amiből annyi kábel, csatlakozó és cső lógott ki, hogy egy Terry Gilliam sci-fi kellékének is beillett volna. Ha jól rémlik, egy mutálódott Moog-szintivel tolta, aminek állandó aláfestése nem csak a hetvenes évek nagyjainak hangulatát idézte meg, de egészen modern, experimentális effekteket is elő tudott csalni belőle.

A VHB idei lemezének, a ’Stars Aligned’-nak slágerszámaival köszönt be, amik egyenesvonalú, a progresszív kerülőutakat mellőző darabok: a Miracle – köszönhetően a maxra tekert, kristálytiszta A38-hangzásnak – akkorát dörrent, hogy azt bármelyik metal banda elirigyelte volna, a marcona, belassított gitárriff és a testvérek magas-angyali énekének kettőse az egész koncert alaphangját megadta. Mikko és testvérei élőben is ugyanolyan szépen terítették ki a lemezeiken hallható vokálszőttest, igaz, frontemberünk bebizonyította, hogy az őt Freddie Mercury-hoz hasonlító kritikusok nem kicsit estek túlzásokba. A sztárkinézetű énekes-gitáros hozta a lemezminőséget (ami már önmagában impozáns teljesítmény), néhol azonban még így is el-elfogyott a hangja, de testvérei rendre kisegítették ilyenkor.

A frontemberi szerepet azonban a jobb oldalon vigyorgó Kie vette át, aki úgy nézett ki, mintha egy elfuserált francia vígjátékból csöppent volna a színpadra. De elsősorban nem is a kalap-szemüveg kombó, hanem játéka vonzotta a tekinteteket, olyan érzéssel pengette hol eksztatikus, gyönyörűen elnyújtott, hol pincemély hangsorait, és olyan gyermeki örömmel csalta elő gitárjából a szólókat, hogy nem lehetett nem imádni. Közben a basszusgitáros Jonne a balszélen gyakorolta, hányféleképpen tud visszatolatni helyére a dobcájgtól, ahol többnyire a Kerry Kingnél is nagyobb szakállal büszkélkedő Mikko Kaakkuriniemivel kokettált. Ők ketten képviselték a metalosabb vonalat, igaz Jonne inkább csak fazonra (bár egy romkocsmából se néznék ki a srácot), azonban a szakállas Mikko olyan vehemenciával püfölte a cuccát, hogy egy-egy dobverőtörés simán belefért volna. Nem csak kinézete miatt, de a Riverside dobosára, Piotr Kozieradzkire emlékeztetett, ugyanis a death metalos múlttal bíró Piotr-hoz hasonlóan, játéka neki is egyszerre volt rendkívül dinamikus, intenzív, és mégis delejezően trükkös, komplex. Csak Juha kerülte a reflektorfényt, ő teljesen beleveszett hangeffektjeibe és dallamaiba, bemutatkozáskor is csak egy szolid integetésre futotta a csontsovány, méteres rasztájú zenésztől.

A nyitódalon felül még három ügyeletes slágerüket dobták be, a vége felé a Freedom Fighter még némi ovációit is ki tudott csikarni az egyébként lelkesen tapsoló közönségből. A hangzás ezt az indie himnuszt is bekeményítette kicsit, az Angel’s Eyes-zal egyetemben: élőben sokkal metalosabban, keményebben szólaltak meg, és a sound is gitárcentrikusabb lett a lemezek atmoszférikus, a billentyűt jobban előtérbe toló hangzásával szemben. Miután már a nyitóhármassal ujjuk köré csavarták a közönséget, teret engedhettek a progresszivitásnak is. A Kiss A Wish, ha úgy vesszük, esszenciális VHB-dal: 4 perces rádióváltozata Finnországban sláger lett, az „eredeti” viszont az egyik legszínesebb elszállós instrumentális betétjükkel bír, amiben a post-rock katarzisra kihegyezett, egyre gyorsabban játszott szólóit is bevetették.

A kb. 45 perces programjukba sajnos csak hét dal fért, amik nagyjából egyenlő arányban oszlottak meg a legutóbbi három nagylemezük között, így rengeteg húzós dal kimaradt a programból, a Gloriatól a Spanish 441-ig. Szívem szerint csak az egy az egyben Queenes nyitánnyal bíró I Believe-t cseréltem volna le, nem mintha meglékelte volna a színvonalat, csak zárásnak jobban illett volna egy pörgősebb dal, ami hasonmód intenzíven fejezi be a koncertet, mint ahogy a Miracle megnyitotta. Ám ettől függetlenül a VHB koncertje itthoni minden tekintetben ínyencségnek számított, hiszen ahogy a tesók meg is jegyezték, most játszottak először Kelet-Európában. Mikor Mikko gitárja elszállt pár percre, a szünetben Kie megkérdezte, hányan ismerték a koncert előtt a VHB-t, és jó, ha húszan feltették a kezüket. Ha ehhez a számhoz ezután hozzátehetünk még egy 0-át, akkor már megérte tető alá hozni ezt az estét…

Számlista:

Miracle / Let Thy Will Be Done / Angel's Eyes / The Willing Victim / Kiss A Wish / Freedom Fighter / I Believe

Ez nem egy Road Salt-buli volt. A POS nem vállalta be, amit be kellett volna. Bemutatott pár új szerzeményt, eltolta az első rész slágerdalát, utána pedig befarolt a best of bulik kötelező irányvonalához. Magyarul megpróbált lavírozni, és mindkét közönségrétegét kielégíteni. Mert voltak itt tizenéves fiatalok is jószerivel, akiknek valószínűleg a Linoleum jelenti a Pain of Salvationt – nekik köszönhetően a ’Road Salt’ daloknál csattant fel leghangosabban az ováció. És ott voltak a 30-as, 40-es prog.fanok, akik a People Passing By-nál bólogattak elégedetten, és szaladt „na, végre” mosolyra a szájuk. A szett fele új, fele régi, de azért majdnem minden lemez képviseltette magát – az új alkotásokon a rajongói elvárásoktól függetlenül ment a stílusváltás, az önmegvalósítás, koncerten viszont csak a kötelező jött. Nem azzal volt a gond, ami elhangzott, hanem azzal, ami nem.

A ’Road Salt I-II’-ről minden jött, ami visszakézből, instant ütött, legyen az laza rock’n roll, vagy Daniel intim lírája. Csak éppen az ambiciózus darabok maradtak le. Pedig lett volna miből válogatni: a direktebb, metalosabb darabok közül ott lett volna a Mortar Grind – The Physics of Gridlock – The Deeper Cut trió, ami már csak azért is különleges élmény lehetett volna, mert a lemezbemutatón kívül máskor nem hiszem, hogy előkapják majd őket. Másrészt hibázni sem tudtak volna, hiszen ezek a nagyvonalú, változatos dalok bizonyára mindkét rajongótábort lekenyereznék. Ami viszont már zavaróbb volt, hogy a régi dalok közül majdnem egytől egyig ugyanazok hangzottak el, mint egy évvel ezelőtt – a kivétel az egy szem Fandango volt. Tényleg csak a Kingdom of Loss a 4 év után is felvállalható dal a ’Scarsick’-en, vagy a Diffedentia az egyetlen koncertképes szám a ’BE’-ről? Persze, a Diffedentia szaggatása sokadjára is hat még, de ettől függetlenül nem kevés kreativitást viselt volna még el a számlista.

Ennyit a feketelevesről. A hiányérzet ugyanis utólagos, a program akkor és ott tökéletesen működött. Gildenlöw még a koncert eleje felé bejelentette, hogy fáradtak, ám ennek ellenére ugyanúgy elszórakoztatnak majd mindenkit – és ez így is lett. A fáradtság nem látszott rajtuk, talán csak annyiban, hogy kommunikáció terén ezúttal visszafogottabbak voltak. Daniel most csak elvétve viccelődött, akkor viszont újra elsütötte a skandinávos poént, ill. leállította az aktuális dalukat, ha a közönség éppen rossz ütemben tapsolt. A show is kevesebb színpadi elemmel operált, csak a „misztikus” fénytechnika, a főszereplők extrém szögekből való megvilágítása maradt – a többit folyamatosan terjengő füstfelhővel pótolták, amit többnyire kékre vagy vörösre festettek a fények. Olcsó, de hatásos megoldás. Daniel ugyanolyan karizmatikusan uralta a deszkákat, mint mindig, ám most különböző segédeszközök (mint a tavalyi pulpitus) nélkül. Amikor pedig a ráadás ráadásaként előkapott Leonard Cohen-átiratnál egy részeg bekiabálta, hogy „Mégis mi a f…t csináltok?”, egy szimpla „Viselkedj”-gyel utasította helyre. „Nem egy Puff Daddy koncerten vagy. Mi itt zenét játszunk!” – hangzott az öntudatos replika.

Játszottak is, méghozzá minőségit, és többnyire metalt. Merthogy ez egy metal buli volt. Néhol progresszív, néhol nem, néhol modern, néhol retro. Hiába szóltak a 70-es évek rock-kópiáinak bélyegzett dalok, a keményebb megszólalásnak köszönhetően már a Softly She Criesról is inkább a Rammstein juthatott az ember eszébe, mint a mocskos blues-rock műfaja. Rendesen odapörköltek már az elején, a Softly She Cries legalább akkorát szaggatott, mint a rákövetkező Diffedentia. Mondjuk utóbbiban látva Daniel erőltetett rappelését, nem csoda, hogy hanyagolják a ’Scarsick’ dalait…

Az éneklés viszont annál jobban ment neki, egy-egy elcsalt magasat vagy hajlítást leszámítva perfekt volt, az ordibálásig fajuló rock ’n rollkodásokban ugyanúgy, mint a visszafogott, érzéki lírákban. A ’Road Salt Two’-ról inkább az utóbbiakat kapták elő: az egymás után elővezetett 1979 és To The Shoreline a koncert hangulati csúcspontját jelentette, de a Through The Distance és a Road Salt is frappánsan csendesítette el a régi dalok komplex szólóorgiáit. A Linoleum viszont időközben a csapat egyik legnagyobb slágerévé avanzsált, az ezt övező ováció mértékét csak az Ashes tudta kicsikarni az este folyamán.

Gildenlöw mellett szokás szerint Johan Hallgren követelte a legtöbb figyelmet, a mindig félmeztelen, rasztás gitáros ezúttal a vokálozásból is jobban kivette a részét (az új dalok ezt meg is kívánták), de a színpadot átszántó zúzásban is partnere volt Danielnek. A dob és a szintetizátor ezúttal a színpad két szélén lévő emelvényen helyezkedett el, így Gildenlöw-nek és a gitárosoknak sokkal nagyobb tere volt a mozgásra, amit gyakran ki is használtak. Léo Margarit finom dobolásából viszont szinte semmit nem lehetett látni, a francia ütős elveszett tekintélyes dobcucca mögött, Fredrik Hermansson billentyűst pedig – legalábbis előlem – a szélekre kirakott vásznak takarták el. Jó volt viszont látni, hogy a turnékon kisegítő Daniel Karlsson basszusgitáros felszabadultan játszott, látszólag beilleszkedett a csapatba, virtuózabban pengetett és többet is mozgott, mint a  tavalyi körúton játszó Per Schelander.

Ami még külön öröm volt, hogy Gildenlöw teljesen felszabadultan és igazi élvezettel tolta a régi progresszív metalos darabokat, a People Passing By és társai ujjgyakorlatait, még ha ezek alatt nem is tudott rocksztárt játszani, mert hangszerére kellett összpontosítania. A Pain of Salvationnél soha nem lehet tudni, hogy mi következik – mondjuk ezután valószínűleg pihenő –, talán vissza is találnak egyszer a gyökereikhez, de mindentől függetlenül, egyszer egy különleges, a duplalemezre fókuszáló Road Salt-bulit szívesen megnéznék. Bárhol, bármikor…

Számlista:

Road Salt Theme / Softly She Cries / Diffidentia / Linoleum / 1979 / To the Shoreline / Conditioned / Kingdom of Loss / Fandango / People Passing By / Through the Distance / No Way / Ashes /// Road Salt / Falling / The Perfect Element /// Hallelujah

Tomka

Fotók: Pearl69

Köszönet a Livesoundnak!

Legutóbbi hozzászólások