Sosem térhet nyugovóra... - Steppenwolf életmű III.

írta TShaw | 2011.10.21.

1977 és 1980 között lejátszódott a Steppenwolf történetének leggyalázatosabb közjátéka. A zenekar neve gyakorlatilag üzletemberek kezébe került, és túlzás nélkül kijelenthető: ebben a három évben egy alávaló szappanopera részeként sorozatosan meggyalázták a John Kay és társai által felépített Farkast. Minden szempontból sötét mélypont ez a banda történetében, így mindenképpen megéri szánnunk rá egy nagyobb lélegzetvételű megállót – ahonnan sajnos a végkifejlet már nincs is messze…

Az egész komédia 1977-ben kezdődött el. Egy Steve Green nevű koncertszervező menedzser felkereste az egykori két veteránt, Nick St. Nicholas basszistát, és Goldy McJohn billentyűst. Az ajánlata szerint ő megszerzi a megfelelő anyagi támogatást, ha a két egykori tag bandát toboroz maga mellé, és Steppenwolf néven turnézni indul. Mivel a két régi motorosnak nem volt oka nemet mondani, gyorsan fel is kérték Tom Pagant énekesnek, a gitáros és a dobos posztot pedig egyszerűen szétdobálták alkalmi zenészek között – csak ebben az évben hat vendég fordult meg ezen hangszerek mögött.

Az új zenekar pénzügyi támogatója végül David Pesnell lett, akinek hála elindulhatott a turné, és rövidesen szóba került egy komplett új stúdiólemez felvétele is. Hogy a pletyka minél nagyobb érdeklődést keltsen a tömegekben, az immáron pénzemberek által irányított csapat magát Phil Spectort próbálta megszerezni producernek, aki korábban a Beatles oldalán vált világhírűvé – egyúttal nagy szerepe volt a legendás zenekar széthullásában is.

Spector és Pesnell viszonya azonban rendkívül rossz volt, a köztük dúló ellentétek 1978-ban végül egy ökölharcban csúcsosodtak ki. A híres-hírhedt Whisky-A-Go-Go előtt a két férfi verekedni kezdett, aminek a végén pedig Spector olyan súlyosan megsérült, hogy három napot kórházban kellett töltenie – a rendőrség természetesen azonnal bevitte Pesnellt.

Ezzel látszólag az új Steppenwolf lemez kútba esett, pedig a hírek komoly munkálatokról és készülő hangzóanyagról szóltak. A megalázó és kiábrándító helyzetből végül Goldy McJohnnak lett először elege, aki már 1977-ben kilépett, éppen akkor, amikor a zenekar felállása kezdett némileg tisztázódni. Ugyan ebben az évben megváltak Tom Pagantól is, helyettese néhány hónapra Larry Green, majd Bob Simpson lett.

1978-ban St. Nicholas is feladta a küzdelmet – helyét egy másik veterán, Rushton Moreve vette át, de 1978-ban és 1979-ben St. Nicholas és McJohn is visszatért… tökéletes volt tehát a káosz. 1979-ben volt egy rövidke időszak, amikor a zenekarban mindössze négyen zenéltek, ám a klasszikus felállás, vagy legalább a Kay-vezette felállás egyetlen tagja sem volt benne a gárdában! Olyannyira nem, hogy a basszusgitáros kiléte tulajdonképpen máig kérdőjel…

1980-ban Kent Henry tért vissza rövid időre, majd követte őt Goldy McJohn is. A három évig tartó színjáték és haknizás ezzel gyakorlatilag véget ért, a hobbi szinten, terméketlenül hajszolt zenekar feladta a működését, McJohn, St. Nicholas, Moreve és Henry is bedobta a törülközőt, és ezúttal ismeretlen tagok sem akadtak, akik az üzleti háttér előtt térdre kényszerülve tovább vitték volna a zenekart. A bukásban nagy szerepe volt a tagok kreatív vénáját lassan elnyomó, egyre erőteljesebb droghasználatnak, bár 1979-ben megjelent egy manapság már múzeumi ritkaságnak is beillő lemez, a ’The Night of the Wolf’, melyen Bob Simpson énekelt, a produceri székben pedig Pesnell ült.

1980 azonban vízválasztó volt a zenekar történetében. A klasszikus felállás tagjai csúnyán leszerepeltek a visszatérési kísérleteikkel, a folyamatosan jogi huzavonák után pedig John Kay ragadta magához a kezdeményezést.

Miután több találkozón is egyezkedett Pesnellel, végül kialakítottak egy lehetséges visszatérési utat a zenekarnak, azonban ezúttal Kay nem kért a régi zenésztársak segítségéből. Teljesen új gárdát toborzott maga köré, akik az elképzelése szerint hűségesen fogják őt kísérni – valójában azonban rájuk is átszállt a farkas átka, és a továbbiakban szinte évente történt valamilyen változás a köreikben.

Pesnell egyébként kifejezetten futurisztikusnak álmodta meg a zenekar visszatérését a rockzenei palettára. Elképzelése szerint a Kay vezette gárdának csupán négy-öt új dalt kellett felvennie, hogy azok felkerülhessenek egy vinyl korong egyik oldalára – a másikra a Three Dog Nights című csapat friss szerzeményeit szánta, és a vegyes lemez ’Back in Back’ címen jelent volna meg. Ezután a két zenekar együtt indult volna turnéra, mintegy összekötve magukat a lemezen túli, valós életben is. Az elképzelés végül kútba esett.

A kettős lemez helyett 1981-ben egy élő albummal tért vissza a banda. A ’Live in London’ rövidke, kissé elkapkodott felvételén jól érezni, hogy a zenekar a jövőben a nagy slágerek élő előadásával tervezte keresni a kenyerét, mintsem új stúdióanyagokkal.

Rövid változások után az immáron John Kay And Steppenwolf névre hallgató csapat 1982-ben jelentette meg visszhangtalan és kissé jellegtelen visszatérő lemezét, a ’Wolftracks’-et. A főleg Kay szerzeményeiből álló korong egyértelműen csak a turnézás ürügyeként látott napvilágot. A lemezt a szintén elég jelentéktelen Black Leather Music kiadó hozta ki, és kizárólag csak Kanadában és Ausztráliában forgalmazták.

Rutinszerű tagcserék után következett a ’Paradox’, mely két évvel később logikus folytatása volt elődjének. Zenéjét Kay határozta meg, sikerei szinte nullának voltak tekinthetőek, a zenekar pedig nyíltan és egyértelműen a múltjából élt már csak meg.

A banda ezután 1987-ben kezdett új lemezen dolgozni. A ’Rock and Roll Rebels’ némiképpen erőteljesebbnek hatott elődjeinél, végül még a Billboard listájára is visszakeveredett, miután sikerült az Egyesült Államokban is forgalomba hozni – azonban a 171. helyezés olyan volt, mintha nem is lett volna. Az anyag azonban maradandó erejűnek érződött, mert 1996-ban újra elővették, és két frissen megírt számmal megtoldva megint CD-re másolták, és ezúttal ’Feed The Fire’ néven, új borítóval, megkevert dalsorrenddel jelentették meg – természetesen a visszhang ezúttal is elmaradt.

A Steppenwolf stúdióbeli működése ezzel véget ért. Nyugodtan elkönyvelhetjük ténynek, hogy 1974 után a zenekar képtelen volt egyetlen épkézláb, a rajongói igényeket kielégítő lemezt is előállítani – ez pedig igen szomorú tény.

Mindemellett viszont a banda körüli kultusz továbbra is él és virul, és a hatvanas évek végén alkotott kultikus lemezek még mindig képesek tömegeket megmozgatni. Ezt Kay azóta is kihasználja, és rendíthetetlenül viszi előre zenekarának ügyeit.

2007-ben hivatalos búcsúkoncertet hirdetett meg a bandának, azonban a működésüket nem szüntették be, sőt, 2010-ben felvették soraik közé Gary Linket, aki már 1982 és 1984 között is zenélt a csapatban, azonban az azutáni két évtizedben semmi köze nem volt a Steppenwolfhoz. A dolog érdekessége azonban az, hogy 1984 után hivatalosan nem volt basszusgitárosa a zenekarnak (élőben a hangszert Kay, vagy az aktuális billentyűs szólaltatta meg), így Link gyakorlatilag a saját posztját kapta vissza tizenhat év elteltével.

Szintén 2010-ben Kay szerződést kötött Goldy McJohnnal, aki The Magic Carpet Ride néven futtatja azóta is működő zenekarát, mely gyakorlatilag egy félig valódi, félig tribute Steppenwolf.

Lemezkiadás tekintetében azért igyekeztek nem elhanyagolni a rajongókat. 1995-ben a K-Tel jelentetett meg egy 23 dalos koncertfelvételt, ’Live at 25’ címmel, majd 2004-ben a ’Live in Louiseville’ próbálta kielégíteni a friss tartalomra szomjas fanokat.

Végezetül érdemes lehet végignézni, kik alkották pontosan a Steppenwolf legalapvetőbbnek, ha úgy tetszik, klasszikusnak tekinthető felállását. Ezt nem nehéz megválaszolni, noha csak a John Kay nevével fémjelzett időszakokban 27 zenész fordult meg a banda háza táján, és akkor még nem beszéltünk az 1977 és 1980 közötti időszakról. Azonban a banda első három-négy kulcslemezét egy alapvetően stabilnak tekinthető gárda alkotta meg. Név szerint: Goldy McJohn billentyűs, John Kay, mindenes, és Jerry Edmonton, dobos. Hozzájuk csatlakozik még Michael Monarch és Larry Byrom gitárosok, valamint Rushton Moreve és Nick St. Nicholas a basszusgitárok mögött. És végül, a teljesség kedvéért, emlékezzünk meg Gabriel Mekler producerről és Mars Bonfire külsős zeneszerzőről is. Ezek a srácok alkotják a valódi, megmásíthatatlan, 1972-ben elpusztult Steppenwolfot. Ami ezután jött, azt csak enyhe jóindulattal lehet valódi zenekarnak nevezni, és bár a klasszikus felállás tagjai később szinte mind rúgtak egyet-kettőt a Farkasba, azért a kulcslemezek megalkotásáért mégiscsak jár nekik az elismerés és a kalapemelés.

Vége

Szerző: TShaw