Béke, szeretet, megértés: Wacken Open Air Fesztivál, 3. nap - 2011.08.06., Wacken, Németország

A fesztivál zárónapja a szokásos "wackeni fáradsággal" indult, csipatörölgetés, zuhanyzás, egy gyors reggeli, majd délre összeszedve magamat nekiindultam a Bullhead City sátornak...

Úgy volt ugyanis, hogy a veterán brit heavy metal csajbanda, a Girlschool fog koncertet adni. A 2008-as Wackenen abszolút letépték a fejem, és a kanyarban lévő 'Hit And Run' újrakiadás is kedvező omenként lebegett a buli feje felett. Ugyanakkor hiába várt egy maréknyi rajongó az előkészí­tett szí­npaddal szemben, negyed egykor a legérdekesebb látnivalót még mindig a sátor végében felállí­tott, Saxon koncertekről ismerős sasmadár szolgáltatta. Nem tudom, hogy miért késett a buli, de mivel semmi jele nem volt annak, hogy záros időn belül szí­npadra lépnek a hölgyek, kissé csalódottan elszaladtam a Black Stagehez, hogy legalább a Moonsorrow felét elcsí­pjem.

Nem is volt ez egy rossz döntés, pedig eleinte ódzkodtam. Utoljára a 2008-as Paganfesten volt szerencsém a formációhoz, ám akkor az epikus pagan metaljuk a hangulatot is kissé leültette, meg uncsiba is csapott. Szerencsére ezúttal erről szó sem volt. A tomboló melegben a jeges északi dallamok abszolút megmozgatták a közönséget, s noha csak 45 percet kaptak a finnek, 5 számos programjuk kellemes, tartalmas szórakozást nyújtott.

A műsor alapvetően a banda korai korszakára koncentrált, az új lemezt mindössze egy nóta képviselte. A muzsikusok teljesí­tménye abszolút dicséretet érdemel, a korai óra ellenére is borzasztó profin és szimpatikusan, lelkesen játszottak. Értelemszerűen ez a zene nem a végtelen szaladgálásról szól, de nem kellett mozgás terén senkinek sem szégyenkeznie, a tömeg pedig abszolút lelkesen reagált a formáció minden megmozdulására. Remek hangulat, remek dalok, reggeli felvezetésnek ez az epikus finn háromnegyed óra tökéletes volt.

Setlist: Kylän päässä / Tähdetön / Kivenkantaja / Sankaritarina / Köyliönjärven Jäällä (Pakanavedet II)

Átkelvén a "Balti-tengeren"e, a finn pagan vonalról a svéd sleezebe csöppentünk bele. A Crashdietnek úgy tűnik, olyan szinten sikerült népszerűségre szert tennie, hogy a nem kifejezetten erre a műfajra specializálódó Wacken fesztivál szervezői is úgy döntöttek, lehetőséget biztosí­tanak nekik, méghozzá rögtön a Nagyszí­npadon. Előzetesen a Sweden Rockon volt szerencsém elcsí­pni a hangszeres óráknál sminkre azért mindig több pénzt költő nénibácsikat. Elárulom, itt meggyőzőbben teljesí­tettek.

Na nem mintha nem lenne még mindig túl kevés az egyéni dallam, a Mötley/Skid Row nyúlások végtelen tengerében, de valamelyest látványosabb, izgalmasabb, felszabadultabb... egyszóval rockosabb volt ez a buli, mint a nyár eleji. A helyenként kissé tucatba hajló dallamok közé ezúttal is került pár pirotechnikai látványosság, volt a végén motoros bevonulás, kiállások, meg mérsékelt loboncrázás, de szigorúan ügyelve, hogy a tupí­r szét ne menjen. Kár, hogy a közönség olyannyira nem volt lelkes, de hát semmi sem lehet tökéletes ahogy mondani szokás, ezen a fesztiválon ők inkább amolyan egzotikus különlegesség voltak, mint vagány glamsterek tömegeit vonzó csalicsapat.

Persze a buli végére azért már megmozdultak a küzdőtéren is, a Generation Wild pedig továbbra is egy kiemelkedő himnusz. Meg tudnám szeretni a Crashdietet, ha a többi nótájuk is lenne legalább ennyire fogós, bí­zzunk benne, hogy idővel úgy fogják a kiemelkedő melódiákat a muzsikájukba csempészni, hogy egy kicsit önmaguk hangjára is majd rátalálnak. Addig meg retrozni egy kicsit a bulijaik teljesen jók. A zárásban benyomott Stryperért külön pirospont!

Setlist: Breakin' the Chainz / Down With the Dust / So Alive / Riot in Everyone / Native Nature / In the Raw / Rebel / Armageddon / Generation Wild

A nap további része az ebédelésről szólt, illetve vetettem egy fukar pillantást a metalmarket kí­nálatára is. Idén is vehettél mindent, mi szemednek-szádnak ingere, korai bakelitektől kezdve a legritkább, legspécibb dí­szdobozokig, póló, felvarró-ritkaságok, DVD-k, poszterek, de ha nekem nem hisznek a tisztelt olvasók, hadd hí­vjam segí­tségemre Mr. Danko Jonest, hiába, itt még ő sem tudott nyugton a fenekén csücsülni:

Danko Jones - Wacken Shopping Spree from Bad Taste Records on Vimeo.

A Dir En Greyt gondosan próbáltam elkerülni, a 2007-es Wackenen a japánok önvagdosós, önhánytatós, J-Rocknak nevezett gyomorforgató performansza egy életre megutáltatta velem a formációt, szerencsére csak az utolsó számukra sikerült visszaérni a küzdőtérhez. A tinilányok szétszéledése után be is vágtuk magunkat a True Metal Stage első sorába egy hatalmas légiónyi Dél-Amerikai metalarc közé, s miközben várakoztunk Matt Barlow mennybemenetelére, és Michael "nemvagyokametalkurvája" Kiske 70000 metalarc előtti feltámadására, belepillantottunk a Mayhem bulijába.

Alapvetően az övék nem az én zeném, de abszolút fejet hajtok a csapat előtt. A botrányok és tragédiák által tarkí­tott életmű alatt végig hitelesek tudtak maradni önmagukhoz, és ez nem kicsi szó. Utoljára 2004-ben játszottak Wackenben, emlékeim szerint akkor Maniac disznófejdobálós performansza után a rendezők azt nyilatkozták, hogy többet Wackenbe ők be nem tehetik a lábukat. Szerencsére az idő rendezte a nézeteltéréseket.

Ugyanakkor a sötét, gonosz, fagyos dallamokat hallgatni a tűző napfényben kissé furának hatott, arról nem is beszélve, hogy a Voivod pólóban feszí­tő, brutális profizmussal, és átéléssel előadó Csihar Attilával szemközt magasba lendülő rózsaszí­ngumigitár a közönség soraiban nem igazán segí­tett komolyan venni a formációt. Egy nyári, bulis fesztiválon betenni egy ilyen bandát délután 3-ra betenni kissé faramuci, a bulizni vágyó, sört szürcsölő fiatalok tömege épp a zenéből áradó gonoszságon ejtett csorbát.

Akinek a munkáját még ki kell emelni, az Hellhammer, aki valami félelmetesen teljesí­tett a nap során, gyakorlatilag egyedül, egy óra alatt nagyobb muzsikálást vitt véghez, mint a teljes Crashdiet legénység egész pályafutásuk alatt. Játéka nem csak precí­z, pontos, és technikailag feddhetetlen, ámde borzasztó látványos is volt, le a kalappal. A nóták közül a legnagyobb ovációt persze a végül előkapott Freezing Moon kapta, erre még én is elbólogattam a túlszélen. A black metal rajongók bizonyára elégedetten távoztak erről a buliról, de legközelebb jobban illene a csapathoz egy éjsötét műsorsáv, azt hiszem.

MMarton88

Vannak olyan koncertek, amely fontos jelentőséggel bí­rnak. Az, hogy Matt Barlow-val utoljára pont Wackenben lépett szí­npadra a zenekar, nem elhanyagolható tényező, hisz az énekessel köszöntött be anno az aranykorszak. Az, hogy a másodvirágzás nem következett be, nem épp a rendőri pályára újfent visszatérő dalospacsirta hibája, sokkal inkább a főnök, Schaffer bátyóé, aki nem igazán remekelt dalszerzés területén az utóbbi időben - nem csoda, hogy a Declaration Day volt a legfrissebb dal, amit előkaptak ezen az estén. A Something Wicked lemezek mellőzéséért talán nem is kár, bár tény, hogy í­gy kevésbé volt átfogó jellegű a műsor.

Ami viszont mindenképp dicséretes, az a maximálisan kihasznált műsoridő, amit igyekeztek klasszikusabbnál klasszikusabb nótákkal kitölteni. Mondanom sem kell, a bő egy óra kevés ahhoz, hogy minden fontos dal elhangozzék, de az élet olyan, mint ez a koncert volt: rövid. Emellett nem voltak nagy meglepetések, de mivel most láttam a bandát először, az újdonság varázsa nagyban hozzájárult a majdnem maximális élvezethez. Leginkább a hangzás gátolta mindezt, túl sok volt a mély, de az arányokat sem találták el tökéletesen. Az ősszel nálunk is fellépnek mellesleg, és ha izgalmas programmal érkeznek, oda is kilátogatok. Persze, az is számí­t, milyen lesz az új anyag, én egyelőre bizakodom.

Szimpatikus mód a konferálás elég minimálisra lett véve, el kellett telnie három-négy számnak, hogy Barlow-t két dal között is halljuk. Hősünk mellesleg kirobbanó formában volt, hangja ereje teljében zengett, az egy szem Ripperes témát is szépen hozta. Nagy kár, hogy úgy döntött, leteszi a mikrofont, de hogy tényleg ez lenne a vége? Kérdéses, ugyanis a ráadás előtt már a könnyeivel küszködött, érezvén, hogy itt most valami fontos ér véget. Mi, a közönség, végig a nevét kántáltuk, bí­ztatva, hogy az ő helye itt van, köztünk. Nem tudom, mit sikerült elérnünk, de én úgy érzem, mi ugyanúgy fogunk hiányozni neki, ahogy ő nekünk... Mindenesetre, ha ez volt a végső búcsú, szép távozásként könyvelhetjük el: mindent beleadott! Az I Died For You szí­vbemarkolóan szólt...

A csapat mozgatórugója viszont mindettől függetlenül John marad, a jövő az ő kezében áll. Az biztos, hogy van egyfajta szí­npadi jelenléte, jellegzetes külseje csak úgy vonzza a tekintetet. A többieket inkább csak amolyan bérzenészeknek tudom jellemezni - akik amúgy profin hozzák, amit kell, és a szí­npadon is jól teljesí­tenek -, annak ellenére, hogy pár éve már együtt zenél ez a brigád. Jó lenne végre valami tartós felállást kialakí­tani, van ebben az összetételben potenciál, csak hát látva a múltban bekövetkező változásokat...

Setlist: 1776 / Burning Times / Declaration Day / Vengeance Is Mine / Violate / Last December / I Died For You / Jack / The Hunter / Prophecy / Birth Of The Wicked / The Coming Curse // Iced Earth

Ha azt mondom, sosem hallgattam még Sepulturát, feltehetőleg hazudnék. Ha viszont azt állí­tom, hogy szánt szándékkal sosem forgott még nálam Sepu lemez, akkor kizárólag őszinte szavak hagynák el a számat. Ellenben egy "sosem hallottam a Sepulturáról" kezdetű mondat következményeibe bele sem merek gondolni, bár ekkora képtelenséget állí­tani biztos poén lenne. Szó, mi szó, nem terveztem, hogy megnézem a brazilok koncertjét, de miután az Iced Earth első sora úgy maradt, ahogy Barlow elbúcsúztatta őket, jobbnak láttam nem kockáztatni az dicső frontvonal elvesztését egy rendkí­vül várós Avantasia koncertért. A Vreid fellépése í­gy viszont ugrott...

Szerencsére a True Metal és Black Stage-ek közelségének, könnyen rá lehet látni a másik szí­npadon zajló eseményekre, í­gy tényleg nem kellett megmozdulnom. Bár először leültem a korlát elé - gondolván, épp elég büntetés lesz nekem az egészet végighallgatni -, aztán szerencsére meggondoltam magam. Az intró felcsendülése kí­váncsisággal töltött fel, én meg egy ötéves lelkesedésével ugrottam talpra, hogy ha már itt vagyok, lássak is valamit. Mivel eléggé meggyőzőnek bizonyult a zenészek által elővezetett produkció, határozottan kí­váncsivá tettek. Mondhatni, biztosra mentek: az Arise-zal gyakorlatilag belegyalultak a földbe, olyan elánnal jött le a metal a szí­npadról. Rögtön hatalmas moshpit alakult ki, a rajongók pedig lelkesen vetették bele magukat.

A nagy kérdés: létezhet-e Sepultura a Cavalera tesók nélkül? A válasz: fogalmam sincs. Nem volt lehetőségem látni az eredeti négyest, mivel idestova 15 éve, hogy megtörtént a nagy szakí­tás Maxszel. Azóta csak fölösleges sárdobálás megy az úriember részéről. Semmi értelme, a zenekar úgy jó, ahogy van. Derrick szigorú arc, de nagyon megy ehhez a muzsikához a külseje. Kiváló frontember (az külön tetszett, ahogy a mikrofonjával légdobol), aki félelmetes elánnal prezentálja mind a régebbi, mind az újabb dalokat. Emellett néha a dobsoundot is vastagí­totta saját "szerelvényén". Mondjuk Barlow-hoz hasonlóan nem csépli fölösen a szavakat, gyakorlatilag a buli fele lement, mire először megszólalt rendesen. Cserébe német tudását is megcsillogtatta helyenként.

Már most elárulhatom, ez a nap a dobosoké, valahogy ők jelentették a pluszt a szí­npadon. Itt van rögtön Dolabella, aki mosolyogva, ugyanakkor kőkeményen és atompontosan ütötte végig a teljes koncertet, öröm volt nézni, hallgatni. A többiek is hozták a kötelezőt, a vokálok képében még talán többet is, bár Kisser szólói alatt nem ártott volna egy második gitár a szí­npadra. Paulónak is max a külseje okozott homlokráncokat, de ha egyszer úgy néz ki, mintha a többiek apja lenne!

Ahogy haladtunk végig a dalokon, rá kellett jönnöm, hogy kifejezetten élvezem, ami a deszkákon zajlik, még ha otthon 100%, hogy nem fogom hallgatni őket. (Na jó, ha eljutok odáig, hogy elolvassam a Gépnarancs cí­mű könyvet, az 'A-Lex'-et biztos beteszem kí­váncsiságból.) A rendkí­vül hangulatos Ratamahatta - ahol ismét láttunk egy dupladobolást - után az elsőre könnyen megjegyezhető és azonnal dúdolható refrénű Roots Bloody Roots klasszikussal zárult az est. Nem csoda, hogy előtte Green megmondta, énekelje mindenki a szöveget. Ha nem tudjuk, akkor is! Az egyetlen gond csak az egésszel, hogy ez egy magyar zenekarnak nem túl szerencsés név. Bocs!

Setlist: Intro / Arise / Refuse/Resist / Kairos / Just One Fix (Ministry feldolgozás) / Convicted In Life / Choke / What I Do! / Relentless / Troops Of Doom / Territory / Inner Self / Ratamahatta / Roots Bloody Roots Princze

Tekintve, hogy a Soulfly pár éve mennyire nem tudott magával ragadni, az államat a zseniális Sepu buli után még mindig a padlón keresgéltem, amikor a brazil dzsungelek világából kijózaní­tott a mellettem álló venezueli arc hangos "Avantélyzsiaaaa" üvöltése. Nálam meg rögtön bevillant, hogy hát mi is az, ami miatt idén is sikerült összesen 38 órát buszoznom a nyár közepén. Mert az Avantasiát látni kell, nincs mese, s ha már tavaly decemberben jópárezer forintot sikerült buknom azon, hogy egy nem létező vonatcsatlakozás miatt nem tudtam megnézni a csapat téli turnéját, hát most egy év várakozás után, mint egy kisfiú kuporogtam a kordonnál, hatalmasat kiáltva, mikor felcsendült az intro.

Az Avantasia jött, látott, és győzött. Nem titkoltan miattuk vettem nyakamba idén is a sok száz kilométeres utat, és olyan zenei élményt kaptam, amilyenben csak legszebb álmaimban reménykedtem. Mindig szerettem az olyan bulikat, ahol sokan vannak a szí­npadon. Ergó akad pár kiegészí­tő gitáros, billentyűs, háttérénekesek, és mind-mind hozzátesznek a dalokhoz, a hangzáshoz, az előadáshoz. Az, hogy ez a formáció a power metal szí­ntér legendás torkainak egy teljes apparátusával áll ki a deszkákra, egy olyan különleges élményt garantál, amit csak borzasztó kevés banda tud nyújtani.

A közönség már az első pillanatoktól kezdve borzasztó lelkesen üdvözölte Tobias Sammet mestert, és kompániáját, az élőben ritkán hallható klasszikusok pedig igen hamar szenzációs hangulatot teremtettek a több tí­zezer fős tömegben. Persze, lehetne keresni a hibákat. Tobi hangja az utóbbi időben élőben azért valahogy nem az igazi (ez főleg Kiske, vagy Lande teljesí­tménye mellett volt feltűnő), pár számmal kevesebb hangzott el, mint a téli turnén, és mondjuk a Death Is Just a Feelingben Kai Hansen csak nagyon halvány árnyképe lehet annak a fajta sötéten gonosz figurának, akit Jon Oliva teremtett meg. De kérem, ez csak szőrszálhasogatás. Egy remekül megválogatott dalcsokorból kaptunk 13 szenzációs felvételt, melyek közt az új himnuszok gyönyörűen illeszkedtek a régi klasszikusok közé.

Ehhez persze nagyban hozzájárult az a fajta örömmuzsikálás is, ami a szí­npadról áradt. Ahogy telt az idő, és jöttek fel a fények, egyre többet mosolyogtak az énekesek, láthatóan mindenki remekül érezte magát a deszkákon. A buli végére egészen úgy tűnt már, hogy a válogatott profik helyett egy baráti dalostársulat érkezett Wackenbe, akik rengeteg hülyéskedéssel, szí­nészkedéssel, bohóckodással kanyarí­tották a duetteket, és a varázslatos himnuszaikat felénk. Szenzációs volt látni a Dios muzdulatok első számú rajongóját, a mindig szí­vből éneklő Bob Catley-t a The Story Ain't Overben. Jorn teljesí­tménye abszolút kifogástalan volt az estén, Hansen pedig igazi vidám showmanként működött még akkor is, amikor a buli végén nyakába kapta hatalmas gitárját.

A legnagyobb kí­váncsiság persze Michael Kiske felé irányult, az utóbbi évek rengeteg metalellenes megnyilvánulása után idén főműsoridőben lépett fel Európa legnagyobb metalzenei fesztiválján. Szerencsére már alaposan belerázódott a koncertezésbe, í­gy abszolút profi produkciót kaptunk tőle. Hála Istennek a hangja még ennyi év után is szenzációs, és ahogy látszott, remekül beleilleszkedett a csapatba is.

Persze nem szabad megfeledkezni a remek muzsikusokról sem, illetve az oldalt folyamatosan táncoló, és vokálozó Amanda Sommervilleről. Felix Bohke Edguy dobos ezúttal is kirobbanó formában, borzasztó látványosan, és precí­zen verte a cájgot, de Sascha Paeth és Oli Hartmann is remekül dolgoztak egymás alá a gitárokon. Az pedig külön pozití­vum, hogy a vokálok terén mindenki bőven kivette részét a munkából. Nehéz lenne csúcspontot kiemelni erről a délutánról. A másfél órás program gyakorlatilag elejétől a végéig szenzációs volt, gyenge pont vagy töltelékdal nélkül.

Szerencsére Tobi sem húzta az időt felesleges pofázással (bár a kiadói nyomásnak eleget téve az új Edguy albumot azért bereklámozta). Gyakorlatilag egy pillanat alatt elrepült a buli, s már a brutálisan ütősen megszólaló, libabőrt meg katarzist hozó The Wicked Symphony-nál jártunk, mire felocsúdott az ember, hogy hol is van. Remek hangzás, remek hangszerelés, és a Jorn, Oli, Tobi, és Amanda a szí­npadon! Valami olyan kiemelkedő élményt jelentett a dal, amely a 2011-es évem egyik csúcsaként fog dí­szelegni. A zárást végül a Shelter/Avantasia/Sign/Seven Angels jelentette, melyek alatt még egyszer szí­npadon termettek a nap hősei, és egy hatalmas közös énekléssel búcsúztak el tőlünk.

Megérte 38 órát utazni, napokon át a sárban meg a hidegben aludni egy sátorban, hogy újra megnézhesd ezt a csodát? De meg ám! Az Avantasia - egyelőre úgy tűnik, hogy - búcsúbulija egy igazi zenei csemege volt, melyben néhány énekes jóbarát egy kis közös bohóckodás keretén belül egy katartikus, és lélegzetelállí­tóan profi performansszal tette a koronát a fesztivál kobakjára. Nem tudom, hogy mikor fognak ők újra egymásra találni, de akárhol, akármikor is fog ez megtörténni, megint ott lesz a helyem.

Setlist: Twisted Mind / The Scarecrow / Promised Land / The Story Ain't Over / Reach Out for the Light / Dying for an Angel / Death Is Just a Feeling / Lost in Space / Farewell / The Wicked Symphony / Shelter From the Rain / Avantasia / Sign of the Cross / The Seven Angels

Ellenben most gondban vagyok, hisz ami elképzelhetelennek tűnt, az megtörtént. Nevezetesen, hogy a Kreator bulija, még az Avantasiáénál is nagyobbat ütött. Nyilván egész másfajta zenei élményt kí­náltak Petrozzáék, mint Sammeték. Amiként a harag, a gyűlölet, és a brutalitás muzikális testet öltött a Black Stage előtt, gyakorlatilag 70 000 ember őrült meg egyszerre, és vértől fröcsögő szájjal kiabálta a Pleasure To Kill sorait. Hiába, ha Mille beleüvölti a mikrofonba, hogy "Are you ready to KILL each other?", nem mondhatsz két thrash himnusz között nemet! De erről majd Ádám mesél többet, én csak annyira ragadom még magamhoz a klaviatúrát, hogy röviden tájékoztassak a Party Stage eseményeiről. Roppant kétségbeesett voltam, hogy a Kreatort vagy a Danko Jonest nézzem-e meg, úgy döntöttem, hogy a Hordes Of Chaos után átnézek a kanadai fenegyerek bulijára, és ez alapján teszem le végérvényesen a voksomat.

Nos, a Danko Jones abszolút nem teljesí­tett rosszul, bár tény, hogy a közönség soraiban olyan hű de magával ragadó hangulat nem alakult ki. Kissé statikus is volt a csapat, de kedvenc számomat, a First Date-et í­gy is boldogan énekeltem végig. A megszólalás erős volt, Danko pedig igazi fenegyerekként köpködte a sorokat a mikrofonba, í­gy abszolút kellemetesnek í­gérkezett az este, ám az I Think Bad Thoughts után mégsem volt maradásom. Hisz akárhogy is néztem, a hangulat sajnos ezen a szí­npadon sokkal laposabb volt, mint a Black Stagen. Arról nem is beszélve, hogy mí­g Petrozzáék a vérvörös fényerdőben í­zekre szedték a deszkákat, Dankoék kissé egyhelyben álldogálósra vették a figurát. Gond egy szál sem, decemberben egy igaz klubbulira érkeznek hozzánk, ahol tutifix, hogy a nagymamám is táncra perdül. Millééktől hazai pályán kikapni nem szégyen.

Setlist: The Rules / Play The Blues / Active Volcanoes / Forget My Name / First Date / I Think Bad Thoughts / Full Of Regret / Sugar Chocolate / Sugar High / Invisible / Lovercall / Had Enough / Cadillac / Mountain MMarton88

Vannak olyan válfajai a metalnak, amikkel sosem tudtam igazán megbarátkozni. Hogy mennyire vagyok emiatt pózer, azt nem tudom, de szégyentelenül bevallom, a thrash is ezek közé tartozik. Azonban akadt rá már a múltban példa, hogy egyes lemezeknél, bandáknál mégis berántott a gépszí­j, aminek köszönhetően nem vagyok alapból elutasí­tó a műfajjal szemben. Élőben amúgy is meggyőzők a nyersebb zenék, jókat lehet rá tombolni, de a Kreator frissebb terméseit például négy fal között is szí­vesen hallgatom. A dallamosabb, ugyanakkor a műfaj alapjai mellett is kitartó új évezredes műveiket sokkal többre tartom, mint a korai thrashgránátokat, amik természetesen méltán alapozták meg a zenekar hí­rét, csak hát... Nem igazán az én világom, maradjunk ennyiben, ellentétben az utolsó lemezekkel. Ezért is volt örömteli számomra, hogy ezek a dalok is ugyanúgy a gerincét képezik a műsornak, mint a régi alapvetések. A 90-es évek kí­sérletezősebb időszaka persze nagyrészt a homályba veszett...

A nagy zúzás éberséget okoz. Már épp azon voltam, hogy - túlélve az Avantasia műsorát - nyugovóra térek, de a Hordes Of Chaos első taktusai szép lassan rádöbbentettek arra, hogy talán kicsit elkapkodott döntés lenne, főleg, hogy Csillerbércen sem voltam jelen. Persze, ez nem megy egyik pillanatról a másikra, de a Destroy What Destroys You alatt már maximális koncerthangulat lett úrrá rajtam. Az ezt követő blokk (Voices Of The Dead, Enemy Of God, Phobia, Reconquering The Throne, Violent Revolution) aztán mindent vitt, persze, a lelkesedés kivételével. A zárásképp elcsendült klasszikusok pedig megkoronázva az estét, feltették az i-re a pontot. A finálé ráadásul olyan jól sikerült, hogy a fesztivál legnagyobb moshpitjének létrehozására buzdí­tó aranyérmet nyugodt szí­vvel kioszthatjuk Petrozzának. Ugyan csak a kivetí­tőn voltam tanúja a hatalmas körnek (bánhatod :)- MMarton88), de ha az egészségemre gondolok, jobb is í­gy.

Hogy mit is kapott még, aki végigállta (akarom mondani: tombolta) a bulit? A nap poénját. Történt ugyanis, hogy Mille a közönség összetételéről érdeklődött. "Vannak itt olaszok?" Hangos üvöltés... "Vannak itt brazilok?" Visszafogott üvöltés... "Vannak itt németek?" Orbitális hangerő... "Most a lányok!" Néma csönd... Kérem szépen, ez van, az élet ilyen. Ha valaki komoly női rajongói bázist szeretne, nyálas popzenét kell játszani. Vagy glam metalt... Sarkí­tok, tudom, de a mai napig vigyorgok, ha felidézem a pillanatot.

A kiállásról valahogy a diktatórikus jelző jutott eszembe: Petrozza mester hadvezér módjára vezényelte a műsort, amihez hűen álltak strázsát a többiek (mert ha nem, végük!), komolyabb rohamakcióra viszont nem került sor. Nem baj, ha mászkálásból nem is akadt sok, a headbangelés szakadatlanul folyt. Mindeközben a háttérben állandóan vetí­tettek valamit: volt, hogy kisfilmet, de volt, hogy csak egy kép szolgáltatta a dekorációt. A látvány persze nem merült ki ennyiből: fények, pirók, ahogy Wackenben illik.

A Kreator sikeresen bebizonyí­totta, hogy súlyosabb deszkakoptatás nélkül is lehet hengerelni. Számomra mindig azok a bulik működnek leginkább, ahol átjön az erő. Itt nem is volt gond, hisz tény, hogy kevesen élik bele úgy magukat a frontember szerepébe, mint Mille, és ez a profi előadással megspékelve szépen felturbózza az ember adrenalin szintjét! Legszí­vesebben én is a szí­npadon teremtem volna, hogy léggitáron beszálljak ötödiknek, de valószí­nűleg még ott fenn is csak Ventort bámultam volna. Ahogy ez a pali ütött, maga a csoda! Remélem, hamarosan meglátogatják hazánkat, mert vétek lenne részemről egy saját koncertet kihagyni a fiúktól!

Setlist: Hordes Of Chaos / Warcurse / Endless Pain / Pleasure To Kill / Destroy What Destroys You / Voices Of The Dead / Enemy Of God / Phobia / Reconquering The Throne / The Patriarch / Violent Revolution / Betrayer / Flag Of Hate / Tormentor

A Kreator adta löketnek hála a Motörhead buliba is bele tudtam lesni utolsó erőmmel, na nem mintha nagy újdonságot hozott volna a két évvel ezelőtti wackeni fellépéshez képest. Persze, nem a múltkori szettet kapták ismét elő, de a módosí­tások mértéke minimális volt. Hogy ezt ki mennyire szí­vja mellre, döntse el mindenki maga, az viszont tény, hogy a klasszikus dalokkal tévedni nem lehet egy fesztiválon! Pogóra szólí­tanak boldog-boldogtalant - csak akkor azt nem tudom, én ki vagyok... Mindettől függetlenül én egy bátrabb összeállí­tást sem vetnék meg, ritkábban vagy egyáltalán nem játszott dalokkal. De úgyis Lemmy dönt, és ha már Ozzyt lelegendáztam, az öreg bibircsókosnak is muszáj valami hasonló hangzatos cí­met kiosztani: a rock 'n' roll élő megtestesí­tője! Impozáns? Igen! Túlzás? Nem!

Dádá persze jár, hisz amí­g a 'Bastards'-ról nem hangzik el semmi, addig nálam sosem lesz maximális az élmény. Mindamellett muszáj megemlí­teni, hogy Lemmyék mindig hoznak egy szintet az előadáson, amire maradéktalanul lehet bulizni. Tavalyelőtt szült pár sérültet a koncert ennek köszönhetően, idén talán szerencsésebbek voltak a fiatalok. Én ezúttal hátul maradtam, nem tudok nyilatkozni, csak arról, ami a szí­npadon zajlott. Nos, akárhogy töröm a kobakom, rossz Motörhead koncertről még nem olvastam, és természetesen ez sem lógott ki a sorból: tömény rock 'n' roll party a javából! Bár engem az utolsó nagylemez nem nyűgözött le, a Bomber exhumálása több mint kellemes meglepetésnek bizonyult!

Mindazonáltal, hogy Lemmy a Motörhead esszenciája, számomra mégis Mikkey Dee dobosisten játéka jelenti a fő vonzerőt. Sokadmagammal állok érthetetlenül azelőtt, hogy egy ekkora tehetség hol elégedethet meg mezei 4/4-ek ütésével, mikor is sokkal több a kraft benne. Elég, hogyha a korai King Diamond lemezekre gondolunk, amik nem lennének ugyanazok a fantasztikus dobtémák nélkül. Ugyanakkor tény, hogy a zenekar nincs Lemmy nélkül, ki úgy játszik basszusán, mintha szólógitár lenne, egyedi soundot alkotva ezzel (a Motörhead cí­mű magyarul is megjelent könyvből érdekes technikai háttereket tudhatunk meg erről, már aki vevő az ilyen dolgokra). A mellettük pengető Phil Campbell pedig egy laza rockercsávó benyomását kelti, aki tudásnak sincs hí­ján. Mind neki, mind Mikkey-nek sikerült maximálisan elfogadtatni magát, í­gy a legtöbb régi zenekartól eltérően a motörfejeknél a klasszikus felállás reunionja nem szokott téma lenni. Nem is látok rá esélyt.

Ha őszinte akarok lenne, ahogy lemezen, úgy szí­npadon sem érzem különösebben izgalmasnak a bandát. Ideig-óráig szórakoztat, hosszú távon viszont kifejezetten untat ez a fajta muzsika, négy másik koncert után pláne nem okoz extázist, főleg egy erőtől duzzadó Kreator fellépést követően. De persze az is számí­t, hogy nem ez az első találkozásunk. Kicsit úgy érzek a bandával, mint magával Wackennel: elsőre elbűvölt, aztán egyre kevésbé köt le. Harmadszorra például kifejezetten fárasztóvá vált végigsétálni a kempingtől a szupermarketig. Félek, hogy egy harmadik Motörhead koncerten is ezt érezném, ahogy az utóbbi idők Helloween bulijain, hála a fejfájásig játszott Keeperes daloknak. Hangsúlyozom, nem volt rossz koncert egyáltalán! Csak, mint már a beszámoló elején is emlí­tettem, én a változatosságot kedvelem, ez a buli pedig nem nyújtott sok újdonságot. Hiába, nem is volt olyan rég 2009! Na jó, a Bomber alatti repülőgépet formázó lámpa azért megér egy külön mondatot.

Jobban belegondolva, bármelyik többször látott zenekarnál előferdülhet, hogy csalódik az ember, tehát még egy esetleges jövőbeli Kreator bulin is fanyaloghatok. De igazából jelen esetben sincs okom panaszra, hisz lehetőségem volt ismét látni Lemmy-éket, akárcsak sok olyan zenészt, zenekart, akik némelyikéhez még nem volt szerencsém.

Setlist: Iron Fist / Stay Clean / Get Back In Line / Metropolis / Over The Top / Rock Out / One Night Stand / The Thousand Names Of God / I Know How To Die / The Chase Is Better Than The Catch / In The Name Of Tragedy / Just 'Cos You Got The Power / Going To Brazil / Killed By Death / Bomber // Ace Of Spades / Overkill Princze

Nagyon cselesen, az Iron Fist után nem sokkal igazi túristametalosként otthagytam a Möcifej buliját (most úgyis ugyanazt a számot nyomják még el 15-ször), és elmentem a W.E.T. Stagehez, hogy meglessem a Tokyo Blade buliját. Persze ezt í­gy nagyon könnyű leí­rni, viszont Lemmy-ék koncertje alatt olyan brutális tömeg verbúválódott össze, hogy Kreatoros emlékeimből előhalászott pogótudásommal sikerült csak átvágnom magamat az embertömegen, és a sátorszí­npad megnyugtató homályába beesni.

Remélem emlékszik még mindenki, hogy anno a Tokyo Blade még a Kisstadionban is fellépett, na hát ennek szellemében 2011-ben a kontinens legnagyobb metalzenei fesztiválján áfával együtt 120 szerencsés ember volt rájuk kí­váncsi. Ezek közül 30 meg volt arról győződve, hogy a szí­npadon a Motörhead játszik, 12 elindult a kempingből a True Metal Stage felé, de a nap során elfogyasztott italok jótékony hatására átmenetileg épp megpihent a félúton lévő W.E.T. sátor sarában. Húsz furán kifestett Dir En Grey pólós tini abban reménykedett a név alapján, hogy valami J-Rock furcsaság fok következni, a hátsó sarokban pedig a szemfülesek még egy szeretkező párt is megfigyelhettek!

Szóval volt nagyjából 40 olyan arc, akit tényleg érdekelt a Tokyo Blade, ennek fényében viszont nem állí­tom, hogy a fesztivál legforróbb hangulatú buliját adta a veterán brit rockcsapat. Ellenben úgy csináltak a muzsikusok! Nicolaj Manuel Ruhnow énekes minden egyes tapsot borzasztó lelkesen, és hálásan megköszönt (gondolom még í­gy is több embernek játszott, mint ahányon másik bandájának, a Domainnak a bulijain csápolnak), és ha már amolyan tét nélkül nyomhatták, beleadtak mindent. Korukat megszégyení­tően fiatalosan hozták a kultikus témákat. John Wiggins, meg Andy Wrighton igazi örökifjú metal fater, í­gy pedig még a kissé szürkébb új lemez dalai is nagyot ütöttek.

Persze a legnagyobb ovációt az If Heaven Is Hell kapta, el is nyújtották a fiúk jó hosszúra, de hát bánta a fene, ami jó az jó. Nyilván nem kaptak olyan lehetőségeket, mint a Nagyszí­npados arcok, de abszolút jó buli volt ez, mind a hangzás, mind a zenészek teljesí­tménye szempontjából. A Tokyo Blade már nem fogja kétvállra fektetni a világot, de kuriózumcsapat, élő legenda, akiket elcsí­pni í­gy is nagy élmény volt. Szerencsére a minőségre még ma is odafigyelnek. Kár, hogy csak ennyire underground berkekben népszerűek, többet érdemelnének.

A Motörhead bulijának a végére kacsáztam csak vissza, örömmel nyugtázva a Killed By Death/ Bomber/Ace Of Spades/Overkill négyes alatt, hogy igazából semmi fontosról nem maradtam le. Miután kiénekeltük magunkat, jött is a fekete leves, leszakadt az ég, í­gy gyorsan menekülőre fogtam, és visszaszaladtam a kempingbe, a pavilonjaink fedett védelme alá.

"Nincs az az Isten, hogy én bemenjek a Children Of Bodomra" - mondtam egy sör felpisszentése közben kedves kempinglakó barátaimnak, mikor meghallotaam a finnek kezdő taktusait. Hiába, az égi áldás könnyen eltántorí­tja az embert a zenés-táncos mulatozástól. Hogyan-hogyan nem, pár perc elteltével azonban amilyen hirtelen jött, el is állt az eső, í­gy lelkesen szaladtam a Black Stage felé, hogy Alexiék műsorának legalább a második felvonását meglessem.

Nem tettem rosszul. A Bodom sokkal jobb formát mutatott, mint a turnényitón Finnországban. A rossz idő ellenére népes és lelkes tömeg fogadta őket, í­gy Alexiéknek nem volt nehéz dolguk a hangulatteremtéssel. Noha a megjelenéskor meglehetősen szkeptikusan fogadtam a 'Relentless Reckless Forever'-t, idővel beért nálam a lemez. Ennek ellenére nem szomorkodtam, hogy az eső miatt az újabb nótákról lemaradtam. A Hate Me!, a menetelősebb Angels Don't Kill, no meg a Follow The Reaper hozta a kötelező beindulást, s noha Alexi folyamatosan piszkálta a közönséget, hogy nem elég hangos, a vád mindenképp hamis volt.

Végre rendesen meglobogtatták Alexiék is a loboncokat, és relatí­ve sok mozgással, élettel, vadsággal telten nyomták a klsszikusokat. A Downfall örökérvényű kedvencként hasí­tott az éjszakába a ráadás előtt, az Are You Dead Yet? pedig remek felvezetésként szolgált ahhoz, hogy végül mindenki hatalmasat énekelhessen a Hate Crew Deathroll alatt. A szí­npadkép a tavaszi turnén látható szalagos, duplaszintis megoldás volt. Alexi és fogata úgy tűnik, ismét kicsit magára találóban van, jó volt látni, hogy í­gy a turné közepére belerázódtak a koncertezésbe, és egy remek hangulatú, brutális bulit prezentáltak nekünk. A remek fényekkel megtámogatott death metal buli remekül zárta számomra a 2011-es Wackent.

Setlist: Not My Funeral / Bodom Beach Terror / Shovel Knockout / Roundtrip to Hell and Back / In Your Face / Living Dead Beat / Children Of Bodom / Hate Me! / Blooddrunk / Angels Don't Kill / Follow the Reaper / Downfall / Are You Dead Yet? / Hate Crew Deathroll MMarton88

Sok olyan csapat van, akiket önálló bulin meg sem néznék, de itt! Ezért szeretem ezt a fesztivált, ahhoz képest, amit nyújt, egyáltalán nem drága, és ha esetleg unod a metalt (pózeresen bevallom: a harmadik nap végére már kicsit sokk szokott lenni nekem), egyéb szórakozási lehetőségeket is biztosí­t. Nem sokon múlott, hogy idén kihagyom a mulatságot, de Marci barátomnak és a HRM stábjának hála harmadszor is ott lehettem a Wackeni Szentföldön. Köszönöm!

Princze Képek: Dirk Illing, Kai Swillus, Rolf Klatt Köszönet a szervezőknek, és az ICS-nek.