Steppenwolf, se veled, se nélküled... - Steppenwolf életmű II.

írta TShaw | 2011.10.14.

Az 1970-es évek beköszönte új korszakot hozott el a Steppenwolf történetében. A kezdeti idők és a fellendülés után a csapat bekerült a köztudatba és a zeneipar mindent felőrlő gépezetébe. A zenekar felállása újabb és újabb változásokon ment át, közben kikerültek Gabriel Mekler irányítása alól, majd jött a kiadóváltás, és hirtelen minden egy új dimenzióba helyeződött át. A volumenváltás azonban nem volt feltétlenül jó hatással a csapat zeneiségére, összetartására és eltökéltségére…

A mostanra már egyre inkább John Kay vezető szerepe alá besoroló zenészek 1970 áprilisában élő lemezzel lepték meg közönségüket. Az előző év közepén az MCA kiadó már megjelentetett tőlük egy élő felvételt, melynek címe ’Early Steppenwolf’ volt – olyannyira early, hogy az anyag 1967-ben került felvételre, amikor a csapat hivatalosan még nem is létezett, így gyakorlatilag egy közepes minőségű The Sparrows kiadványról beszélhetünk az esetében.

Az aktuális koronggal más volt a helyzet. Az egyszerűen csak ’Live’ címre keresztelt vinyl lemez egy gyönyörű, farkast ábrázoló borító mögé került, a rajta hallható 13 szám pedig a banda akkori élő fellépéseinek esszenciáját tartalmazta. Bár a Hey Lawdy Mama című szám valójában közönségzajokkal megtoldott stúdiófelvétel, a hangzóanyag mégis igazán hatásos és figyelemreméltó, szinte harap – ahogyan azt a borító is sugallja.

Ez volt az utolsó Steppenwolf kiadvány, amin Gabriel Mekler közreműködött – mivel azonban itt élő anyagok vágásáról és szűréséről volt szó, szerepe már nem tűnik annyira fontosnak, mint a stúdiólemezeken.

Külön érdekessége volt a ’Live’-nak, hogy az ’Early Steppenwolf’-hoz hasonlóan ezt a korongot is lehozta az MCA Records – ekkora ismerték fel ugyanis a bandában rejlő lehetőségeket, és ennek megfelelően a jövőben is igényt tartottak a zenekarral közös munkára.

Röviddel az élő album felvétele és megjelenése után Nick St. Nicholas újra elhagyta a zenekart. Ezen már semmi csodálkoznivaló nem volt, a banda kezdett egy forgalmas lépcsőházhoz hasonlítani. Helyettest is gyorsan találtak: az új basszista George Biondo lett, aki az elkövetkező egy évben meg is tartotta pozícióját – ha tovább marad, az feltűnően furcsa lett volna.

1970 novemberében megjelent a Steppenwolf utolsó Dunhill-es albuma, ezután ugyanis végleg aláírták szerződésüket az MCA-vel, mely a kor legnagyobb amerikai rock együtteseit igyekezett összegyűjteni már ekkor is. A ’Steppenwolf 7’ egyébként hűen követte a ’Monster’ albumon megkezdett utat, témáik még súlyosabbak lettek, ugyanakkor megmaradt a politizáló felhang is. Talán éppen ennek volt köszönhető, hogy a lemez csúfosan megbukott az eladási versenyben – éppen csak sikerült top 20-as listára kerülnie, a Snowblind Friend című kislemez (egyébként Hoyt Axton feldolgozás) pedig az igen harmatos hatvanadik pozíciót csípte csak meg.

A ’Seven’ ennek ellenére is a rajongók titkos kedvence lehet, hiszen sikertelensége ellenére hű a zenekar stílusához és filozófiájához, a hangzás és a témák is illeszkednek a csapat eddigi munkáihoz – úgy látszik tehát, hogy az igazán hangos sikereket inkább az Easy Rider mozi körüli felhajtás generálta, mintsem a szélesebb értelemben vett közönség lelkesedése. Az azonban biztos, hogy a Steppenwolfnak ekkor igen erős rajongótábora volt már.

A csapat következő, ’For Ladies Only’ címre keresztelt albuma igazán nehéz szülésnek bizonyult, megjelenéséig nagyon rögös és nehéz utat kellett bejárniuk. Az anyag felvételei szinte rögtön a ’Seven’ megjelenése után elkezdődtek, és 1971 májusáig meg sem álltak, majd következhettek az utolsó simítások. Ekkor már Richard Polodor producer keze alatt dolgoztak, aki az előző lemezen is munkálkodott.

Hogy kiaknázzák a banda iránti érdeklődést, 1971 márciusában a Dunhill kiadó (mellyel már nem állt üzleti kapcsolatban a zenekar) megjelentetett egy válogatást azokból a dalokból, amiket a banda még az ő égészük alatt jelentetett meg. Hála a sikeres korai munkáknak, az album hamar elérte az arany minősítést.

Az év közepén aztán Larry Byrom gitáros is útilaput kötött a talpára, így a munkálatokat Kent Henry-nek, a banda új gitárosának kellett befejeznie és átdolgoznia. Munkájukat ekkor egy leszerződtetett dalszerző, Morgan Cavett is segítette, valamint újra színre lépett Mars Bonfire, aki a Tenderness című dal szerzőjeként került fel a lemezborítóra.

Végül az anyag egy év szünet után, 1971 novemberében jelenhetett meg, ’For Ladies Only’ címmel, és mivel hűen folytatta a rajongókat maximálisan kielégítő, de kereskedelmileg még mindig sikertelen ’Monster’-hagyományokat, újfent megbukott az eladási listákon. Összesítésben 71. lett, kislemezei a 64. és az 52. helyeket érték el. A lemez érdekessége abban áll, hogy ezúttal a feminizmus problémáját vezették elő több dalukban is – ahogyan azt az anyag címe is sugallja.

Az album sikertelenségét azonban kezdték megelégelni a csapat tagjai, így rövid tétovázás után 1972-ben úgy döntöttek, befejezik a közös munkát. Döntésükben nyilván az is befolyásolta őket, hogy John Kay ekkor már a szólókarrier felé kacsingatott, és dalszerzői kvalitásából kiindulva számíthatott is valamiféle sikerre. Az ekkor már leginkább session zenekarhoz hasonlító csapat nem ellenkezett, így a Steppenwolf pályája látszólag véget ért.

Kay1972-ben, még a Steppenwolf utolsó rúgásai alatt kezdte meg munkáját első szólólemezén, mely még abban az évben, ’Forgotten Songs and Unsung Heroes’ címen jelent meg, ám az előadó rövidúton összerúgta a port a Dunhill kiadóval, miután a terjesztés megkezdését követően a zenész szerint nem fordítottak elég figyelmet a reklámozásra. Ennek megfelelően az anyag igen mérsékelt sikereket ért csak el – Kanadában az ötvenedik legjobban fogyó lemez lett, az USA telített piacán azonban esélye sem volt, mindössze a 113. pozíciót csípte meg. Ekkoriban már elérte az Államokat az európai hard rock hullám, és a Steppenwolf egykori fényét némileg tompította az olyan bandák népszerűsége, mint a Led Zeppelin, vagy a Black Sabbath.

Kay1973-ban újabb lemezt adott ki a Dunhill égisze alatt, azonban a ’My Sportin’ Life’ még mérsékeltebb sikereket aratott – mondhatnánk úgyis, hogy a kutyát sem érdekelte. Ebben az évben hozta ki az MCA a ’16 Greatest Hits’ című lemezüket, melyen a jogokat megvették a Dunhilltől, így együtt szerepeltek rajta a korai idők gigaslágerei és a feloszlás előtt felvett legjobb dalok.

A helyzet azonban tarthatatlannak bizonyult, hiszen a tagok gyakorlatilag képtelen voltak magukkal bármit is kezdeni – még az amúgy valóban zseniális Kay is megbukott szólózenészként, ha tehát továbbra is szerették volna megszólítani a szélesebb közönséget, csakis a reunionban bízhattak. Ennek megfelelően 1974-ben Kay, McJohn és Edmonton (az őstagok) megkeresték George Biondot, aki hajlandó volt újra beszállni a gépezetbe – az utolsó lemezen gitározó Kent Henry-t azonban Bobby Cochrannel helyettesítették, aki az 1960-ban elhunyt, legendás rockabilly gitáros, Eddie Cochran unokaöccse volt.

Az újjáalakulás után Kay öntörvényűen szakított a Dunhill Records-szal, mivel még mindig az ő hanyagságuknak tudta be szólókarrierjének bukását, az MCA pedig már nem értékelte túl nagyra a Steppenwolfot, így a banda a Mums Records-szal kötött szerződést (ezt a kiadót mára bekebelezte a Columbia Records).

1974 augusztusában kihozták új, nagy visszatérő lemezüket, a ’Slow Flux’-ot, és egy pillanatra úgy tűnt, minden visszatér a régi kerékvágásba. Felvezető kislemezük, a Straight Shootin' Woman című szerzemény a 29. pozícióig jutott a Billboardon, és a lemezt is sikerült felhúznia a 47. helyig. Ez óriási eredmény volt a feloszlás előtti állapotokhoz képest, ám arra valószínűleg senki sem számított, hogy ez lesz az utolsó, ilyen szinten sikeres produktuma a zenekarnak…

A visszatérés tehát nagyot durrant, és 1975 közepéig a csapat meg sem állt a turnézással – ám akkor valakinek újra elege lett a Steppenwolfból és John Kay-ből. Ezúttal a kitartó és áhítatos Goldy McJohn billentyűs intett búcsút a társainak, miután nem tudta elfogadni  a banda élő fellépéseink színvonalbeli csökkenését, valamint Kay epilepszia-közeli állapotából fakadó egyre extrémebb előadásmódját. Így az 1975 közepén újra stúdióba merészkedő brigád megint új tagot keresett magának.

Az Andy Chapin billentyűs munkájával felvett ’Hour of the Wolf’ album valóságos pofon volt a csapat számára. A rövid életű Mums Records-os szerződést felváltotta az Epic Records-szal kötött megállapodás, és bár az aktuális lemezbe újra beleadtak apait-anyait, a 155. pozíció csakis kudarcként volt értékelhető a zenekar számára, még annak ellenére is, hogy a közönség alapvetően pozitívan reagált az újabb albumra. A banda a totális mélypontra süllyedt, a hangulat szinte pattanásig feszült – Andy Chapin rövid úton el is tűnt a színről.

Az újabb feloszlásra azonban nem volt mód, mivel az Epic szerződése még kötelezte őket egy lemez felvételére, így megszületett a sötét és kegyetlen búcsúanyag – a ’Skullduggery’.

Wayne Cookbillentyűs közreműködésével 1976-ban megjelent a Steppenwolf újabb búcsúlemeze. A sötét tónusú borító alatt egy kiizzadt, erőlködésektől tarkított lemez bújik meg, melynek felvételére alig egy hónapot szánt a zenekar. A Steppenwolf egykori dicsfénye nagyon távolinak tűnt már a számukra…

Végül 1976-ban a csapat hivatalosan is bedobta a törülközőt, azonban a sors úgy hozta, hogy a sztyeppei farkas szelleme sehogy sem tudott nyugovóra térni…

Folytatása következik...

Szerző: TShaw