Az toro(c)k áfium ellen való orvosság...: Out Of The Dark Tour 2011: Tristania, Van Canto, Serenity, Xandria, Amberian Dawn - 2011. október 2., Club 202

Hol vannak már azok a régmúlt idők, amikor egy kezünkön meg tudtuk számolni, mennyien vannak a szebbik nem azon képviselői, akik elragadták a mikrofonállványt a hímektől, hogy frontasszonyként álljanak ki a rock-színtérre? A nyolcvanas évekből Lita Ford és Doro neve ugrik be így hirtelenjében, no meg a Vixen, mint komplett amazonbrigád, jó ideje azonban a hölgyek olyannyira „eluralkodtak” a fémzene világában, hogy már az egyébként teljesen idióta „female-fronted metal” elnevezésű kategóriát is megkreálta egy túlbuzgó PR-vitéz valamelyik lemezkiadós mítingen. A hazánkba ellátogató Out Of The Dark mini-fesztivál még a kényszerű sorcserék ellenére is a hölgyeket helyezte előtérbe, igaz, az „underground sötétjéből” nem mindegyiküknek sikerült a kitörés…

Mike

Az estét nyitó Amberian Dawn ugyanis jött, látott és vesztett – vagyis vesztett volna, ha kiérdemelné ezt a drámai megfogalmazást. A finn csapat azonban pont az a zenekar, amelyik nem tud nagyot bukni, zenéjük ugyanis egy tapodtat sem mozdul ki a sablonmetal védállásai mögül, biztonsági játékuk pedig csak a stílus legelvetemültebb rajongóinál jelenthet pozitívumot. Az igazi probléma viszont nem is az volt, hogy egy eredeti hangot nem csikartak ki hangszereikből, hanem hogy az imitálást is roppant unalmasan művelték.

Alig fél órás szettben összegezték a Nightwish korai érájára hajazó szimfonikus power metaljukat, ráadásul a kissé tompa hangosítás se tette meg nekik azt a szívességet, hogy karaktert kölcsönözzön zenéjüknek, elválassza egymástól a hangszereket, vagy esetleg kidomborítsa az amúgy tehetséges Heidi Parviainen operás vokáljait. A langyos produkción az sem segített, hogy a zenészek szemmel láthatólag igyekeztek, jókedvűen adták elő magukat (a zenekarvezető Tuomas billentyűs (mi más?) még nagy büszkén név szerint is bemutatta a tagokat). Ám hiába kezelik ügyesen hangszereiket, ha a dalok simán egymásba folynak, és még a refrének sem másolják be magukat az egyszeri hallgató háttérmemóriájába. Remélem, azért még egyszer elkapják a fonalat.

Az őket követő Xandria már sokkal pofásabb és profibb produkcióval rukkolt elő. A németek régi motorosnak számítanak a gótikus metal palettán, igaz, a másodvonalban soha nem sikerült kitörniük. Ennek ellenére a populárisra vett gótikus metaljuk maradéktalan szórakozást nyújtott, annak ellenére is, hogy az „újonc” Manuela Kraller frontasszony nem énekelt éppenséggel tökéletesen. Manuela nem a Tarja-féle hideg úrhölgy típushoz, sokkal inkább az Anneke-féle, barátságos, közvetlen, két lábbal a földön járó teremtéshez áll közelebb a stílus énekesnői közül, így kedvességgel és pár ragadós dallammal kárpótolt a nem hibátlan teljesítményért. A slágeres Xandria-daloknak az is kifejezetten jól állt, hogy Manuela orgánuma a mélyebb tartományokban mozgott, így nem áll be az „egyenoperás” vonalra, hanem szépen ki tudta domborítani a váltásokat, a dallamokat.

A Xandria zenéje mögött nem kell nagy megfejtéseket keresni, legtöbb daluk titka pusztán annyi, hogy a belassult, kissé üresjáratnak ható verzéket rendre bombasztikus refrénekkel fejelik meg. A gitárok általában csak a ritmusalapokat hozzák (szerencsére azért egy-egy ízes szólót sikerült odabiggyeszteniük a refrének közé), a hangulatot a samplerről szóló szintetizátor és alkalomadtán felbukkanó nagyzenekari hangszerelés hozta. A gitárosok viszont mindent megtettek, hogy erről eltereljék a figyelmet, főleg az Oliver Holzwarth fejkendőjét megirigylő Philip Restermeier élt a színpadon.

Nem is volt nehéz maguk mellé állítani a közönséget, hiszen fél órás programjukba nagyjából csak a slágerszámaik fértek bele, pusztán el kellett játszaniuk utóbbi három lemezükről a klipes dalokat, és máris pattogtak fel-alá a bal szél Xandria-rajongói. Főleg a The End of Every Story ütött nagyot maga hipnotikus dallamvezetésével, és persze a záró Ravenheart, amely egy-két új Xandria-szimpatizáns is avathatott az estén. Habár a világot nem ez a német kvintett fogja megváltani, ragadós melódiákkal teleszőtt koncertjük kellemes felvezetést nyújtott a Serenity többedik magyarországi előadásához.

Setlist:

India / Now & Forever / The End of Every Story / Save My Life / Valentine / Euphoria / Ravenheart

A Serenity tud valamit. Harmadszor adták elő ugyanazt a programot Budapesten, de még mindig sikerült gyermeki lelkesedést előcsalogatni a rajongóikból. Ezúttal felmentő seregként érkeztek meg az „Osztrák Birodalomból”, hiszen a legyengült és koncertezni sem tudó Floor Jansent és zenekarát, a ReVampot helyettesítik az Out of the Dark turnén. Habár a kiskörű ismertségből sem most fog kitörni a rendkívül tehetséges osztrák zenekar, de így legalább alkalma volt bemutatkozni más stílusok közönsége előtt is.

Ezúttal is a ’Death & Legacy’ sikerültebb nótáira építették a szettet, és ezúttal sem lehet fogást találni a produkciójukon. A bombasztikus hangszereléssel kísért, Georg Neuhauser melodramatikus melódiáival bevont, gyakran kánonnal támogatott, musicales hangulatú dalokat egyszerűen nem lehet megunni, a lendület és a dallamorgia továbbra is ragadós. Különbség mindössze tagság terén akadt a korábbi Dieseles bulihoz képest: a zenekar egyik agytrösztjét, Thomas Buchberger gitárost – aki két gyerekével maradt otthon – a Visions of Atlantis húrnyüvője, Chris Hermsdörfer helyettesítette.

Jól is tette, ugyanis bebizonyította, hogy tud gitározni, nem is akárhogy, nagyon ügyesen skálázott a srác, a szólókat is ízesen hozta, így sikerült feledtetni Tom hiányát. Ám Chrisen kívül is akadt új versenyző a Serenity felállásában: míg a múltkori turnéra a Xandria volt pacsirtája, Lisa Schaphaus-Middelhauve kísérte el őket, most (talán nem véletlenül) váltottak, és a francia szimfonikus power metal zenekarból, a Whyzdomból (nem) ismert Clementine Delauney segítette ki Georgot a Fairytales és a Serenade of Flames c. dalokban. A kiéheztetett vámpírra hasonlító, ijesztő fizimiskájú lány jobb is volt, mint Liza, meg nem is: Clementine határozottan jobb énekes, viszont határozottabban rosszabb színész vörös kolléganőjénél.

A Dieseles buliban az volt a megkapó, ahogy Georg és Liza a szó hagyományos értelmében előadta a két dalt, eljátszottak a Férfi és a Nő szerepét, láthatólag éltek együtt a színpadon – most pedig az, hogy Georgnak végre kvalitásaihoz méltó énekespartnere akadt a színpadon. Clementine láthatólag magasról tojt a színjátékra, ő magában énekelt, csak alkalomadtán fordult szegény férfitársa felé, aki folyamatosan próbált vele kontaktot létesíteni – persze lehet ez csak az új koncepció része…

A vokálos szekció újból csillagos ötösre vizsgázott, nem tudom, hogy mennyi háttértámogatással bírnak, de még ha a technika ördöge is segíti őket, akkor is lenyűgöző az a vokális élmény, amit egy Serenity koncert jelent – még Andreas Schipflinger is végigénekli a koncertet, miközben visszafogottan püföli a cájgját. A zárszóként elhangzó Velatum kánonja továbbra is halálos, a Fairytales giccsmelódiája pedig ragályos, koncert után is mindenki azt énekelte. Georgot már méltattuk eleget, ő hozta a formáját, a szokásos színpadi produkciót, amivel folyamatosan tartotta a kapcsolatot az első sorokkal; ezúttal pluszban bedobott még féltucat magyar szót is, biztos, ami biztos alapon. Meg is kapták az elismerést, ami kijár nekik – manapság ritkán születik ilyen egyéni hangú, remek zenészi adottságokkal bíró és kreatív europower zenekar. Kötelező is a megjelenés a tavaszi headliner bulin, pláne, mivel Georg beígérte az egyik legjobb dalukat, az All Lights Reversed-öt. Úgyhogy én már a következő Serenity bulira is bekészítettem a gyermeki lelkesedést…

Setlist:

Set Sail To… / New Horizons / Far From Home / Coldness Kills / Fairytales / Reduced To Nothingness / Serenade of Flames / Velatum

Tomka

Az első találkozás a Van Cantóval az esetek nagy hányadában egy felszaladt szemöldökkel kísért lónyerítésszerű röhögéssel szokott kezdődni, aminek van is némi alapja, vegyük példának okáért a Manowar-féle Kings Of Metal örökhimnuszt, amely gitártémáinak szájjal történő prezentálása ekképp hangzik: „dubi-dum-dudum-menovóóór…” Ugyanis – bizonyára nem mindenki előtt ismert a Van Canto név – a német legények a hagyományos hangszerek helyett az a cappella mellett törtek lándzsát, igencsak megnehezítve saját maguk és a rajongók helyzetét. Mert hiába az unikális ötlet, ha a fentebb említett röhej-faktort nem lehet kizárni, illetve ez a fajta elképzelés igazából élőben érvényesül, magam legalábbis lemezen nem szívesen hallgatnék egy tíz számos dudorászást rendesen megdörrenő hangszerek helyett, még ha az felettébb macsó-köntösbe is van öltöztetve.

Ugyan azt írtam, elsőre viccesnek hat a száj-riffelés (dobosuk azért van ám nekik, elképzelem, hogy pluszban még vagy három szerencsétlen próbálna torokkal pergőzni, duplázni és cinezni, haha!), és bevallom, a feldolgozásaikat én sem bírtam cérnával, viszont például a Last Night Of The Kings című tábortüzes pátosz-balladájukat egyenesen zseniálisnak tartom, és láss csodát, élőben bizony működik ez a bizarr előadásmód! Merthogy kiáll a deszkákra négy férfiember, és egy olyan show-t nyújtanak, amire én magam nem számítottam: az még hagyján, hogy folyamatosan bemozogják a nem éppen Wembley-méretű színpadot, és közben egymással meg a közönséggel is állandóan kokettálnak, ám miközben a hangszeres témákat a torkukkal imitálják, sokszor ugyanazt léggitáron követik le. Jópofa, na.

Így aztán tulajdonképpen a hatfős Van Cantónál nem egy frontember vezényli le a bulit, hanem mindegyikük kiveszi a részét a közös örömzenélésből, csupán az egy szem hölgyemény (Inga Scharf) jelenlétét éreztem sok esetben feleslegesnek, mert bár épp az imént kiemelt Last Night Of The Kings stúdióváltozatában igen szépen énekel, ezen este ő volt a leggyengébb láncszem: úgy ácsorgott az önfeledten izgő-mozgó kanok közt, mint egy leszedált botsáska (könyörgöm, egy alapból 45 kilós pálcikatestet minek leszorítani még egy derékfűzővel?), amikor pedig szólóban énekelt, egész egyszerűen enervált volt. A Nightwish Wishmaster-jénél még úgy-ahogy működött a dolog (jóllehet korántsem volt olyan meggyőző, mint Tarja néni), de a Maiden-féle Fear Of The Dark-ban Dickinson erőteljes, himnikus témáit bizony rossz volt hallgatni egy „bocs-hogy-élek-hanggal” előadva, hogy a leányzó kissé esetlen toporgásáról már ne is beszéljek. Nem is értem, miért nem Dennis Schunke fővezér aratta le egymaga a dicsőséget?

Mert a kitűnő torkú harcosunk maga volt a megtestesült Rock Frontember, még akkor is, ha a megjelenését tekintve inkább hajazott egy Jack Daniels-plakátfiúra, de amellett, hogy otthon a tükör előtt láthatóan tökéletesen elsajátított minden hősies metal-pózt, hiba nélkül énekelt, és a legtöbb esetben a vokálokból is vastagon kivette a részét, amikor a kórusrészek kerültek terítékre. A Grave Digger egyik legnagyobb csatadalában, a Rebellion-ben például döbbenetes módon idézte meg a jó öreg Chris Boltendahl herereszelő ráspolyhangját, mondanom sem kell azonban, hogy az énektudás terén – fociszakszóval élve – osztálykülönbség van kettejük között.

Szinte pontban 21 órakor kezdtek a frissibe’ megjelent ’Break The Silence’ The Seller Of Souls dalával, azt követte a már emlegetett Wishmaster, amelynek a száj-gitárszólóját jókora vigyorgással vegyes ovációval fogadta a nagyérdemű. Nem is minden metal-bulin hall ilyet az emberfia! A tréfásan true címmel ellátott To Sing A Metal Song-ban még sikolypárbajt is kaptunk egyszerre három delikvenstől, az If I Die In Battle-ben öten is vokáloztak egyszerre, mondanom sem kell, kiválóan; egyébként ez egy igazi harcias power metal bomba, amely egyértelműen a Manowar szellemében fogant, szerintem ezt maguk a fiúk sem tagadnák! Kár, hogy a Kings Of Metal elmaradt ezúttal, mondjuk a kiherélt Fear Of The Dark helyett szívesebben vettem volna, noha eredetiben mindkét klasszikust egyaránt meghallgatom bárhol, bármikor. Volt még a Gamma Ray/Freedom Call-jellegű The Mission is a bemutatkozó lemezről, amelybe orvul belecsempészték a Master Of Puppets egy részét is – persze nem tiltakoztunk egy cseppet se! Úgy vélem, a maroknyi közönség ’90 után született része bizonyára egy korsó sörbe fojtotta bánatát a Sabaton Primo Victoria című örökbecsűjének száműzése okán, jómagam inkább a Blind Guardian „népballadájának”, a The Bard’s Song – In The Forest-nek a hiányát fájlaltam valamelyest.

A Van Canto háromnegyedórányi hang-versenye számomra a vártnál jobban sikerült tehát, legfeljebb annyit jegyeznék meg halkan, hogy a kellő hangerővel kihangosított gitárok energiadózisát egész egyszerűen nem tudja helyettesíteni a száj-riffelés, ekképpen hiába a germán legények lendületes, intenzív előadásmódja, a zajos rockzenéhez szokott füleknek a produkció en bloc kevésbé volt markáns és acélos. Mindenesetre le a kalappal ez előtt a fura formáció előtt, én bizony ettől kezdve azok táborát erősítem, akik szerint a Van Canto húros hangszerek nélkül is tudja, mi fán terem a szórakoztatás – ráadásul vérprofin.

Setlist:

The Seller of Souls / Wishmaster / To Sing a Metal Song / If I Die In Battle / Rebellion (The Clans are Marching) / Dangers in My Head / Black Wings of Hate / The Mission-Master of Puppets / Fear of the Dark

A mindenkori gótikus rock/metalnak nevezett műfaj nem igazán nekem való. Főként manapság már minden olyan bandára ráaggatják a „dark” meg „gothic” jelzőket, ahol egy pillogó Hanna Montana-hasonmást tesznek a kirakatba, és a háttérben valami alibi gitármaszatolásra néha ráklimpíroznak zongorával, a tizenkettő-egy-tucat klipekben pedig a kibérelt stúdiókastély márványpadlóján hempergő-szenvelgő HM-klón körül talpig feketébe öltözött, vasalthajú lánynak látszó S-es méretű fiúkák csinálnak úgy, mintha zenélnének, és talán még egy celeb-vámpír is jól kettéharapja az egyikük vézna nyakát. Ha már trendi, legyen kövér. Na, de hagyjuk a gonoszkodást, a hagyománytisztelő heavy metal műfaj töltényhüvelyes, NDK-bajszos jürgenjein meg ama másik tábor fossa össze magát a röhögéstől, szóval az éremnek van ám két oldala is. S mindebből a nagy hacacáréból csak azt akartam kihámozni, hogy számomra a – szép míves magyarsággal – True Gothic Music nem nyújt nagy merítési lehetőséget: vannak ugye a neo-folknak, ritual dark ambientnek és mindenféle anyám kínjának címkézett skatulyák, ezekkel már közel járunk a megfejtéshez, igazi gótikus metalt azonban manapság nagyítóval sem igen találni, egykoron olyanok képviselték a műfajt, mint a Theatre Of Tragedy, a The Gathering, a Virgin Black, a Love Like Blood vagy a Type O Negative és társai. Nem sokan vannak…

No és a Tristania. Véleményem szerint az 1998-ban megjelent debütálásukkal, a minden pillanatában tökéletes ’Widow’s Weeds’-szel megalkották a gothic/doom metal abszolút csúcsát, de nyilván mások más albumokra és előadókra esküsznek, van, aki szerint ez csakis egy ’Draconian Times’ című lehet. Summa summarum, nálam a ’Widow’s Weeds’ az etalon, az azt követő két albumuk (’Beyond The Veil’ és ’World Of Glass’) szintén kiváló munkák újabb hatások becsempészésével, aztán egyre inkább eltávolodtak az eredeti hangzásviláguktól, és mára afféle popos, rádióbarát dark rock/metal irányt képviselnek, a legnagyobb sajnálatomra; nekem ezek már idegen formák, nem is barátkoztam meg a 2001 utáni lemezeikkel. A tavaly megjelent ’Rubicon’ a mi Első Hallásra szemlénken is megmérettetett, akkor úgy nyilatkoztam a korongról, hogy „…jelentős hányada bizony erősen kommersz, fogyasztóbarát, azzal a különbséggel, hogy itt azért vannak izgalmas dalok is. Hol van már a korai lemezek komor, borongós, őszillatú romantikája?” No, igen, valahogy így.

Norvégjaink azzal a habkönnyű Year Of The Rat-tel nyitották a sort, amelyre akkoriban klipet is forgattak, fókuszban természetesen a nővel. Mi mással? Aki ez esetben már nem Vibeke Stene, ő ugyanis 2007-ben kilépett tőlük, helyét pedig az egzotikus nevű Mariangela Demurtas vette át. Míg Vikebe annakidején amolyan arisztokratikusabb, dívás vonalat képviselt, addig az új szerzemény inkább a cserfes tini-rocker kategóriába helyezhető, akármennyi sminket is kentek rája. És bizony énektudásban is alulmarad elődjétől, átlagos pophangja a közelébe sem ér Vibeke éteri, ünnepélyes szopránjának. Az erre az estére kiötlött kétoldalas copfocska-miniszoknya kombó pedig legfeljebb a közönség iskoláslány-pornó híveinek szerezhetett vizuális örömöt. Mariangela kisasszony egyébként úgy festett a nagyrészt feketébe öltözött, ámde igen vegyes képet mutató férfitársai között, mint egy végzős gimnazista emó-rajongó, aki azért toporzékol annyira, mert ellopták a Fila-táskáját. Kakukktojás volt a lelkem, de mentségére legyen mondva, nem énekelt rosszul, csak olyan jellegtelenül, semmitmondón, ergo középszerű frontasszonyként tevékenykedett a színen. A kopasz, fonott szakállas, marcona Kjetil Nordus ellenben igencsak meggyőző volt tiszta vokáljaival, kellemes tónusú, pincemély hangjával.

S noha a banda meglehetősen nagy elánnal zúzta le a rájuk szabott egyórás műsoridőt, repkedtek a rőzsék és mozogtak is, ahogy az aktuális tempó megkívánta, nem a zenészek intenzív jelenlétén múlott, hogy a program második felétől unatkozni kezdtünk, és a kis kompániánk egyik része azon kezdett filózni inkább, hogy a szinte egyhelyben lecövekelő gitáros melyik nemhez tartozik (megsúgom, a szebbikhez), főként tehát az újabb kori számok ingereltek ásítozásra; ezek a szerzemények ugyanis nem elég karakteresek, nem kellően feszesek – kommersz mivoltuk ellenére –, s bizony híján vannak az emlékezetes megoldásoknak is. A Van Canto lendületesebb előadása alatt jelenlévő csaknem 300 ember szép lassan szállingózott is hazafelé, ami talán az álmosító Tristania-dalok mellett azzal is magyarázható, hogy hazánkban nem létezik a norvég csapatnak kialakult rajongóbázisa, vagy csupán egy tucatnyi földalatti elvetemült. (Érdekes, mert a hasonló vizeken evező Within Temptation jóval nagyobb tömegeket mozgat meg, igaz azonban, hogy az ő dallamaik ragadósabbak, pillekönnyű számaik kompaktabbak, ami elengedhetetlen a népszerűségi index javításához.)

Nyilván a ’Rubicon’ számaira fektették a hangsúlyt, ám szerencsére a régi örökzöldeket sem hagyták ki a repertoárból, így jóleső érzéssel hallgattuk az olyan gothic/doom/death alapvetéseket, mint a Beyond The Veil ’99-ből (volt, hogy közben négyen is hörögtek!), a fenséges kórusokkal megtámogatott The Shining Path és Tender Trip On Earth, mindkettő a 2001-es ’World Of Glass’-ről. Viszont sajnálom, hogy a személyes kedvencemről, a ’Widow’s Weeds’-ről semmit nem hallhattunk, noha megértem őket is, a változás szele már régen elérte a bandát, és ahhoz már nem dívik a porlepte kastélyszoba ódon hangulatát idéző, gyászos komorságában is szép muzsika. Amiről számomra a Tristania szól…

A koncerten elhangzott dalok:

Year Of The Rat / Beyond The Veil / Protection / The Passing / Down / The Shining Path / Sacrilige / Shadowman / Tender Trip On Earth / Exile

Mike

A fotókat Karancz Orsolya készítette.

Köszönet a Concertónak a koncertért!