fbpx

Első Hallásra - Szeptember a szerkesztők és munkatársak fülével

írta Hard Rock Magazin | 2011.10.01.

Eljött hát a szeptember, kezdődik az isi, pasztelszínekbe borulnak a fák, kezdődik a szüret, ami a jó rockernek kitűnő alkalom, hogy... meghallgassa az ősz első lemezeit. Rovatunk ehavi eredménye nem okozhat nagy meglepetést, hiszen érezhetően erős időszakot zártunk. Ez meglátszik a pontszámokon is, ugyanis a mostani adagból mindössze kettő lemez végzett hat pont alatt, méghozzá a műfaj két nagy öregének kiadványa. Láthatóan szerkesztőségünk nem visítozott, mert nem hörögnek az Opethben, az új Pain Of Salvation meg nem jutott fel a dobogóra. A gyöztes természetesen nem lehet más, mint...

8.4 - Anthrax: Worship Music
8.0 – Chickenfoot: III
7.7 - Myrath: Tales Of The Sands
7.5 - Pain Of Salvation: Road Salt Two
7.4 - Opeth: Heritage
7.2 - Redemption: This Mortal Coil
7.1 – House Of Lords: Big Money
6.9 - Sinner: One Bullet Left
6.1 - Alice Cooper: Welcome 2 My Nightmare
5.7 - Sebastian Bach: Kicking & Screaming

 


Tomka

8.5 – Pain of Salvation: Road Salt Two
8.5 – Anthrax: Worship Music
8.5 – Cickenfoot: III
8.0 – Redemption: This Mortal Coil
8.0 – Myrath: Tales Of The Sands
7.5 – House of Lords: Big Money
7.0 – Opeth: Heritage
7.0 – Sinner: One Bullet Left
6.5 – Sebastian Bach: Kicking & Screaming
6.0 – Alice Cooper: Welcome 2 My Nightmare


Pain of Salvation: Hajaz is az első részre, meg nem is, ugyanaz a lecsupaszított, retro rockzene, mint a ’Road Salt One’ volt, de jóval bluesosabb, néhol pszichedelikus, a behatások a Led Zeppelintől a Black Sabbathig húzódnak. Mindentől függetlenül egy végtelenül izgalmas zenei utazás, igazi road movie soundtrack, néhol rock operás hangulattal. „Progresszív” rajongóknak kötelező!

Anthrax: Sosem voltam Scott Iannék megrögzött rajongója, csak néhanapján szemezgetek a diszkográfiából, de ez a lemez tényleg letaglózó, talán pont az áramvonalas zene, a tökéletesre csiszolt dallamok miatt, és nem annak ellenére. Az In The End-nél jobb dalt pedig nem hallottam még idén.
Chickenfoot: Csak a Mr. Big versenyezhet ezzel az albummal ez évben, ugyanaz a „szupergroup” által prezentált, megadallamos, mégis technikás, de nagyon beleérzős, hangulatvadász hard rock.

Redemption: Ld. a lemezkritikát.

Myrath: Akár el is hagyhatjuk a progresszív jelzőt a zenekar stílusából, ugyanis a tunéziai rockerek egyre slágeresebbek, és a népzenei dallamokkal díszített (power) metal (azért a címadó dal már sok is volt a jóból) dominál, ennek ellenére (vagy pont ezért) jobban is „ízlett”, mint az előző lemezük.

House of Lords:Legszívesebben csak annyit írnék, hogy „f…a”, de akkor meg cenzúrázhatnám magamat, pedig ez a lényegretörő jellemzés illik a lemezre leginkább. Nagyon feldobta a napomat, ennél több pedig nem is kell egy dallamos rock albumtól.

Opeth:Természetesen nem azzal van itt a gond, hogy útközben a metallal együtt a hörgést is elhagyták, és kvázi stílust váltottak, hanem – ahogy az gyakrabban előfordul – az új vonalon (véleményem szerint) nem alkottak kiemelkedőt. Ez egy korrekt „retro”, múltba néző progresszív rock album, aminél sokkal izgalmasabbak készültek idén. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy ez a struccpolitika a jövőben működni fog – ettől függetlenül egyszer még bőven elmegy az egyéni hangulat miatt.

Sinner:Ld. a lemezkritikát.

Sebastian Bach: Meglepően friss és kellően dinamikus, intenzív anyag Bach-tól, kár, hogy a vége felé apadnak az izgalmak, főként mert ugyanarra a kaptafára íródott az összes dal.

Alice Cooper: Nem csak a stílus, de a minőség is erősen váltakozik, a rossz vicctől a túl érzelmes rockballadán keresztül a pofátlanul hangulatos rock’n rollig minden akadt, mint a cirkuszban. A következő házibuliig viszont nem hiszem, hogy előveszem…


Adamwarlock

8.5 – Anthrax: Worship Music
8.0 – Myrath: Tales Of The Sand
8.0 – Chickenfoot: III
7.0 – Opeth: Heritage
7.0 – Sinner: One Bullet Left
7.0 – House Of Lords: Big Money
7.0 - Pain Of Salvation: Road Salt Two
6.0 – Redemption: This Mortal Coil
5.5 – Alice Cooper: Welcome 2 My Nightmare
5.0 - Sebastian Bach: Kicking & Screaming

Anthrax:Hittük volna, hogy ekkorát dörren majd az új korong? Szerintem nem, és láss csodát! Az év egyik legnagyobb meglepetése, tuti rajta lesz minden létező médium év végi listáin. Ja, és távolról a borító úgy néz ki, mintha egy tál kukorica lenne. Szeretem a kukoricát (meg a szilvásbuktát).

Myrath:Tunéziában van metal? Van. És még milyen jófajta. Nekem valamiért a keleti ritmusok, és ez a zagyva nyelv teljesen perverz érzést adott, és ezerrel megkajáltam az egész lemezt. Abba azért füleljünk bele, hogy az instrumentális rész nem, hogy rendben van, de egészen elképesztően elsőrangú.

Chickenfoot:Kár, hogy ősszel jött ki a lemez, mert annyira nyári hangulata van, hogy csak na. Sammy Hagarban nem csalódunk, még mindig úgy érzem, hogy végig vigyorogva vette föl a teljes lemezt a pacskerben a strandon, koktélt szürcsölgetve, élvezve a californiai napsütést. Na, ez a lemez pontosan ilyen.

Opeth: Én úgy vagyok vele, hogy eddig nem voltam Opeth rajongó, ennek a lemeznek a hatására meg már kezdenek tetszeni. Közelebb áll az én zenei világomhoz, mint az eddigiek. Ha meg objektívan nézem a dolgot minimum megérdemel a ’Heritage’ egy hetest.

Sinner:Engem a Thin Lizzy-vel kilóra meg lehet venni. Matt Sinner meg egy az egybe visszaidézte régi-régi kedvencem hangulatát. Tény azonban, hogy egy jobb énekes el kéne a csapatba. A gitárjáték pedig rendben van, mint mindig.

House Of Lords:A Lordok Háza egyszerűen nem nagyon képes hibázni. Egyszerűen hozzák a minőséget, és pont. Ez azért nagy szó, mert ebben a fajta zenében kritikailag is vállalhatóan teljesíteni 2011-ben óriási dolog, hiszen hol vannak már a nyolcvanas évek?

Pain Of Salvation:Eric Cartmannel szólva: „God damned hippies!!!” Gildenlöw barátunk a ’70-es évek lázálmában létezik újabban, és kiszenvedte magából ezt a totál retro valamit. Az igazság az, hogy egész faján tolja a tag, úgyhogy tapsot érdemel. Csinálja csak tovább, így megtudja a sok progos, hogy mi a jó!

Redemption:Hallgattam-hallgattam ezt a muzsikát, de egyszerűen nem volt türelmem hozzá. Tény, hogy a progresszív metal nagy neveit csodálatosan idézi meg a Redemption, de én egész egyszerűen egy hatosnál többet nem tudok kicsikarni magamból, még ha megfeszítenek se.

Alice Cooper: Erőlködés lette ez a lemez, nem más. Engem cseppet sem fogott meg. Zeneileg teljesen vérszegény, semmi izgalmasat nem tartalmaz. Shame on you, mr. Cooper!

Sebastian Bach: Ha az AC lemezt erőlködésnek neveztem, akkor Bach korongját háromszorosan is annak hívom. Gagyi, olcsó, semmilyen. Mint fingás a Katrina hurrikán közepén.


MMarton88

8.5 – Opeth: Heritage
8.0 – Anthrax: Worship Music
8.0 – Chickenfoot: III
7.5 – Alice Cooper: Welcome 2 My Nightmare
7.5 – Sinner: One Bullet Left
7.0 – Pain Of Salvation: Road Salt Two
7.0 – House Of Lords: Big Money
7.0 – Redemption: This Mortal Coil
6.0 – Myrath: Tales Of The Sands.
5.5 – Sebastian Bach: Kicking & Screaming
 

Opeth: Ki hitte volna, hogy nálam ebben a hónapban az Opeth lesz a befutó? Pedig nem vagyok ám én nagy rajongójuk, ó távolról sem. Sőt! A muzsikájuk valahogy mindig szimpatikus volt, de a death metalos elemek miatt sosem tudtam igazán megkedvelni, mindössze a Damnation albumukat. Eltűnt a death metal, megmaradt a hangulat, és láss csodát, végre egy olyan mesterművet alkottak, ami még nekem is tetszetős. Elborult, elszállós zene. Sokat hallgatom, mégsem emlékszem pár hangnál többre, de ez nem slágermetal. Az atmoszféra, a hangulat varázsolja el az embert. De ideális háttérzene, akár komolyabb szellemi munkához is. (8.5)

Anthrax: Az utóbbi 8 év legjobb Anthrax lemeze… ha-ha. De amúgy sem rossz, sőt, frankó. Olyan nagy hátast mondjuk nem dobtam tőle, mint a klasszikus albumoktól, de akad rajta jó pár ütős kis sláger, néhány remek dallam, frankó refrén. Szerencsére a bőrükből sem bújtak ki, és a keménység is megmaradt. Őszintén szólva nem reménykedtem benne, hogy ekkorát fog szólni a Worship Music, az Anthrax úgy tűnik, ismét jó passzban van. (8)

Chickenfoot: Nekem az első is tetszett, és most sem csalódtam. Van a muzsika hangulatában valami nagyon laza, nagyon üdítő, nagyon felszabadító játékosság, ami számomra abszolút eladhatóvá, és szerethetővé teszi azt. Frankó lett. (8)

Alice Cooper: Zeneileg teljesen rendben van a lemez, akadnak itt erős dalok, bár nálam egyértelműen a Last Man On Earth vitte a pálmát. Sokkal érdekesebb, izgalmasabb, feszültséggel, és hangulatokkal teltebb, mint az összes többi dal együtt. Kár, hogy Tom Waitst nem kérte fel benne egy duettre Alice. A mélypont Kesha. Semmi bajom a hölggyel, de igazán választhatott volna Alice egy olyan hangú énekesnőt, akinek több dög, játékosság, és szín van az orgánumában, előadásában. Ami egy Blow, vagy BlaBlaBla-hoz elég, egy Cooper lemezen nem biztos. Ami nem szimpatikus, hogy Cooper 2011-ben egy 35 évvel korábbi lemezhez nyúl vissza. A régi rajongók nyilván oda lesznek, meg vissza, de a nagy tömegeknek, vagy a fiataloknak ez a butácska kis mese a 3D-s Fűrész, meg a pornógrind korában már semmit nem fog mondani. Ahhoz meg már túl öreg, vagy lusta Furnier úr, hogy újra az egész világot megpróbálja sokkolni… a régi rajongókból úgyis el fog haláláig éldegélni. (7.5)

Sinner: Jó lett ez az új Thin Lizzy lemez, csak az énekes béna egy kicsit. (7.5)

Pain Of Salvation: Az RS1 bejövösebb volt, de mondjuk ez se vacak, sőt.  Alapjaiban erős prog rock/metal, kevésbé elszállós, mint az Opeth, és kevésbé metalos, mint a Redemption, de azért tetszetős. Az 1979 lett az abszolút favoritom a korongról. (7)

House Of Lords: A harmadik szám baromi jó! A többi úgy elmegy, kis jóindulattal végül is hetesre ki lehet ezt az anyagot hozni. Semmi extra, kicsit lerágottcsont öregúrhardrock, de hát kell valamire buliznia a 40 éveseknek is. (7)

Redemption: Még majd párszor nekiszaladok, szimpatikus kis anyag, van benne kis Nevermore, meg DT, bennem egyelőre még nem állt annyira össze, mint ezen csapatok lemezei, de minőségi, igényes, sőt, jó kis munka ez. De néhányszor még meg kell emésztenem. (7)

Myrath: Jajj, már megint ez szír ethnofolk marhaság. A Myrath egy baromi jó metal banda lehetne Kamelot szerű zenéjével, de ez az idétlen hastáncmetal tönkreteszi az amúgy nem rossz progmuzsikát. A metalzenének, meg ennek az Aladinista népzenének a házasítása nálam valahogy nem klappol össze. Hangulatban, jellegben, stílusban, hangzásban, mondandóban annyira távol áll a kettő egymástól, hogy egész egyszerűen nem tudok a keverékükkel megbarátkozni. Szerencsére akad pár dal, ahol kevesebb a népi betét, azok elviszik a korongot a hátukon. No meg legalább a borító szép. (6)

Sebastian Bach: Hát jó gyenge lett. Na jó, annyira nem… vagyis, hát hozzáállás kérdése. Imádom az első két Skid Row lemezt, meg az Angel Down is bejött, de ez a korong bizony messze nem emlegethető egy lapon a fenti 3-al. Kicking and Screamingből semmi nincs, középszürke, tucathardrockot kapunk, igazán jó refrének, vagy akármi nélkül. Bach hangja már sokkal kevésbé tetszetős, mint hajdanán, nyávog össze-vissza. A hangzás mondjuk etalon, meg úgy elhallgatod ezt a lemezt, végül is nem rossz, de annyira tucatszagú, annyira sablonos, hogy az fáj. Tudom én, hogy Bachnak vigyáznia kell a költségvetésére, és mivel Eddie Van Halennek nem tud elég pénzt kicsengetni, hogy írjon neki dalokat, a kölyökgólya Nick Sterlinggel kell összedobatnia a lemezét, akinek elég, ha vesz három G.I.Joet karácsonyra. Csak hát a végeredmény is olyan. Screaming meg kicking 20 éve volt. Most graying van. (5.5)


Mike

9.0 – Myrath: Tales Of The Sands
8.5 – Anthrax: Worship Music
8.0 – Redemption: This Mortal Coil
7.5 – Pain Of Salvation: Road Salt Two
7.5 – Chickenfoot: III
7.0 – Opeth: Heritage
7.0 – House Of Lords: Big Money
6.0 – Sinner: One Bullet Left
6.0 – Sebastian Bach: Kicking & Screaming
5.5 – Alice Cooper: Welcome 2 My Nightmare

 

A múlthónapban – a nagy nevek ellenére (illetve épp miattuk!) – úgy potyogtak a büntetőpontok, mint az elkurvított Kis Vuk „rimékre” az IMDb-n, most azonban bármennyire is szerettem volna legalább egy nyamvadt előadó önfeledt lealázásában pancsolgatni, egyik versenyzőben sem találtam partneremre; jó kis hónap volt ez tehát, ám ez stábunk érdeme is, ezúttal ugyanis tényleg jó érzékkel válogattunk. Belenyúltunk a tutiba, na.

Myrath: A mindenható Encyclopaedia Metallum 13, azaz tizenhárom (!) tunéziai bandát jegyez, de a „világzene-metalban” jeleskedő Myrath nálam egyből a felsőligába ugrott, mint anno a Debrecen a BL-főtáblára. Hülye a példa persze, mert 1. a Myrath-nak a korábbi anyagai sem kismiskák 2. a „Homok meséi” bizony veri az e havi mezőnyt – az pedig már-már Barca-kategória! (kilences)

Anthrax: Annyira kurva jó lett ez a lemez, hogy legszívesebben meghallgatnám a két ex-srác (Bush és Nelson) énekével is. Tudom, perverz vagyok. (nyolc és feles)

Redemption: Csak én hallom, hogy az egyébként zseniális Ray Adler hangja mintha megkopott volna? A magasak nem akaróznak úgy kigyünni a torokból, mint annakidején, de azért a prog metal-rajongóknak nem kell rituális harakirit elkövetni a nagymama kötőtűjével, az album ugyanis igencsak fasza lett. Így eccerűen. (nyolcas)

Pain Of Salvation: Gildenlöw művészúr elszippantott egy méter trombitát, beállította a spleenes bölcsész-tekintetet, feltette a ’Woodstock: 40th Anniversary Director's Cut’-ját, és azt mondta, mindenki le van szarva, én most – újra – retro-hippi-rockoskodni fogok, punktum. (hét és feles)

Chickenfoot: Laza, vagány, cool. Sammy Hagar pedig a legtökösebb nagypapa az egész rock-földkerekségen! (hét és feles)

Opeth: Åkerfeldt művészúr lehajtott egy pohár Chianti Riservát, hátravetette díszsálját, feltette a King Crimson-debütöt, és azt mondta, mindenki le van szarva, én most retro-progoskodni fogok, punktum. (hetes)

House Of Lords: A tradicionális AOR/Hard Rock műfajban már mindent elmondtak a ’80-as években, egyesek mégis újra meg újra fel tudnak rázni egy jóféle refrénnel vagy egy arénaszaggató riffel. (Ezek a címeres borítók viszont már roppant unalmasak, gyerekek!) (hetes)

Sinner: Elment mellettem az album, mint plázapicsa az antikvárium mellett. Egy-egy refrénnél és gitármelódiánál azért megrándult a fülcimpám, de ennyi, nem több. (hatos)

Sebastian Bach: Még ha a ’Slave To The Grind’-korabeli tinik mára elhízott háztartásbeliek is lettek, még ha a falról rég lemállott a pózolós Bach-poszter, csaj-arcú emberünknek most sem kell a Dögért a szomszédba menni (ja, nem nőre gondolok). (hatos)

Alice Cooper: 2011-ben már nem lehet művérrel és guillotine-nal sokkolni a jónépet (az új Opeth-tel meg a Morbid Angellel annál inkább, haha!), a jó öreg horror mester mégis visszakanyarodott a ’70-es évekig, ha már a retro amúgy is ennyire dívik. A rettenetes Disco Bloodbath Boogie Fever számnál pedig a maradék humorom is elfogyott… (öt és feles)

Legutóbbi hozzászólások