Vérfarkasok skótdudával a világháborúban: Power of Metal II - 2011.09.07., Bécs, Arena

írta Hard Rock Magazin | 2011.09.30.

Az előző Power of Metal este felhozatala nem hozott lázba, de ez a mostani turné összeállí­tás annyira kedvünkre való volt, hogy muszáj volt utazni egy kicsit. Az este folyamán fellépő bandák háromnegyedére külön is elmentünk volna, de a zenekarok í­gy egyben még brutálisabb estét í­gértek - nem is kellett csalódnunk!

Meglepő volt számomra, hogy a nem túl nagy Arénába volt meghirdetve a buli, úgy gondoltam, az este 1000 főnél többet érdemelt volna. Úgy tűnik, az osztrákoknál nem jönnek össze ennyien egy ilyen kaliberű estére. De ez legyen az Ő bajuk, mi nagyon élveztük az estét. Pedig nem úgy indult a dolog, hogy felhőtlen szórakozásunk lesz. A kezdő zenekar előtt a technika megmakacsolta magát, í­gy kénytelen voltam kikullogni az árokból, és a fényképezésre valami megoldást találni. Szerencsémre a turnét levezénylő, nagyszámú magyar kontingens egyik tagjánál volt egy gép, í­gy sikerült megörökí­tenem az estét.

Az estét nyitó Skull Fist a mostanság újfent divatos 80-as évekbeli zenét próbálja maivá tenni, érzésem szerint kevés sikerrel. A szúnyogcsődör testű kanadai zenészek nem tettek rám mély benyomást, mivel csak rövid ideig jópofa a muzsikájuk, de egy idő után egysí­kúvá válik. Persze a fiatal srácok megpróbáltak mindent bedobni, de még az egymás nyakába ülő gitárpáros látványa sem mentette meg a bulit.

Ám ami ezután jött, az maga volt a mennyország! A brutálisan erős friss anyaggal jelentkező Powerwolfot már volt szerencsénk látni korábban, és ahogy akkor, most is ellopták az estét, még ha csak egy paraszthajszállal is. A kötelező füstölős bevonulás itt sem maradhatott el, ami rögtön megadta az alaphangot az estének. Kezdésnek az újlemezes, hatalmas elánnal előadott Sanctified With Dynamite-ot kaptuk az arcunkba, ami mindjárt bizonyí­totta, hogy nem véletlenül tartják sokra a zenekart.

A még mindig basszeros nélkül koncertező zenekar lemezminőségben hozta a dalokat, és Attila hangja is tökéletes formában volt. A "farkastestvérek" folyamatosan változtatták a helyüket, de a szélgép erejével működő ventillátorok is nagyot dobtak a látványon, bár a folyamatosan grimaszoló-nyelvöltögető páros gitározása önmagában is elég látványos volt. Az idei anyagról három számot nyomtak, én pedig természetesen teli torokból üvöltöttem a We Drink Your Blood refrénjét.

A frissen igazolt Roel van Helden dobos nagyszerűen beleillik a képbe, igen gyorsan felvette a fonalat. A nem teljesen százas billentyűs pedig igazi showman: ha éppen nem bűvöli szerkezetét, máris rohan hergelni a közönséget, vagy csak úgy megmássza a dobcuccot.

Azt a mai napig nem tudom, hogy a basszus részt miképpen oldják meg (tippem a magnó), de ha valaki tudja a tutit, az megí­rhatná. Ha igazam van, akkor nagy improvizációra nem nagyon van lehetőség, de nem is kell, ez a produkció í­gy tökéletes, ahogy van! Remélem, az út közepén járnak, és hamarosan magasra emelkedik az ázsiójuk, mert fergeteges a banda és kiválóan nyomják élőben a remek dalaikat. Bí­zom egy majdani önálló buliban, akár utaznék is érte, és remélhetőleg hamarosan a nagy fesztiválokon minél későbbi időpontban lehet őket majd elcsí­pni!

Setlist: Sanctified With Dynamite / Prayer In The Dark / In Blood We Trust / Raise Your Fist / Evangelist / We Drink Your Blood / Werewolves of Armenia / Dead Boys Don't Cry / Resurrection By Erection / Saturday Satan / Lupus Dei

A Grave Digger csapatát ritkán sikerül koncerten elkapnom, bár ha minden jól megy, idén még lesz szerencsém hozzájuk. Mert őket is látni kell! Ereje teljében van a csapat, ráadásul nagyot dobott az összhatáson a frissen igazolt gitáros, Axel Ritt. A Domain zenekarból érkező húrbűvész látványban nagy változást hozott az "öreg" Manni helyén, ugyanis új életet költöztetett a szí­npad jobb oldalába. Azon kí­vül, hogy remekül hozza az ismert melódiákat, igen látványosan penget a gitárját folyamatosan cserélgető muzsikus. Persze nem csak miatta érdemes látni a zenekart.

A rövidsége miatt pici csalódást keltő jubileumi DVD minőségét megbí­zhatóan hozza a banda. Igaz, nem szántják fel a deszkákat, sőt, igazából csak az énekes, Chris Boltendahl az, aki mozog a szí­npadon, Ő viszont rendesen kitesz magáért. Folyamatosan tartja a kapcsolatot a közönséggel, és tökéletes frontemberként vezényli le a bulit.

A sima álarcát 3D-s koponyára cserélő billentyűs bevonuláskor nem átallott "kamu" skótdudálással nyitni a bulit, viszont ezen kí­vül remekül tolta a szintifutamokat a zenekar alá. Bár volt pár perc, amikor konkrétan azt hittem, hogy egy szobor áll a hangszer mögött. A délután folyamán volt szerencsénk végre élőben is látni a billentyűst mindenféle maszk nélkül, és örülök, hogy hordja a koponyát és a csuhát... ugyanis nagyon kilógna a bandából.

Az új lemez dalai is sütöttek, kaptunk is belőlük vagy hármat, de igazából az olyan számokra volt nagy beindulás, mint az Excalibur - Rebellion - Heavy Metal Breakdown hármas. Az ilyen szerzeményekre nem lehet nem bólogatni, járt is a feje rendesen az egész teremnek.

Ha az általánosban ilyen körí­téssel oktatták volna a világháborúk történéseit, valószí­nűleg több dolog maradt volna meg a fejemben.  Mert lehet szeretni vagy nem szeretni a Sabaton által kitalált koncepciót és muzsikát, de az biztos, hogy azt élőben tökéletesen prezentálják a svéd harcosok! Aki volt már Sabaton-bulin, az tudja, mit kaphattunk Bécsben bő egy órában, de ez most mégis más volt, mint az eddig megszokott bulik.

Velük kapcsolatban is volt egy olyan érzésem az utóbbi időben, hogy kéne valami csavar a bulikba, mert az egy dolog, hogy tökéletes és király koncerteket adnak, de szinte mindig lehet előre tudni, hogy mi fog következni. Na, itt nem ez volt a helyzet! Az átalakí­tott setlist nagyon jót tett a bandának, újra úgy tudtam lelkesülni és várni, mi lesz a következő, mint pályafutásuk legelején.

Olyan számok kerültek be a repertoárba, amiket nem nagyon vagy nagyon régen játszottak - talán a pesti hajós bulin kértük ezeket a számokat. A Sabaton Doctor, doctor-jaként működő Final Countdown vezette fel a koncertet, majd mivel mással robbantak volna szí­npadra a svédek, mint a Ghost Divisionnel. Ebben a számban iszonyatos energia van, igazi kezdő nóta, amely megadja a buli végig pörgős alaphangulatát. Olyan hajrázás veszi kezdetét, aminél félő, hogy egyszer fejek fognak a porba hullani.

Joakim ilyen közelről még lenyűgözőbb látványt nyújt, mint távolról. Arra gondoltam, hogy olyasmi lehet, mint amikor Overdose kilő a startgépből, végre elemében van, itt érzi jól magát, és nem érdekli, ha beledöglik, de itt most mindent belead. Ez a szám tökéletesen passzol ehhez a mentalitáshoz, egy szusszanásnyi szünetet sem enged a zenekarnak. A nagy pörgés közben Joakim mosolyog, integet, hergeli a közönséget, igazi frontemberként viselkedik. A másodikként előkapott dal az In The Name of God, nagy kedvenc és a refrén megköveteli az ugrálást, amit itt a közönség egy emberként abszolvált.

Később, amikor már hátulról néztem a bulit, az egyik számnál hasonló volt a helyzet, és - tudom, hogy istenkáromlás, amit mondok, de - olyan látványt nyújtott, mint az AC/DC új dvd-jén a felülről adott közönségképek, csak kicsiben, természetesen. A zenekar hozta szokásos formáját, a feljáróval kombinált második emeletet is gyakran látogatták a gitárosok, amikor éppen nem vokáloztak. A fények ezen a kis helyen is igen jók voltak, és ahogy egész este, a Sabaton alatt is nagyon jól szólt a cucc.

Egy majdnem történelmi eseménynek is részesei lehettünk: Joakim az egyik számnál észrevett egy osztrák srácot, aki hozzá hasonló szerelésben csápolt az első sorban. Szóba elegyedett vele, és levette megszokott fémlapos gúnyáját, de cserébe elkérte a sráctól az ő összeeszkábált ruházatát. Minő véletlen, a méretazonosság okán tökéletesen passzolt Joakimra a srác ruhája, a gyerek pedig egy igazi értékes ereklyével távozhatott a buli után.

Majd jöttek a setlist meglepetései, a rajongók által nagyon kedvelt és a koncertekre megkövetelt Swedish Pagans, nem sokkal utána az Into the Fireba oltott Attero Dominatus, és a nagyon hanyagolt Purple Heart. Ezután rövid pihenőre vonult a zenekar, majd pár kötelező darab következett, ám a csattanó megint egy nem várt szám képében érkezett: az eddigi kötelező koncertzáró Metal Machine/Metal Crüe páros helyett most a Metal Ripper akkordjaival búcsúztak tőlünk.

Szintén egy tökéletes végszó a repertoárjukból, amely még utoljára teli tüdőből megénekelteti a közönséget. A mai este láttán bí­zom benne, hogy a világháborúk modernkori kobzosai bátran nyúlnak bele a setlistekbe, mert a bevált számaik mellett igazi kincsek lapulnak a tarsolyukban, és több mint jó ötlet ezeket a számokat is elénk tárni.

Setlist: Ghost Division / In The Name Of God / White Death / Screaming Eagles / The Final Solution / Swedish Pagans / 40:1 / Cliffs of Gallipoli / Into The Fire-Attero Dominatus / Purple Heart /// Coat of Arms / Primo Victoria / Metal Ripper

Mit lehet erre az estére mondani? Három nagyon erős koncertet láttunk, három különböző ágban zenélő bandától, meglepően jól "teljesí­tő" közönséggel (köztük sok magyarral) és tökéletes megszólalással. De miért kellett ezért megint külföldre utazni?

Fotók és szöveg: Savafan Külön köszönet Hartmann Kristófnak és a Rock The Nation-nek a lehetőségért!