Papok, sasok, harcosok, démonok... tokkal, vonóval: Wacken Open Air Fesztivál, 2. nap - 2011.08.05., Wacken, Németország

írta Hard Rock Magazin | 2011.09.25.

Az első nap egy remekbe szabott Blind Guardian show, és egy kicsit fejcsóválós, de azért élvezetes Ozzy buli után egy mély, és nyugodalmas álommal tarkí­tott éjszakát hozott, melyet követően kissé fáradtan, ám roppant lelkesen keltünk fel pénteken. Gyors fürdés, kajálás, majd irány a Party Stage, hiába, Wackenben ha valamire, akkor a lustálkodásra sosincs idő...

A nap első fellépője számomra a Primal Fear volt. Rengeteget vacilláltam, hogy őket nézzem meg a Party Stagen, vagy az Ensiferumot a Blacken, de mivel a germán metál kommandót még soha nem láttam, Scheepersék nyertek. Ellenben még mindig nem tudom, hogy bölcsen döntöttem-e.

Mármint, félreértés ne essék, nincs nagy gond a Primal Fearrel. Imádom, pontosabban: imádtam őket. Kezdetben a Primal Fear egy dögös, éhes, vad power metal brigád volt, amelyik Mat Sinner és Ralf Scheepers veterán germán metál bajnokok vezetésével, fémsasokon igyekezett a világot seggbe rúgni. Ellenben a múlt évtized derekától a banda muzsikusok átjáróházává, valamint egy szedett-vedett szupergruppá vált, akik véleményem szerint mind zeneileg, mind az élő performanszot tekintve bőven ráültek a formáció első öt évében összegyűjtött sikereire.

Mí­g 2001-ben és 2003-ban a Nagyszí­npadon adhattak pályafutásuk szempontjából is kiemelkedő bulit, 2006-ban már csak a Party Stage főattrakciójának számí­tottak, idén pedig a Kisszí­npad egyik legcikisebb időpontjában, délelőtt 11-kor léptek fel. Sajnos azt kell mondanom, hogy megérdemelten. Egyrészt a közönség létszáma sem volt az igazi, még az első sorokban is bőven lehetett helyhez jutni, másrészt a kissé nosztalgiaszagú best of show alatt sajnos a banda is kissé fáradtan, öregesen tolta a fémzenét.

A program alapvetően igyekezett arányosan felölelni a teljes diszkográfiát, ugyanakkor a Battalions Of Hate - Running In The Dust - Chainbreaker hármas előkapásával mégis a régi dalok kerültek előtérbe. Nem bántam. Azt azonban igen, hogy az öt éve még hiperzseninek számí­tó, azóta viszont a nótaí­rásba beleszürkülő Magnus Karllson, illetve az eredetileg a Malmsteen-hasonmásverseny közép-német területi fordulóján harmadik helyezést szerzett, később a Sinnerben, és a Silent Forceban szép karriert befutó Alexander Beyrodt olyan sterilen, sótlanul, és kevés mozgással töltötte be a szí­npadot, hogy szinte fájt rájuk nézni. És itt el is jutottunk a Primal Fear igazi problémájához.

Sinner sikeresen körülvette magát nagynevű szupermuzsikusokkal, ám ez még nem mentette meg attól Magnus Karlssont, hogy láthatóan vért izzadjon a Nuclear Fire vagy az Angel In Black szólóinál. Hála égnek, Scheepers hangja, illetve Sinner biztos basszusozása azért elvitte a hátán a produkciót. Továbbá óriási dicséret illeti Randy Black dobost, aki olyan hihetetlen elánnal, vadsággal és lelkesedéssel püfölte a bőröket, mintha tényleg nem lenne holnap. Na, hát valami ilyesmit várnék el egy magát germán metál kommandóként aposztrofáló csapat mindegyik tagjától.

A borzalmas hangzással indí­tó Sign of Fear után a közönség azért nagy ovációban fogadta az Angel In Blacket, valamint a Nuclear Firet, de a Metal Is Forever, vagy a Final Embrace alatt is meglepően hangos volt a tömeg. Sajnálatos módon a 'Black Sun' lemezt hanyagolták, de ennek ellenére a rajongók elégedetten bólintgathattak kedvenceik himnuszaira. Az órácska viszont sajnos hamar elrepült, s noha még szí­vesen meghallgattunk volna pár dalt, nagyjából 55 percnyi játék után elköszöntek a germánok. Külön pirospont illeti Scheeperst, hogy német létére végig angolul konferált, gondolva a külföldiekre is.

Precí­z, korrekt buli volt ez, csak a kicsit pihentebb előadás ténye kellemetlen annak a fényében, hogy időközben az Ensiferum olyan intenzí­v bulit adott a Black Stagen, amitől a deszkák is szétrobbantak. Nem bánnám, ha Sinner újra fiatal, lelkes muzsikusok bizonyí­tási vágytól duzzadó csoportosulásává változtatná a Primal Feart, nem pedig szép lassan kiöregedő, egykori zeneszerzőgéniuszok pihenő napközijévé.

A kellemes órácska után a WET sátor felé vettem az irányt, hogy a Pussy Sisster nevű formációt lessem mg újfent. A csapat anno a Masters Of Rockon szimpatikus volt, ám második ránézésre már egész más volt "a leányzó fekvése". Persze, persze, nem rossz, amit ők csinálnak, csak hát elég másfél percig nézni őket, hogy rájöjjünk, miért is fulladt ki 20 éve a glam rock. Zéró egyediség, zéró önálló, újí­tó, kreatí­v dallam, a csapat kelléktárát egy nagy rakat, egybehányt Guns, meg Mötley klisé alkotja. Persze ettől még ez a laza rock'n roll tök jó éjfél körül valami füstös kis klubban, de kora délután egy gigafesztiválon a gyomrom kissé nehezen vette be.

Vissza is bandukoltam a Party Stagehez, hogy az utóbbi évek egyik legfurább germán formációját, a Van Cantot megsasoljam. Fasza kis bulit csaptak, csak kissé halk volt a gitár... 🙂

A Van Cantoban van egy dobos, meg 5 énekes, és a capella metalban utaznak, azaz gitárriffek meg basszusfutamok helyett dindegnek, dundognak, meg rantantannolnak, kizárólag a szájukkal. Amekkora marhaságnak tűnik a dolog, annyira profin csinálja a formáció, és láss csodát, vagy 20 000 fős tömeg gyűlt össze a bulijukra. A setlistet trükkösen úgy válogatták össze, hogy fele-fele arányban nyomjanak feldolgozásokat, meg saját számokat, ami egy nyerő taktikának bizonyult. Hisz valljuk be, azért azok a nóták ütik a legnagyobbakat, amelyek a közönség soraiban amúgy is nagy kedvencek, és talán hallgatás közben valahol mélyen a fejedben azért mintha a gitár is szólna. Nem kérdéses, hogy nagyot dobbannak a fémszí­vek a Nightwish, vagy a Manowar feldolgozásait meghallva, bármilyen is a hangszerelés. Na jó, közel bármilyen...

A Van Canto hamar remek hangulatot tudott teremteni, a deszkákat pedig már teljesen profin uralták. Mozgás, mászkálás, közönségbuzdí­tás, hiába, itt egyszerre 5 frontember felel a hangulatért! A délután csúcspontjai közé tartoztak a Primo Victoria, a Rebellion, a Bard's Song, vagy a Kings Of Metal interpretációi, de igencsak elszabadult a hangulat a Metallica Master Of Puppetsére, illetve a Maiden Fear Of The Dark-jára is. A saját számok közül a To Sing A Metal Song, valamint a The Mission énekeltették meg a tömeget, és a remek időjárásban, a rifftelení­tett fémzene igazi örömünnepet varázsolt a Kisszí­npadon.

A Van Canto a komolytalannak tűnő koncepció ellenére is vérprofi, ez pedig nem máshoz, mint egy ütős kis bulihoz vezetett a délután során. Biztos vagyok benne, hogy a feldolgozások nélkül nem tudnának ekkora sikereket elérni, de amí­g a rendkí­vül bájos Inga, és lovagias dalnokai akkora hangulatot képesek teremteni, amekkorát ezen a délután, biztos a helyük az európai fémszí­ntéren.

Setlist: Lost Forever / Wishmaster (Nightwish feldolgozás) / One to Ten / Rebellion (The Clans are Marching) (Grave Digger feldolgozás) / Primo Victoria (Sabaton feldolgozás) / To Sing a Metal Song / The Bard's Song - In the Forest (Blind Guardian feldolgozás) / Water. Fire. Heaven. Earth. / The Mission / Master of Puppets (Metallica feldolgozás) / Kings of Metal (Manowar feldolgozás) / Fear of the Dark (Iron Maiden feldolgozás) MMarton88

Az elmúlt idők egyik robbanásszerűen bekövetkezett eseménye a Rhapsody zenekar kettészakadása, miután Luca és Alex úgy döntött, 15 év közös muzsikálás után külön utakon folytatják karrierjüket. Az elválás külső szemszögből barátságosnak tűnik - a tagokat is szépen elosztották egymás közt -, és a wackeni koncerten sem utalt semmi jel az egészre. Az, hogy a rajongótábor nyer-e azzal, hogy a továbbiakban egy Rhapsody (újra szabad a név!) és egy Rhapsody Of Fire is működni fog, a jövő zenéje.

A múlt kí­sértete viszont egy kifejezetten rossz koncerteket adó bandával rémisztgetett. Ezt a kijelentést sem megerősí­teni, sem megcáfolni nem tudom, de annyit bátran kijelenthetek már most, a zenekar koncertje az egyik legjobb produkció volt az egész fesztivál folyamán. Az, hogy sikerült egy nagyon jó best of műsort összehozni - azért az első lemezről is jól esett volna hallani valamit -, az már egy hatalmas pozití­vum, de mit érnek a jó dalok, ha a tálalás gyenge? Semmit. Ez a fogás viszont jól sikerült, megnyalhattuk mind a tí­z ujjunkat fogyasztás után.

Miután a Dar-Kunor lement, a deszkákon teremtek a legények, amit aztán jó zenészek módjára be is laktak, még a turnézást elmondása szerint rosszul viselő Turilli is felszabadultan játszott, akinek méltó párja volt a Kerry Kingre emlékeztető új gitáros, Thomas Hess. Kár, hogy őt Luca alá keverték - a hangerő különbségre Turilli egyik villámszünetében derült fény -, valamint, hogy a két gitár adta lehetőség nem volt maximálisan kihasználva, ha jól láttam (és hallottam), 90%-ban ugyanazt játszotta a két zenész. Igaz, ezzel meg egy kellően vastag sound született, ami szerencsére nem nyomta el a bulit végig nagy elánnal játszó Staropolit. Mégsem a fent emlí­tett személyek vitték a prí­met, hanem a dobos Alex, aki nagyon precí­zen, hatalmas erővel dobolta végig a bulit, valamint a dalnok Fabio, akinek teljesí­tménye várakozáson felülinek bizonyult, végig kiválóan énekelt. És ez még nem minden, úgy látszik, barátunkra hatott a Kamelotban tett vendégeskedés, ugyanis helyenként szí­nészi tálentumát is elénk tárta. Persze, nem Khanos mélységekre kell gondolnunk, de valami pozití­v mindenképp kialakulóban van. Végül, miután kvázi mindenkire kitértem, nem lenne fair pont Patrice-t kihagyni, aki szintén végig bemozogta a játszóteret, miközben jellegzetes arcával végig vigyorgott - vagy vicsorgott, annyira nem jóképű gyerek.

Negatí­vumokként igazából olyan apróságot tudnék felhozni, mint az élő vokál teljes hiánya. Számomra teljesen fura, hogy egy öttagú zenés szekcióból nincs jelentkező erre a nemes feladatra, pedig hogy fel tudta volna dobni a műsort, ha a dalokban a kisegí­tő szólamok nem felvételről mennek. Ezt leszámí­tva - meg hogy a Legendary Tales teljesen kimaradt - nem érheti panasz a ház elejét, a koncert végén simán elbí­rtam volna viselni még egy órát ebből a produkcióból. Csak azt mondja meg valaki, hogy ha ez még az előző lemez turnéja, az erre hivatkozva kimaradt új album, a From Chaos To Eternity mikor kerül bemutatásra?!

Setlist: Dar-Kunor / Triumph Or Agony / Holy Thunderforce / The Village Of Dwarves / On The Way To Ainor / Dawn Of Victory / Lamento Eroico / Unholy Warcry / The March Of The Swordmaster // Reign Of Terror / Emerald Sword

A Trivium azon csapatok közé tartozik, akiket bár otthon ritkábban hallgatok, í­gy a munkásságukat is csak felszí­nesen ismerem, de nagyon kí­váncsi voltam, mit produkálnak élőben. Az előzetes setlistek alapján kicsit csalódottan vettem tudomásul, hogy a 'Crusade' lemez dalait tényleg száműzték a programból. Emellett nem biztos, hogy fesztiválfellépésen célszerű a hamarosan megjelenő új lemez dalait prezentálni. Mindegy, kí­váncsi voltam, vártam a megváltást, az első hangok azonban visszarángattak a talajra. Amit a fülembe kaptam, minősí­thetetlen volt, a pocsék hangosí­tás hazavágta az egészet.

Az ember csak egy dolgot tehet, ha csak mélyet vagy csak magasat, esetleg csak bizonyos hangszereket hall: vándorútra kél, hátha máshol jobban szól a motyó. Az első három szám alatt nagyjából ezzel is töltöttem az időmet, de hiába gyalogoltam be a fesztivál területét, a hangzás csak nem akart javulni. Néha ugyan pár másodpercre kitisztult - ilyenkor mindig felcsillant szememben a remény -, de pár pillanattal később már ugyanaz a dobozból szóló förmedvény volt ismét. A negyedik számnál aztán feladtam, és kisétáltam. A kemping melletti kivetí­tőhöz érve a Pull Harder On The Strings Of Your Martyr dallamait véltem felfedezni, úgyhogy azt még végigbólogattam, de sajnos semmi nem javult továbbra sem, í­gy visszabattyogtam a sátramba, hogy erőt gyűjtsek a Suidakrára és a Judas Priestre. Igazán sajnálom, hogy a srácokkal ilyen körülmények között találkoztam, egyikünk sem ezt érdemelte. Nem is nagyon tudtam rájuk fókuszálni, miközben igyekeztem jó helyet találni, í­gy nem bocsátkoznék részletesebb véleményezésbe. Annyit azonban elmondhatok, tolták a zenét a becsülettel, bár a pluszt nem igazán éreztem - igaz, ez betudható a mostoha körülményeknek.

A Suidakra zenekarral való első találkozásom - mind lemezen, mind szí­npadon - 2009-re tehető, és rövid barátkozás után eléggé egymásra találtunk. Emlékszem, a metallal való ismerkedésemkor még taszí­tottak ezek a durvább elemekkel is operáló zenék, de ma már ez nem számí­t, ha egy bandával ismerkedem. Minél több műfajt ötvöz egy együttes, annál érdekesebb lehet a végeredmény. Az Arkadius vezette Suidakra pedig szépen kever mindent, a folktól kezdve a thrashen át a black metalig, olyan kiváló lemezekkel, mint az első benyomást jelentő 'Crógacht', vagy a hozzám legközelebb álló 'Caledonia' és 'Signs For The Fallen' páros.

Sajnos a szűkre szabott idő miatt egyik kedvencemről sem csendült fel dal (pedig egy IXth Legiont biztosra vettem), kárpótlásul viszont az abszolút meglepetésként ható Biróg's Oath-nál Tina Stabel énekesnő is szí­npadra lépett. A szőkeség külsőre nem tűnt egy nagy metal harcosnak, de azért a hangjával és a közönség villáztatásával odatette magát rendesen. Eredmény: kántálás kezdéskor, tapsvihar záráskor. A pontot az i-re az tette volna fel, ha a Feats Of Wart is eltolják, de túl sokat sose akarjon az ember, mert könnyen pórul járhat. A már emlí­tett szerzemény mellett a két klipes dal is terí­tékre a friss, bár elődeinél kicsit halványabb Book of Dowth-ról, melyek közül mindenképp a mandolinnal szí­nezett Stone Of The Seven Suns az érdekesebb. Bár a spéci hangszer néha elhalkult, ez inkább jelentette az élő műsor báját, semmint hangulatromló tényezőt.

Hogy ne csak az új album körül forogjon a félórányi műsor, előkaptak egy Isle Of Skye-t, valamint egy kötelező Wartunest is, ami talán a legklasszikusabb Suidakra-dal. A relatí­ve sok lányt is soriaban tudó közönség (ez majd a másnapi Kreator koncert fényében lesz vicces) természetesen óriási lelkesedéssel vetette magát a dalok varázsába, illetve a talpalatnyi helyen kialakult pogó-arénába. Kár, hogy ezzel az olyan szelí­d metalosoknak tesznek keresztbe, mint én vagyok, aki megelégszik némi bólogatással és villázással (bár nemrég megtanultam sátánkanalazni és -késezni is). Na, mindegy, ennyit rólam. Visszatérve a zenekarra, hogy tovább szaporí­tsák a meglepetések sorozatát, egy AC/DC-számmal is kedveskedtek nekünk. Mikor Antonik mester felkonferálta, kicsit morogtam, hogy vaj' miért kell más dalát játszani, mikor ilyen patinás a saját életmű is, de végül is tök poén volt, és óriásit bulizott rá mindenki. Az apropó amúgy az 'Arcanum' lemez újrakiadása lehetett, ezen szerepel ugyanis bónuszként a feldolgozás.

Arkadius a szí­ntér egyik méltatlanul alulértékelt gitárosa, akár a hangszeres, akár a zeneszerzői tudást nézzük. Kiváló szólókat prezentál, emellett isteni dallamokat futtat a hangszerén. Minden megy neki, amit egy zene igényelhet: a nyers brutalitástól az érzelmes játékig. Ebben méltó partnere a hozzávetőleg 10 éve vele játszó ritmusszekció, ahol Lars dobolása szintén kiemelkedő; gyors és precí­z, emellett rendkí­vül energikus. Mindenkinek csak tanácsolni tudom, hogy lemezen figyeljen az ő játékára, bámulatos! És élőben sem spórolja ki a témákat... Ilyen kaliberű tehetségek mellett az új gitáros, Jussi (hogy végleges tag lesz-e, még kérdéses) nem tudott sok extrát felmutatni. Bár szimpatikus arc volt, s a játékával sem volt gond, Marcelt nem tudja pótolni, kinek hangja azért nagyon hiányzik, sok pluszt tett hozzá a zenéhez.

Érdemes megemlí­teni, hogy a németek egyre kisebb szí­npadon kapnak lehetőséget, holott a zene és az előadás minősége ezt nem indokolja. A kiadott dvd-n még a Black Stage-en arattak, két éve viszont már a Partyn játszottak - igaz, beugróként -, most meg a W.E.T.-re száműzte őket a szervezőség, ami kb. akkora, mint a tavalyi hazai Metalfestes nagyszí­npad. Remélem, a pankrációs sátorba nem kerülnek, mert ahhoz túl gyilkos volt ez a buli is. Kár, hogy mire belemelegedtem volna, vége is lett. De ahogy már tavaly a Lake Of Tearsnél kiderült, a Headbanger's Ball sátorban is nagy bulik vannak! A zenészek meghajlását viszont már nem tudtam megvárni, ugyanis a távolban, a nagyszí­npadon felcsendült a Battle Hymn...

Setlist: Over Nine Waves / Dowth 2059 / Isle Of Skye / Biróg's Oath / Stone Of The Seven Suns / Let Me Put My Love Into You (AC/DC feldolgozás) / Wartunes

...ami egyet jelentett: max két perc, és szí­npadon a metal történelem egyik legendás ikonja, a Judas Priest. Mondanom sem kell, hogy rohantam, ahogy bí­rtam, de olyan hatalmas tömeg alakult már ki előttem, hogy kénytelen voltam a távolból szemlélni a dolgokat, amiben sokat segí­tett a két nagyszí­npad közé ékelt hatalmas kivetí­tő. Először kicsit fölösnek tűnt a fesztiváltér közepére állí­tott monstrum, de végül is nem csak arra volt jó, hogy eltakarta a szí­npadokat. A másik jelentős változás e téren az volt, hogy a fotósárok és a biztonságiak területét megduplázták, í­gy aki jobban a szí­npad szélén ragadt egy-egy előadáson, az is nyomon tudta követni a deszkákon zajló eseményeket. Ez pedig egy Priest-kaliberű koncertnek kifejezetten jót tett, főleg, hogy Ozzy előadásával ellentétben itt számról számra nőtt a tömeg. Hiába, a jó zene vonzza a népet.

De ez nem is csoda, hisz mí­g a Herceg egy mezei szí­npaddal szórakoztatta a nagyérdeműt, Rob Halford és csapata valóságos látványorgiával kényeztette érzékszerveinket. Sokadjára talán már fárasztó olvasni, hogy mennyire király volt az egész show, de ha egyszer ez az igazság, nincs mit tenni. Simán kiérdemelte volna a zenekar az A Night to Remember megtisztelő cí­mét, de valószí­nűleg Ozzyék előadása a Júdás papok bulija után kimerí­tette volna a ciki szó fogalmát. Mindegy, feltehetőleg mindenki jól járt, hogy végül a Priest szombaton lépett fel, megkoronázva ezzel egy kvázi tökéletes napot.

A program a megszokott volt, tehát meglepetésre nem igazán kellett számí­tani, de hát az egész műsor egy jól felépí­tett koreográfiára épült, amibe nem szerencsés belepiszkálni. Nem is igazán érdemes kitérni rá, maximum annyit tennék hozzá, hogy persze, lehetett volna jobb és teljesebb (ha nem mellőzik a Ripperes időszakot) a műsor, de ez í­gy is a tökéletesség határát súrolta. A zenészek teljesí­tményét sem részletezném, azt hiszem, mindenki tudja, mire képesek, de azért pár momentumot megemlí­tenék. Az első, hogy Halford - nem kí­mélve a hangját - eszelős sikolyokat engedett útjára, amik néha már ijesztőek voltak. Úgy látszik, nem vigyáz már annyira az öreg, pedig lehet, nem ártana, hisz ez a búcsúturné nem egészen az, aminek beharangozták. Nem énekelt tökéletesen, volt, ahol spórolt - a Breaking The Law itt is instrumentális produkció maradt -, de aki a 30 évvel ezelőtti teljesí­tményét várja, az... az el van tévedve, hogy finoman fogalmazzak. Amúgy Halfi papa jó fej, a konferálásait hallva ("...jó az idő, csodálatos az este, játszunk akkor egy szép nótát...") azt is hihetnénk, hogy ez valami jazz koncert. Ennek viszont maximálisan ellent mondott, amikor motorral vonult be abban a szerelékben, amiben mellesleg az emberiség 99%-át kiröhögném. De ő a Metal God, ez az öltözet is a része - jó, azért kicsit mosolyogtam.

Tipton érzéki játékát sem hagyhatom szó nélkül, a balladáknál, mint a Beyond The Realms Of Death és a Diamonds And Rust, emberfeletti teljesí­tményt nyújtott, szólói meghatották az embert. Ahogy Marci barátom fogalmazott: bár az ujjai voltak a hangszeren, a szí­véből játszott. A gyönyörű dallamokat ráadásul egy vastag basszus sound kí­sérte, avagy Ian is atombiztosan hozta az alapokat, amiben Travis dobolásával méltó párja volt, bár az ő képességeit sosem vitatta senki. A kritikus pont az új bárdista lehetett, akivel én maximálisan elégedett voltam. Sőt, az az igazság - bár korábban elmélkedtem a dolgon -, hogy a show alatt K.K. hiányára egy percig sem gondoltam. Nem tagadom, vele lett volna az igazi látni ezt a gépezetet, de az, hogy nélküle is minden szuper volt, sokat elárul az öregekről és Ritchieről is. Ez a baj Wackennel: túl sok az emlékezetes pillanat! Sok műsorral egyetemben ez is év koncertje gyanús előadás volt.

Setlist: Rapid Fire / Metal Gods / Heading Out To The Highway / Judas Rising / Starbreaker / Victim Of Changes / Never Satisfied / Diamonds And Rust / Dawn Of Creation / Prophecy / Night Crawler / Turbo Lover / Beyond The Realms Of Death / The Sentinel / Blood Red Skies / The Green Manalishi (with the Two-Pronged Crown) / Breaking The Law / Painkiller // The Hellion / Electric Eye / Hell Bent For Leather / You've Got Another Thing Comin' / Living After Midnight Pricze

Mivel a Cradle Of Filth frontember Dani Filth nemsokkal a fesztivál előtt azt hitte, hogy képes leverni egy nála négyszer nagyobb biztonsági őrt, a maga 60 kilójával otthona kényelmében borogathatta sérüléseit, í­gy a brit black/gothic mesterek kihagyni kényszerültek a fesztivált. Helyettük a Thomas Gabriel Warrior álltal vezetett Triptykon lépett fel a pénteki napon a Black Stage fő műsoridejében.

Nem állí­tom, hogy black rajongó vagyok, de tisztelem a Celtic Frostot, sőt időnként hallgatni is szoktam kultikus lemezeiket. Ennek ellenére bocsátassék meg nekem, egy Judas Priest fémorgia és egy bulicsászár Airbourne koncert között az embernek valahogy nem igazán volt se gyomra, se kedve ahhoz,hogy az avantgarde black atyaúristen himnuszait hallgatva töltse el remek hangulatú péntek estéjét a küdőtéren. A Triptykon a Celtic Frost utódzenekara, ennek szellemében a kulcsfigura Warrior a setlistet is úgy válogatta össze, hogy javarészt CF nóták képezzék a program gerincét. Mégis, a Procreation lassú, sötét, gonosz, gyászos dallamainak hallatán másfél perc után tudtam, hogy maximum csak a sátram melletti kivetí­tőről fogom ezt a produkciót nézni. Nemigen fordult meg fejemben, hogy a szomorú, nyomasztó nótára de jó lenne "tombolni" egyet a Living After Midnight meg a Girls In Black közt.

Warriorék tökéletes profizmussal, sötéten gonosz, ám mégsem ripacskodó szí­npadképpel prezentáltak egy nyomasztó, gonosz, fájdalommal teli órát. Noha csak távoltól figyeltem az eseményeket, a Circle Of Tyrants, valamint a Synagoga Satanae í­gy is nagyot ütött. A közönséggel gyakorlatilag nem is kommunikáló, végig hűvös és zord frontember pedig igazi élt és tartalmat adott ezeknek a nótáknak. Mégsem gondolom azt, hogy ez a produkció egy bulis nyári fesztivál főműsoridejébe kí­vánkozik: ez a muzsika nem a nyárról, buliról, csajozásról, piálásról szól. Örülök, hogy láthattam, de számomra továbbra is igazán egyedül, a szobám magányában fog sokat jelenteni ez a muzsika. Ezek a nóták nem azért születtek meg, hogy péntek este legyen mire "bulizni". Jól is van ez í­gy.

Setlist: Crucifixus / Procreation (of the Wicked) (Celtic Frost) / Goetia / Circle of the Tyrants (Celtic Frost) / Babylon Fell (Celtic Frost) / Synagoga Satanae (Celtic Frost) / The Prolonging / Winter

Bezzeg az Airbourne! Itt aztán már volt buli, móka meg kacagás. Némiképp meglepődtem, ugyanis kicsit dí­szesebb szí­npadképpel készültek, mint pár héttel korábban a cseh Masters Of Rockon, a hatalmas lámpaerdőből készült í­v remek látványt nyújtott, a srácok pedig...

...hozták a szintet. Nem igazán hiszem, hogy túl kellene magyaráznom egy Airbourne bulit. Jöttek, láttak, és odadörgölték a bajszunk alá, hogy mi is a rock'n roll. A szokásos, látványos, rengeteget mozgós, headbangelős performanszot remek hangzás, kicsit fáradt, ám lelkes (láttam már ennél vadabbat is) közönség hálálta meg, bizony itt az este már nem szólt többről, mint hogy bedobj pár sört, és a kőegyszerű riffeikre úgy mozgasd a loboncod, ahogy csak bí­rod.

Számomra mondjuk a katarzist továbbra is az első lemez olyan sikerszámai okozták, mint a Diamond In The Rough, a szokásos szí­npadmászással megbolondí­tott Girls In Black, a Running Wild, vagy a Too Much Too Young, de nagyot ütött a Raise The Flag, vagy az örökigazságot hirdető No Way, But The Hard Way is. Alapvetően persze nagy csodára nem kell számí­táni, késő esti bulizenét kaptunk, amire a lelkes, és javarészt erősen ittas közönség hatalmasat mulatott, a hangulat pedig végig kitartott. A zenészek meg látványos, beteg (frontemberünk ezúttal is felmászott a szí­npad tetejére, hogy ott gitározzon picit), energikus előadásukkal felszántották a szí­npadot. Mit vár az ember egy péntek esti bulitól, ha nem ezt? Aki még a késői időpont ellenére is talpon tudott maradni, remekül szórakozhatott. Csak azt sajnálom, hogy a Stand Up For Rock'n Roll ezúttal is kimaradt a repertoárból. No meg, hogy nem valamely érdekesebb, vagy nagyobb kuriózumnak/sztárnak minősülő banda kapta meg ezt a műsorsávot. Mert azért akkora látványshow-t nem csapatak a srácok, hogy a sötétre oly nagyon szükségük legyen, a Blind Guardian, vagy az Avantasia bőven elfért volna a helyükön. De ez legyen a legnagyobb baj.

Setlist: Raise The Flag / Born To Kill / Diamond In The Rough / Blonde, Bad And Beautiful / Chewin' The Fat / Blackjack / Bottom Of The Well / Cheap Wine & Cheaper Women / Girls In Black / No Way But The Hard Way / Too Much, Too Young, Too Fast / Runnin' Wild

Hajnali 2-kor kezdett a black stagen az Apocalyptica, s noha addigra már piszkosul elfáradtunk, csak meglestem őket. Kissé felemásak az érzelmeim a látottakkal kapcsolatban. Alapvetően nincs bajom a formációval, bár igaz, hogy leginkább csak a rádióbarátra csiszolt, vendégénekesekkel megtoldott, klipes számaikat ismerem/szeretem... ezekből pedig keveset kaptunk.

Önmagukban én unalmasnak találtam az énekes nélküli dalokat, és a küzdőtéren a hangulat sem volt az igazi. Szentségtörés lesz ezt mondanom, de nekem bizony egy kis gitár baromira hiányzott a muzsikából, de az sem igen fért a fejembe, hogy ha már énekesnek elhozták Tipe Johnsont, miért csak két dalban engedték a mikrofonhoz. A nem kevés feldolgozásnak nem tett volna rosszat, ha énekhanggal is megtámogatják őket. Bár halkan jegyzem meg, hogy a fickó teljesí­tménye bőven hagyott kí­vánnivalót maga után.

Ennek ellenére azért a csellósok igyekeztek kitenni magukért. Látványosan, a lehetőségeikhez képest vadul, és sok mozgással játszottak, az előadásmódot nem érhette nagyon sok panasz, profi volt a végletekig. A legnagyobb sikert persze a meglehetősen hamar elővezetett Master Of Puppets, illetve a Seek And Destroy kapta, mí­g a saját számok közül nyilván az I Don't Care vitte a pálmát. A zárás értelemszerűen a Hall Of The Mountain King volt, mely után hajnali 3 körül megindult a tömeg a kempingbe. Legközelebb tessék egy pörgősebb setlistet előkapni, a Metallica dalok helyett néhány ismert saját dalt játszani, és az énekest kicsit megdolgoztatni a gázsijáért. Ez í­gy borzasztó harmatosra sikeredett.

Setlist: On the Rooftop With Quasimodo / 2010 / Master of Puppets (Metallica feldolgozás) / Grace / Bring Them to Light / (Tipe Johnsonnal) / Last Hope / Nothing Else Matters (Metallica feldolgozás) / Inquisition Symphony (Sepultura feldolgozás) / Seek & Destroy (Metallica feldolgozás) / I Don't Care (Tipe Johnsonnal) / Hall of the Mountain King

Miután visszaértem a sátramhoz, bedőltem, és azonnal mély álomba süllyedtem, hiába, ez egy nagyon hosszú nap volt. Élményekben szerencsére nem volt hiány, s miközben gondolataim még mindig valahol az Electric Eye, meg a Turbo Lover emlékeinél jártak, szép lassan elmúlt az éjszaka, és elérkezett a harmadik nap, mely feltette a fesztiválra a koronát.

Mmartonn88 Képek: www.festivalphoto.net, Dirk Illing, Kai Swillus Köszönet az ICS-nek és a szervezőknek.